Front a Damjanich utcában

Különös találkozásnak volt a szemtanúja kisfiúként Balassa Imre (1886–1974) zenekritikus, aki az 1890-es években szüleivel a pesti Damjanich utcában lakott. Özvegy Damjanich Jánosné Csernovics Emília gyászfátyolos kalapban gyakorta végigment a férjéről elnevezett utcán a Hernád utcáig, ahol egy jótékony célú leánynevelő intézet működött, melynek patrónája és elnök asszonya volt. „Mi, gyerekek persze tisztelettel köszöntöttük a vértanú özvegyét, valahányszor találkoztunk vele – olvashatjuk a zenetudós visszaemlékezésében. – Nem úgy Görgey Artúrt, a szabadságharc fővezérét, aki hetente kétszer jelent meg az utcában, mert rokonaihoz érkezett látogatóba. Leselkedtünk, hogy ha találkozik a vértanú utcájában Emíliával, az özveggyel, miként viselkedik a lángeszű fővezér, akit sokan árulónak tartottak. Egyszer aztán egy délutánon föltűnt a Rottenbiller utca irányából Görgey Artúr, és szembejött vele özvegy Damjanich Jánosné. Összebújtunk és lesbe álltunk… Mi lesz most? A tábornok észrevette az özvegyet. Megállt és kifordult az utca felé, és lehajtotta a fejét. Özv. Damjanich Jánosné elment előtte, fátyola alatt mozdulatlan maradt az arca, kicsinyke biccentéssel fogadta a köszöntést. Későbbi esztendőkben, katonakoromban rájöttem, hogy úgy üdvözölte Damjanich özvegyét, mint ahogy a szabályzat szerint nekünk, katonáknak köszöntenünk kellett Ferenc Józsefet és minden rokonságát: »frontot csinált«.”
Vajon gondolatban mi minden pergett le az élete nyolcadik évtizedében járó egykori fővezér szeme előtt, nem először és nem utoljára, de most mégis sűrítve, amikor a legmagasabb méltóságnak kijáró tiszteletet adta meg mártír bajtársa özvegyének? Felvillanhatott előtte a fehér tollas 3. zászlóalj termetes, keménykezű őrnagy parancsnokának, majd annak a vitéz tábornoknak az alakja, akinek szolnoki győzelmével megkezdődött a tavaszi hadjárat. És persze a III. hadtest élén is Damjanich vett részt a diadalmas előrenyomulásban, s 1849 nyarán éppen rá lehetett volna bízni a helyettes hadügyminiszterséget, de egy szerencsétlen kocsibaleset miatt ezt már nem tudta elvállalni. Eszébe juthatott az 1849. augusztus 11-i haditanács, amely az oroszok előtti feltétlen fegyverletételről döntött. S az, hogy e döntésben szerepet játszott az orosz tábort megjárt hadi követek beszámolója, miszerint Oroszország nem tárgyal a magyar kormánnyal, csak a hadsereget ismeri el, feltételeket nem engedélyez, viszont a cár megvédi azokat, akik rábízzák magukat nagylelkűségére és lovagiasságára. S gondolhatott arra, hogy az egyik hadi követ a majdani aradi mártír, Pöltenberg Ernő tábornok volt, aki hitt az oroszok ígéreteiben és abban, hogy ha előttük teszik le a fegyvert, életük nem forog veszélyben.
De ezen a haditanácson Damjanich János nem volt jelen, mert nehezen gyógyuló törött lábára való tekintettel még júliusban az aradi várba kapott parancsnoki kinevezést, ahonnan nem mozdult ki. (Tudjuk, Görgey augusztus 11-én este írt neki levelet, amelyben tájékoztatta az orosz csapatok előtti fegyverletételre vonatkozó haditanácsi döntésről.) Damjanich, akinek volt szerencséje Haynaut személyesen ismerni – összeszólalkozott vele még 1848 tavaszán Temesváron, mikor az Kossuthot és Magyarországot szidalmazta –, augusztus 12-én hívta össze a várbeliek haditanácsát, amely szintén az oroszok előtti kapituláció mellett szavazott, de feltételekkel. A védhető várak természetesen előnyösebb helyzetben voltak, mint a szabad téren mozgó seregek, bár igaz, Arad helyőrsége csak 3800 főt számlált. S az öreg Görgey előtt ott, a Damjanich utcában felvillanhatott az a levél is, amelyet már a világosi fegyverletétel után az orosz táborból – 1849. augusztus 14-én Kisjenőn – írt az aradi várparancsnoknak, s amelyben az orosz fél részéről megnyilvánuló méltányos és emberséges bánásmódra alapozva és az oroszok további jóindulatában reménykedve szinte rábeszélte a vár átadására. (Ezt a levelet Rüdiger orosz tábornok hasonló szellemű soraival együtt Buturlin orosz tábornok kézbesítette Damjanichnak, aki továbbra is írásba szerette volna foglalni feltételként legalább azt, hogy a vár őrségét nem szolgáltatják ki az osztrákoknak. Buturlin erre azt válaszolta, nincs felhatalmazása arra, hogy ezt írásban garantálja, de a szemtanú Baudisz alezredes beszámolója szerint kijelentette, hogy „kész a maga becsületszavával és [jobbját Damjanich felé nyújtván] kezes parolájával jót állani érte”.)
„Az ősz, egyenes tartású embernek” bizonyára az is emlékezetébe ötlik, miközben az özvegy elhalad mellette, hogy azokban a kétségekkel teli napokban úgy vélte, maga számíthat a legkevésbé kegyelemre, nem pedig azok, akik parancsára és példájában bízva cselekedtek. Minden másként alakult: mivel az osztrákokat megfosztotta attól az elégtételtől, amit a honvédsereg megadása jelentett volna számukra, az orosz főparancsnok, Paszkevics és Miklós cár azt fontolgatták, hogy míg beosztottjait, a parancsait teljesítő tábornokokat korrekt szövetségesként az előzetes megállapodások értelmében átadják az osztrákoknak, őt „diadalmi jelvényként” Oroszországba vitetik. Ezt Bécs csak azzal tudta megakadályozni, hogy az ő életét meghagyta.
Görgey tehát szoros őrizet mellett rövidesen elindult klagenfurti száműzetésének színhelyére, a fogoly tábornokokat – Aulich Lajos hadügyminisztert, a már említett Damjanich Jánost, Gáspár Andrást, Kiss Ernőt, Knezics Károlyt, Láhner Györgyöt, a nagyváradi fegyvergyár felállítóját, Leiningen-Westerburg Károly grófot, Lenkey Jánost, Nagysándor Józsefet, Pöltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Pest városparancsnokát és Török Ignácot, a honvéd mérnökkar parancsnokát – pedig augusztus 23-án Gyulán átvették az osztrákok, és Aradra szállították őket. Aradra került Dessewffy Arisztid tábornok és Lázár Vilmos ezredes is, akik osztrák csapatok előtt tették le a fegyvert. A temesvári csatavesztés után a visszavonulást fedező Vécsey Károly grófot, aki Borosjenőn az oroszoknak adta meg magát augusztus 21-én, ugyancsak ide kísérték, majd a zsibói fegyverletétel után Kazinczy Lajos ezredest is.
Anyanyelv, származás, társadalmi helyzet tekintetében sokszínű ez a csoport. Ami tagjaiban közös, az az emberi tisztesség, a katonai becsület, a hűség a magyar alkotmányra letett eskühöz és a tudatosan vállalt fegyveres harc ezért az országért. A perek gyorsított eljárással, tanúkihallgatások nélkül folytak. A hadbíróság már szeptember 21-én, illetve 26-án elküldte a halálos ítéleteket a Komárom alatt tartózkodó Haynaunak, ő azonban csak a vár átadása körüli tárgyalások lezárása után erősítette meg és küldte vissza őket október 2-án Aradra. Együtt azzal az utasítással, hogy a kivégzéseket október 6-án, Latour osztrák hadügyminiszter halálának évfordulóján kell végrehajtani. Theodor Baillet de Latour kétszínű magatartása miatt a bécsi forradalomnak esett áldozatul.
Azzal egy időben, hogy a kijelölt napon kora reggel Aradon felállt a kivégzőosztag, majd megkezdte munkáját Franz Bott, a hóhér, a pesti Újépületben, ahol szintén kivégzésre készülődtek, ideges szaladgálás kezdődött. A koncepciós perben (tisztában volt ezzel maga a hadbíró is) elítélt Batthyány Lajos gróf, a társadalmi rangjára és méltóságára kényes, büszke férfi ugyanis a felesége által előző nap becsempészett kicsi tőrrel az éjszaka súlyos sebet ejtett a nyakán, így akadályozva meg, hogy mint a köztörvényes bűnözőket, megbecstelenítő módon felakasszák az alkotmányos Magyarország első miniszterelnökét. A haldoklóhoz hirtelenében a szintén fogoly Balassa János orvosprofesszort (neki az a bűne, hogy közbenjárt két fiatalember honvédtiszti kinevezéséért) rendelték oda, aki megállapította, „lehetetlen volna őt ezen állapotban kivégeztetni”, mert „útközben is meghalhatna, és egy haldoklóval nem lehet így bánni”. Buzgó katonaorvosoknak azonban délutánra sikerült annyira felerősíteniük az elítéltet, hogy igaz, nem kötél, hanem golyó által, a kivégzést mégis sikerült végrehajtani.
Az 1848-as polgári forradalom vívmányaiért, a nemzeti önrendelkezésért folytatott fegyveres küzdelem a Kárpát-medencei magyarság utolsó nagy közös vállalkozása és teljesítménye, természetes tehát, hogy kivégzett hőseit vértanúknak tartja közgondolkodásunk. A népi emlékezet őrizte így meg őket, bár voltak kísérletek arra, hogy kitöröljék emléküket a magyar társadalom tudatából. A hazai szociáldemokrácia hajnalán Csizmadia Sándor (1871–1929) ifjú szocialista költőként fogalmazott például úgy, hogy „kiirtjuk gyermekeinkből a hazaszeretetnek utolsó szikráját is, de megtanítjuk gyermekeinket arra, hogy gyűlöljék ezt a hazát és annak rabló tulajdonosait”. Ebben a közegben nem meglepő Bokányi Dezsőnek, az SZDP másik vezetőségi tagjának, a proletárdiktatúra majdani népbiztosának (aki 1940-ben a Szovjetunióban a maga megálmodta világ áldozatává válik) a véleménye 1896-ból. Szerinte a munkásságnak semmi oka sincs különös kegyelettel gondolni „a tizenhárom aradi burzsoára”, akiknek sohasem volt semmi gondjuk a nép ügyére. Az ilyen típusú próbálkozások azonban periferikusak és sikertelenek maradtak. Nem jártak eredménnyel a felülről irányított mártírgyártási kísérletek vagy azok a törekvések sem, amelyek egy politikai mozgalmon belül történt leszámolás áldozatait próbálták a nemzet vértanúiként feltüntetni, legyen szó a későbbiekben például Szamuely Tiborról, Sziklai Sándorról vagy éppen Rajk Lászlóról. (A mai helyzet 1956 vértanúival kapcsolatban azért abszurd, mert erőteljes az igyekezet hóhér és kivégzett áldozata örökségének egyidejű vállalására.)
Könyörtelen volt 1849-ben a megalázott, orosz fegyveres segítségre szorult osztrák hatalom bosszúja. (Bár méreteiben nem hasonlítható a XX. századiakhoz.) Több mint száz embert végeztek ki, több százan kerültek börtönbe, több ezer vizsgálat indult, a cs. és kir. hadseregbe több tízezer volt honvédot soroztak be. Julius von Haynau báró, a magyarországi osztrák hadsereg főparancsnoka, majd Magyarország és Erdély teljhatalmú katonai és polgári kormányzója csak jól megválasztott eszköze volt a megtorlásnak. Mögötte ott állt Felix Schwarzenberg miniszterelnök és maga a császár, a fiatal Ferenc József is, aki Haynautól csak a már végrehajtott halálos ítéletekről kért jelentést. Az elrettentésen túl kísérlet történt annak a magyar politikai és katonai elitnek a megsemmisítésére, visszaszorítására vagy emigrációba kényszerítésére, amely felkészültsége, teljesítménye és tekintélye alapján akadálya lehetett a Schwarzenbergék által vizionált egységes német nyelvű birodalom neoabszolutisztikus átalakításának. Az alkotmányos modell nem illett bele a Habsburg Birodalom irányítóinak terveibe. Katona Tamás történész, aki közzétette az aradi vértanúkra vonatkozó hivatalos forrásokat, naplókat, leveleket és visszaemlékezéseket, hívja fel a figyelmet arra, hogy a nyugati történetírásban „egyre gyakoribb az a fajta teljesen téves értékelés, amely Schwarzenberget nagy liberális politikusként ünnepli, az aradi vértanúk kivégzését pedig osztrák szempontból nemcsak érthetőnek, hanem helyesnek is tartja”.