Szokatlan helyszínen: egy belvárosi pubban rendezték a missziós találkozót…
– Hatvanhét évnek kellett eltelnie, hogy életemben először betegyem a lábam egy ilyen helyre, de nem bántam meg. Nagyon jó ötletnek tartom, a fiatalok saját közegükben is népszerűsítik Isten igéjét. Jó volt látni a füstös sörözőben a tiszta tekinteteket, az ott kialakított kápolna áhítatában az értelmes, fiatal arcokat. Különösen a szívemhez szólt a rendezvény azért, mert a Legio Christi szervezte. Az ő munkájukat nagyra becsülöm, akárcsak II. János Pál pápa tette. Jóval több ifjút képeznek kispapnak a római iskolájukban, mint a Vatikán központi szemináriumában. Az sem véletlen, hogy egyetlen fiam, Carlos is Legio Christi-pap lett az idén tavasszal. Nehéz hivatást választott. Nem könnyű ma, ebben az értékvesztett világban összetartani egy egyházi közösséget, hirdetni a Szentírást. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy rendkívül intelligens feleséget adott nekem, aki engedte, hogy kiteljesedjek a szolgálatomban; de megadta azt a boldogságot is, amit egy gyermek jelent. Huszonhét éve élünk együtt, de soha egy rossz szava sem volt, ha reggelente 6 óra 20 perckor elindultam otthonról, és csak késő este értem haza. Missziónak tekintette, hogy a pápák fotósával él, és természetesnek vette azt is, hogy nyugdíjazásomig egyszer sem voltam szabadságon.
– Hogyan lesz valakiből a pápák fotósa?
– Beleszülettem. Már hatéves koromtól szívesen segédkeztem a Vatikánban dolgozó édesapámnak egy-egy fotó előhívásakor. Ő adta a kezembe az első Leica típusú gépet, tizenkét évesen pedig fényképésziskolába küldött, ahol zsenge korom ellenére a legjobbként végeztem idősebb társaim között. Ezután Engelbert Kirschbaum jezsuita atya vett pártfogásába, amíg el nem jött a nagy pillanat. Édesapám találkozott a Vatikánban Giuseppe de la Tore gróffal, az Osservatore Romano vatikáni újság vezetőjével, aki kíváncsi lett az ifjú tehetségre. Tizenhat évesen magához rendelt. 1956. március 9-én léptem először a Vatikán falai közé, és ötvenegy évig ott is ragadtam.
– Hogyan ment a beilleszkedés?
– XII. Piusz pápa idejében még egészen más világ volt: a Vatikánban szigorú rend uralkodott. Az ajtók zárva voltak, a pápához nem lehetett közel kerülni. A fotók csak statikusan, fekete-fehérben örökíthették meg a szentatyát. A technikai eszközeim is rendkívül szerények voltak. Mivel alig voltak hírügynökségek, és a televíziózás is gyermekcipőben járt, egy-egy pápai misén vagy audiencián hárman-négyen fotóztunk. Szigorú volt a protokoll is. XII. Piusz elé csak frakkban járulhattam, és ha a munkámat elvégeztem, nem volt szabad hátat fordítanom: visszafelé lépkedve kellett elhagynom a helyiséget.
– Úgy hírlik, Mindszenty József hercegprímással is volt módja találkozni…
– Szomorú tekintetű ember volt; nem tetszett neki, ha fotóztam. Egy hónapig maradt a Vatikánban, s ez idő alatt mindennap imádkozott a népéért. Meg is kérdeztem egyszer a kíséretében lévő személytől: miért ilyen komor a bíboros úr? Mire azt a választ kaptam: „Az ő szíve nem itt van. Az álma az, hogy hazatérhessen.” Nem sokkal utána el is ment Ausztriába, hogy közelebb legyen a hazájához.
– XXIII. János pápa, illetve a II. vatikáni zsinat hozott-e változást a sajtó munkájában?
– A pápa regnálásának vége felé, 1963-ban frakk helyett fekete öltönyt vehettem, és próbaként elkészíthettem az első színes felvételt is. Lencsevégre kaphattam a szentatyát börtön-, kórház- vagy plébánialátogatások alkalmával is. Az ilyesmi korábban elképzelhetetlen volt. Az igazi változások azonban VI. Pál pápa idején kezdődtek. Ő ült először repülőgépre, és látogatott el külföldre is, ahol senki nem beszélte az olasz nyelvet. Óriási jelentőségű volt 1964-ben a Szentföldön tett látogatása, hiszen ott találkozott Athenagoras konstantinápolyi pátriárkával. Átölelte és azt mondta neki: „Krisztusban testvérem!” Ez olyan felejthetetlen esemény volt, mint amikor a következő pápával, I. János Pállal három órát tölthettem kettesben fényképezés közben a Vatikán kertjében. Ő volt az, aki villámként jött, és 33 nap után villámként távozott az egyház éléről. Annak a fotózásnak a végén készítettem még egy utolsó képet, amint a szentatya távozik a ciprusfák között. Halála után ez a felvételem járta be a világot A távolodó pápa címmel.
– A lengyel pápa viszont annál hosszabb időt tölthetett el Péter apostol trónusán…
– II. János Pál mindent felforgatott: olyan dolgok történtek, amilyenek azelőtt soha. Ha a szentatya közelébe egy gyermek került, ő fölemelte, ringatta, dajkálta. Ha labda gurult a lábai elé, belerúgott. Síelni járt, védte a nők jogait, az emberi jogokat, a családokat, szót emelt a munka tisztelete érdekében. Felszólalt az ENSZ-ben, az Európa Tanácsban és számos más helyen. Rengeteget utazott: nem véletlenül hívták Isten atlétájának, utazó pápának. Fáradhatatlan volt, s mellette fényképészként magam is rengeteg élménnyel gazdagodtam. Barátságot köthettem például János Károly spanyol királlyal, amely a mai napig tart.
– Voltak megrendítő pillanatok is?
– Egyszer a római Bambin Gesú gyermekkórház onkológiai osztályára látogatott a pápa. Amikor belépett a kórterembe, egy asszony ment elé, és a kezébe tuszkolta egyhónapos-forma gyermekét, akinek a fejéből tűk álltak ki. Zokogva kiabálta: „Te szent ember vagy, gyógyítsd meg!” II. János Pál ekkor átvette a gyermeket, elkezdte ringatni, az anya meg a pápa bokáját szorította. Pár perc múlva a szentatya letérdelt az aszszonyhoz, és beszélni kezdett hozzá. Az asszony végül mosolyogva állt fel, és láthatóan elfogadta a megváltoztathatatlant. Egy másik alkalommal Koreába látogattunk, s a pápa megtudta, hogy kihúzták a programjából a lepratelep meglátogatását. Másnap reggel, felrúgva minden protokollt, helikopterrel mégis elvitette magát arra a szigetre, ahol mintegy nyolcszáz leprás élt. Leírhatatlanul szörnyű látvány fogadott bennünket: szem, orr és száj nélküli emberek; a levegő pedig a rothadó hús szagával volt teli. A szentatya odament a leprásokhoz, megsimogatta őket, sőt némelyiket meg is csókolta. Igaz szeretettel beszélt velük, én pedig örültem, hogy megmutathattam a világnak ezt a jelenetet.
– Mit gondol: miért tartotta II. János Pál különösen nagyra a nőket, főként az anyákat?
– A Szűzanya képmását látta bennük. Azét a Szűzanyáét, aki meggyőződése szerint az 1981-es, ellene elkövetett merénylet alkalmával is megvédte. Közvetlenül a szörnyű lövés után lengyelül azt kiáltotta: „Szűzanya, segíts nekem!” Az első golyó öt milliméterrel kerülte el a csípőartériáját, a második a vállát átütve egy jamaicai asszony kezét találta el, s végül egy lengyel származású, a pápával egy napon és egy városban született asszony mellkasába fúródott. Én ott voltam pár lépésre a szentatyától. Ma is megborzongok, olyan döbbenetes hatással volt rám az a néhány pillanat. Abban a feszült helyzetben gondolkodni sem volt időm: valahogy vakon kattant a gépem. Ma sem tudom, hogyan készültek el a fotók, amelyek megörökítették ezt a szomorú pillanatot, de elkészültek. Utána sokan azt mondták, hogy bátor voltam, de ez nem igaz. Talán e leghíresebb felvételeimet én is a Szűzanya segítségének tulajdonítom. Hiszem, hogy az én kezemet is ő vezette.
– II. János Pál elé sorra járultak a világ államférfijai. Kikre emlékszik?
– Egyszer Fidel Castro is ellátogatott a Vatikánba. A kubai elnök annyira a pápai szavak hatása alá került, hogy szinte összegörnyedt. Noha jóval magasabb volt a pápánál, a róluk készített felvételeimen olyan alacsonynak tűnik, mint a szentatya. II. János Pálnak Bolíviában egyszer egy bányász elpanaszolta nehéz sorsukat, szegénységüket, erre ő az államelnökkel folytatott beszélgetését mindjárt azzal kezdte: „Elnök úr, a maga népe már-már éhen hal. Miért? Mit tesz ön értük?” Persze sokszor megdöbbenéssel fogadták ezeket a kijelentéseit, és azt is, hogy mindenért és mindenkiért kiállt. Sosem magát féltette, hanem a nyáját. Ha gondjai voltak, nem terhelt vele senkit, csak bement a kápolnájába, és imába temetkezett. Ilyenkor egy felvétel után magára is hagytam, mert fölöslegesnek éreztem magam, és tapintatlanságnak is gondoltam, hogy ezekben az elmélyült pillanatokban megzavarjam.
– Betegsége és később szenvedése időszakában is számtalan megrázó képet készített a pápáról…
– Még ekkor is sokszor derűs és vidám volt. Lehetett vele viccelődni, s ha tetszett neki egy képem, néha hátba is veregetett, és azt mondta: „Jól van, Arturo!” Cinkos pillantásokat vetett rám, amikor a merénylet után a biztonsági pápamobil ablakából kiintegetett. Az utolsó időkben, amikor már a puszta levegővétel is óriási erőfeszítés volt a számára, nem mulasztott el rám mosolyogni, amikor a pápai palota ablakában, mögötte állva, odasúgtam neki: „Hajrá, szentatya!”
– Nehéz volt elbúcsúzni tőle?
– Huszonhét évig szolgáltam, sok mindent megéltem mellette. Mint fotós, kiteljesedhettem, hiszen ötleteimet mindig nyitott szívvel fogadta. Vibráló személyisége arra inspirált, hogy minél érdekesebb, mozgalmasabb, újszerűbb felvételeket készítsek róla. Időközben persze a fényképezés technikája is forradalmi változáson ment keresztül. Már digitális fényképezőgéppel dolgozhattam, és számítógépen küldtem szét a világba a fotóimat. Jó érzéssel töltött el az is, hogy miközben egyre több fotós nyüzsgött a pápa közelében, ő igazán csak bennem bízott. Nem engedte, hogy nyugdíjba vonuljak. Életem legszebb és egyben legszomorúbb emléke, amikor a halála előtt magához hívatott, megsimogatta az arcomat, és annyit mondott: „Arturo, köszönöm!” Olyan szép mosoly futott át az arcán ott, a halálos ágyon, hogy abból láttam: készen áll a hosszú útra. Nem mondom, hogy nem sirattam meg, de megmaradt bennem a tanítása, hogy ne féljünk a szenvedéstől és a haláltól. Csak arra kell figyelnünk, hogy felkészülten érkezzünk ehhez a fontos pillanathoz.
– XVI. Benedek már a hatodik pápa volt a pályáján…
– Az ő ideje alatt két évig szolgáltam. Intelligens, rendkívül művelt embernek tartom.
– Marasztalta, hogy tovább szolgáljon?
– A megválasztása után a Sixtus-kápolnában azt mondta nekem: „Arturo, bátorság, együtt vagyunk!” Másnap pedig az első fotózáson kijelentette: „Te nem mész sehová!” Nem is engedett nyugdíjba az idén májusig, amikor végre kierőszakoltam. De erős a gyanúm, hogy bár a huszonöt éve mellettem dolgozó unokaöcsém remek utódom lesz, a szentatya mégis vissza akar hívni a szolgálataiba. Pedig nekem most rengeteg dolgom van. Világszerte kíváncsiak az emlékeimre. Magyarország után Németországba és Lengyelországba is hivatalos vagyok. Megjelent lengyelül egy memoárkönyvem is egy lengyel újságíró tollából. Szeretném ezt átdolgozni és kibővíteni egy olasz nyelvű változathoz.
– Elégedett a pályájával?
– Mindent elértem, amit el lehetett érni, s minden képet elkészítettem, amit el lehetett készíteni. Sohasem cenzúráztak – igaz, mindig pontosan tudtam, meddig lehet elmenni. Ha az ember a szavát adja, és elkezd valamit, ki kell tartania minden helyzetben, és ennek meglesz a gyümölcse is. Ha Isten megadja, hogy megélem II. János Pál boldoggá avatását, akkor már valóban semmi mást nem kívánhatok az amúgy is kerek életemtől…
görögország
Új szintre léphet a migráció elleni küzdelem Görögországban
