Marx nem tartozik első számú romantikus hőseim közé, így a válasz sem lehetett más, mint a rideg elutasítás, a nagy szakállú német ideológus munkásságának elítélése. Szót váltottunk még a Kínai Kommunista Párt vezető szerepéről, valamint a magyaroknak a mozgalomról alkotott véleményéről.
A beszélgetés talán kicsit abszurdnak hathat 2007-ben, de Kínában ez a realitás. Kína ugyanis ugyanúgy sokarcú, mint a világ bármely más országa, ám ugyanúgy kőkeményen kommunista is, miképp Laosz, Kuba vagy Vietnam. A párt hatalma gyakorlatilag korlátlan, s ezt többek között annak köszönheti, hogy az emberek többségében nem okozott nagy törést az 1949-es hatalomátvétel, a népköztársaság megalapítása. Hosszú idő telt el azóta, a múlt héten ünnepelték Mao Ce-tung hőstettének 58. évfordulóját. Mao (akinek nevéhez okvetlenül hozzáteszik a főtitkár titulust) persze még másfajta Kínát képzelt el, azt az országot, ahol az embernek két keze, de csak egy szája van. Mégis erős alapokra építkezett: az istenhívő, de a vallást nem keresztényi értelemben gyakoroló tömegekre, a munkabírásra, a szorgalomra, a fegyelemre. Ő és utódai szigorúan tartották magukat ahhoz az elképzeléshez, hogy programszerűen kijelölik a követendő utat, és tervüket bármi áron meg is valósítják. Így, miközben a nagyvilág más népei a szelek változásához igazították sorsuk alakítását, Kína azzal sem törődött, hogy milliók pusztulnak éhen egy rosszul megadott sarokszám miatt. A cél szentesítette az eszközt, a feladat pedig mindig előbbre való volt, mint az ember. A hatalmas ország viszont most érkezett el oda, hogy nagy ugrás nélkül is beteljesítheti Huntington jóslatát: Kína nem egyszerűen nagy játékos, hanem a világtörténelem legnagyobb játékosa lesz.
Reformok az állandóságban
Teng Hsziao-ping (Deng Xiaobin) nélkül talán nem történt volna semmi, és Kína esetleg máig az arctalan Mao-zubbonyos tömegek országa lenne. Az egykori vezető azonban úgy döntött, hogy csak használ Kínának, ha ajtót nyit a világra, és megvalósítja a kommunista kapitalizmus hibridjét. A külföldi tőke azóta imádja Kínát, a lehetőségek hazáját, ahol azonban máig a pecsétet kezelő tisztviselő kedvétől függ, hogy rányomja-e az engedélyre a tintapacát, vagy elteszi egy irattartóba az akár többmilliós szerződést.
A pekingi reptér hű tükre ennek a kétarcú csodának. Nemrég még olyan volt, mint a Népstadion melletti buszpályaudvar 1985-ben: szomorú arcú hivatalnokok, poros bútorok, rossz felépítés. Aztán megindultak az építkezések, s készülvén a pekingi olimpiára, megkezdték a fejlesztést. A repülőtér mára modern. No nem annyira, mint Sanghaj, Kanton vagy Hongkong légikikötője, de nem nagyon marad le európai társaitól. Az útlevélkezelő előtt kis gombok, hogy értékeljük a munkáját. Angol nyelvű tájékoztatást is adnak a turistáknak, így is készülnek az olimpiára. Itt ugyanis most az olimpia majdnem mindent maga alá gyűr. Peking mint Kína döntéseinek otthona, a párt központja egyúttal kirakattá is válik. Tegyük hozzá, ráfér erre a mamutvárosra a fazonigazítás. Az autópályák környékén lelkesítő mondatok virítanak óriásplakátokon, csak hogy mindenki tudja, hol is van. Ez Európában furcsa lenne, Pekingben természetes. A kínai főváros szürke és zsúfolt, ám az ígéretek szerint nemsokára – azaz az olimpiára – zöldellő, friss, tiszta és szellős lesz. Az egész város egyetlen nagy építkezés, állítólag emiatt fordul elő olyan eset, hogy a taxisok nem találják meg a kért címet. De megtörténhet, hogy a célként megjelölt tavalyi ház ma már nem létezik, mert azóta egyszerűen elbontották. Helyette óriási toronyház magasodik, minden kínai jellegzetesség nélkül, harminc betonemelettel, tizenöt, harminc, ötven társától körülvéve.
*
A taxisofőr egykedvűen hajt, megáll a dugókban, néha ékes mandarin nyelven beszélgetni próbál. A visszapillantó tükörről Mao főtitkár képe lóg, mint nálunk Szűz Mária vagy Szent Kristóf. Mert a „nagy kormányos” megvédi az autóst a balesettől. A Mennyei Béke terén, mint mindig, most is nagy a nyüzsgés. Vidéki turistacsoportok látogatják meg a Tiltott Várost, és tisztelettel adóznak a főtitkárnak, fejet hajtva a vörös falon elhelyezett monumentális portré előtt. Bizony, a távolság Peking és Budapest között talán kisebb, mint az ide látogató parasztok kunyhója és a vörös falak mögött található politikai agytröszt között.
Mao főtitkár dönt
Egy technokrata város várja tehát, hogy kivirágozzon, és mivel a fővárosban évtizedekkel ezelőtt eldöntötték a tervet, végre is fogják hajtani. Ám például Lancsou, Kanszu tartomány székhelye minden szempontból lemaradt. Esetleg azzal tud büszkélkedni, hogy a szomszédos Csinghaj tartományban még szegényebbek az emberek (Tibetben pedig még annál is, legalábbis a kínai statisztikák szerint). Kanszu egyébként mesevilág, ahol talán túl sok a szegény legény, ám az is igaz, hogy lélegzetelállító környéken élnek. Sanghaj hivalkodó üvegpalotái vagy Peking törtető építkezései mind elbújhatnak Kanszu dimbes-dombos vidéke mellett. A környék sivatag, de füvet telepítenek a hegyekbe, négyzetméterenként küzdve a szárazság ellen. Délen esik ugyan elegendő eső, ám északon csak az ima segíthet. Peking pedig kitalálta, hogy Kanszut sem hagyja lemorzsolódni, így oda irányította a legnagyobb arányú fejlesztési pénzt. A mindig gondoskodó központi kormányzat elkötelezettségét jelzi, hogy Ven Csia-pao (Wen Jiabao) miniszterelnök ült le a hét közepén a sivatag közepén fekvő oázis, Szonhe lakóival, hogy eszmét cseréljenek a küzdelem módjairól. Mincsin megye az egyik legsivatagosabb terület, ahol az elmúlt húsz évben fél–egy métert csökkent a talajvíz szintje, mégpedig a túlzott locsolás miatt. Mincsin pedig – ha a kormány nem tesz valamit – eltűnik a térképről.
Kanszura fokozottan figyel a kormány és a párt. A tartomány ugyanis nagyon értékes, de nem elsősorban az ott élő emberek miatt. Itt halad át a Sárga-folyó, amely energiát ad az éhes Kínának, hadd működjön az ipar, hadd nőjön évente tíz százalékkal a gazdaság. A folyón gigászi duzzasztógát tornyosul, amely ipari műemléknek is beillik. A hatalmas folyón egykor még szovjet mérnökök tervezték meg a gátat, ám a politika közbeszólt, így ők 1962-ben hazatértek. A kínaiak azonban nem hagyták veszendőbe a tervet, és felépítették az erőművet, csak nem úgy és nem oda. Hanem lejjebb, hogy a „Sárga-folyó teljes egészét az energiatermelés szolgálatába állíthassák”. No, vajon kinek az ötlete volt ez? Igen, természetesen Mao főtitkár döntött úgy, hogy a korábbi szövetségesek mérnökeinél jobb ötlete van, így munkaórát és munkást nem kímélve máshol kezdett el építkezni. A kínaiak pedig kapát, csákányt, talicskát kapva el is hordták a ott meredező hegyet, helyet adva a gátnak és a turbináknak. Talán mondani sem kell, Mao főtitkár soha nem látogatott el a festői környékre, csak térképen látta, s úgy bökött rá a folyó egyik kanyarulatára.
A kínaiak a Három Szoros gátjának megépítésével is igencsak kétarcú vállalkozást fejeztek be. Ez a monstrum a Jangcén épült fel, és teljes kapacitását valószínűleg 2009-ben éri el. A meglehetősen szeszélyes folyót ugyan a remények szerint megregulázza a gát, így a rendszeres áradásoknak elejét tudják venni, ám az eddig is rendkívül szennyezett folyó újabb csapást kénytelen elviselni. A kínai szennyvizek túlnyomó része ugyanis tisztítás nélkül kerül be a folyókba, és a gátak tovább akadályozzák az öntisztulást. A duzzasztógátak által létrejött mesterséges tavak ráadásul óriási területet árasztanak el – az említett Liucsiahszia erőmű tava nagyobb, mint a Balaton –, és az sem elhanyagolható, hogy több mint egymillió embernek kellett elhagynia otthonát a Három Szoros erőmű felépítésekor. Egy ilyen óriási vállalkozás persze soha nem csak célszerűségből épül. A Három Szorost már Szun Jat-szen (Sun Yat-sen), a köztársasági Kína első vezetője is fel akarta építtetni 1919-ben, ám a megvalósításra 2007-ig várni kellett. Tény, hogy rengeteg energiát fejlesztenek vele, de Peking minden bizonynyal örömmel konstatálja azt is, hogy a monumentális Hoover gát, az amerikaiak büszkesége ötször beleférne a kínai óriásba.
Modern valuta
Lancsou egyébként mindenképp megér egy misét, ha a valódi Kína érdekli az utazót. A külföldi kirándulók úgyis Pekingben szállnak le a repülőről, és második úti céljuk valószínűleg Sanghaj vagy Hszian, Hongkong, Szicsüan tartomány, esetleg Tibet. Pedig az „igazi” Kínát Kanszu fővárosában lehet megismerni és talán megszeretni. Az iparváros vezetése ugyanis éppúgy viselkedik, ahogy a szegény, de jószívű vendéglátó a világ bármely táján: megosztja a vendéggel mindenét. Az utcák tényleg nem tiszták, de itt egyre több a fehér sapkás huj nemzetiségű mozlim, akik az utcán sütik a birkát, és mecsetbe látogatnak péntek esténként. Hamisítatlan kisebbségi kínai város, amelynek óriási katasztrófája és egyben az élet ajándéka, hogy keresztülfolyik rajta a Sárga-folyó. Ha nem lenne, az emberek nyomorognának, hiszen a sivatag csak a nomádoknak elegendő élelmet adna. Az energiaéhség azonban nagy úr, és Peking úgy döntött, az áramot továbbítani kell, messze, a tartományon túlra. A hegyeket és patakokat így egyre több elektromos kábel csúfítja el, a hárommilliós Lancsouban pedig egymás után húzzák fel az óriási betonmonstrumokat, természetesen kínai jelleg nélkül. Az utcákon nem találkozunk turistákkal, de a helybéliek mindent megtesznek, hogy jól érezze magát az utazó.
Lancsoutól kissé távolabb tovább módosul a helyzet. Ez már a „mély” Kína a maga nyomorával és csodájával. Kis falvak szegélyezik a tartományon átfutó autóutat, ahol szegényes viskókban élnek a helybéliek. Mikor az európaiak kiszállnak a buszból, kisebb csődület támad, mosolygás mindenfelé, érdeklődő gyermekek, cigarettázó felnőttek. Kattognak a fényképezőgépek, talán kissé sokszor is villan a vaku, nehéz így emberi kapcsolatot kialakítani, ha mindenki azonnal a hazai fotóalbumra gondol. Előkerül a modern kor általános valutája, a cigaretta. A vendéglátó parasztember mindenkinek ad egy szálat jó szándéka jeléül, majd beinvitálja a messzi földről jött újságírókat. A ház rendezett és tiszta, mondhatni, túlságosan is tiszta ahhoz, hogy itt emberek éljenek. A falon Mao főtitkár képe, az asztalon üveglap alatt összevissza válogatott fényképek egy valószínűleg soha nem létezett családról. A következő parasztcsalád portája szakasztott ugyanilyen, Mao a falon, család az íróasztal üveglapja alatt. A lakóházban kamerák, fényképezőgépek, a falu elöljárói, tolmácsok, szomszédok, külügyesek, külföldi vendégek. Elférni is alig lehet a tömegben. Felülről nézve azonban kissé más kép tárul elénk a Potemkin-faluról. Belátni az udvarokra, ahol egyetlen teremtett lélek sincs, kivéve persze az épp meglátogatott portát. Vajon az a család él-e abban a házban vagy valaki más, ezt soha nem tudjuk meg. Az előadott történetek is sematikusak, előre kitalálhatók. Mindegyik paraszt alapvetően nagyon elégedett az életével és a központi kormányzat segítőkészségével. Bár a lancsoui repülőtér építése miatt kisajátították a földjük egy részét, elegendő volt az érte kapott összeg. Egyiküknek rossz a lába, de kap pénzbeli juttatást a központi kormányzattól, így összességében nem panaszkodik. Igen mesterkéltnek tűnik mindez, de a színfalak mögé tekintve nem derülnek ki szörnyű titkok. Egyszerűen szépíteni próbálják a mindennapjaikat, valószínűleg előre megírt forgatókönyv alapján. A lényeg azonban a helybéliek mosolya, ugyanis láthatóan valóban örültek a külföldiek látogatásának, és a cigarettát sem kötelességből adta a házigazda. A kincset érő dohány kultikus szerepét tovább erősíti a Kanszu-szerte elterjedt szokás, hogy a hivatalos ebédek során mindig kerül az asztalra egy doboz cigaretta, mégpedig helybéli, bivalyerős, Lan Zhou márkájú. „Kérem, dohányozzon!” – szólít fel mindenkit kedvesen az európaiakat elkísérő tolmácslány ebéd közben. Itt nincs uniós regula, nemdohányzó terem, fenyegető feliratok a dobozon. Csak közös dohányzás, amely összehozza az embereket mondjuk egy mozlimok által működtetett étteremben.
Minthogy Kanszu Kína energiagóca, itt foglalkoznak a legtöbbet az alternatív energiahordozók meghonosításával. Jó példa erre a „műtermi gazdálkodók” udvarán látott vízmelegítő, amely állítólag 15–20 perc alatt felmelegíti a teavizet, ha süt a nap. Ehhez egy parabolaantenna homorú oldalához ragasztanak tükröket, amelyek egy pontba irányítják a nap sugarait, épp a teáskanna fenekéhez. Gázzal persze gyorsabb, de kevésbé innovatív és környezetkímélő, ráadásul a földgázra másnak is szüksége van. Például az iparnak, amely továbbra is fenntartja a nyaktörő növekedési tempót, Kanszu népe pedig az alternatív energiafelhasználás felé fordulhat. Tartályt szerelnek a háztetőre, a nap felmelegíti a benne levő vizet, azzal pedig lehet zuhanyozni. A vízmelegítő rendszer ára 2000 jüan, amely egy parasztcsalád éves jövedelme, így kevesen engedhetik meg maguknak a fejlesztést.
A nap azonban csak akkor segít, ha rá tud tekinteni Lancsoura, ezt azonban a város nemigen hagyja. A hagyományosan megbízhatatlan kínai statisztikák is arról számolnak be, hogy Kanszu székhelye a világ egyik legsúlyosabban szennyezett városa. „A szmogtól nemrég még nem lehetett látni az eget, de ma is láthatták, hogy mostanra ez megváltozott” – büszkélkedik Guo Jing-csun, Kanszu külügyi bizottságának igazgatója. Pedig aznap nem volt szükség kalapra és napszemüvegre, mivel ólomszürke fátyol borította be Lancsout.
Dobog Ázsia szíve
Csak két és fél órát repülünk Kantonig, de mintha egy másik világba csöppentünk volna. A Gyöngy-folyó deltavidékének egyre fejlődő központja, a Kínához tartozó, ám attól legalább 50 évig bizonyos távolságot tartó Hongkong verseny- és bajtársa. Egyes tervek arról szólnak, hogy az egykori brit koronagyarmat és a mellé telepített és mesterségesen felhizlalt Sencsen egyesüljön egyetlen megapolisszá. Ez ugyan talán kissé hátráltatná Kantont, de összetéveszthetetlen bája bizonyosan megmaradna. Kirakatváros ugyan, ám az ottani hangulat örökre rabul ejti a látogatót. Kanton számos része az ópiumháborúk után európai nemzetek koncessziójába került. Így volt ez a legendás Samian-sziget esetében is, ahol angolok és franciák telepedtek meg. Felépítették a maguk kúriáit, birodalmi gőggel megtervezett hivatalait, a lourdes-i Miasszonyunkról elnevezett katolikus kápolnát, valamint egy templomot az anglikán híveknek. Kanton modern, Kína harmadik legnagyobb városa, Dél-Kína vitathatatlan központja, mégis mintha egy évszázaddal visszamennénk az időben. A levegő fülledt, bármikor kitörhet egy trópusi eső, ernyővel védekezni ellene nem lehet, esőkabátot pedig senki nem hord. Bár ősz van, a zápor hosszan tartó és meleg, s érezni, hogy Ázsia szíve itt dobog, ezeken az utcákon. A kantoni piacon kutyát és cicát is kapni közvetlenül a skorpiók és teknősbékák melletti standon. Itthonról elborzasztó elképzelni ezeket az állatokat a főzőüstben, Kantonban viszont nem szabad meglepődni. Csak egyetlen utca választja el a bevásárlóutcát a szűk kantoni sikátoroktól, ahol szó szerint az utcán élnek az emberek. Lakásuk egyetlen kis szobából áll, benn vibrál a televízió. Nyáron szinte soha nem mennek be a fülledt lyukba, az utca levegője sokkal elviselhetőbb. Mellettük hömpölyög a forgalom, riksák szállítják az elfáradt bevásárlókat és a különféle árukat, szinte látni a vörös egyenruhás brit katonákat és a hosszú copfos kínaiakat, a Gyöngy-folyón ringó dzsunkákat. Pedig a gyarmati időszak rég elmúlt már, a Samian-szigetre is be lehet lépni, mégpedig a Nép hídon keresztül. Ma már illendőbb Marxról beszélni, mint a koncessziós területekről, de leginkább a gazdasági lehetőségek kerülnek szóba. Kanton harcol, mégpedig a kereskedelmi nagyhatalmi pozícióért mostohatestvérével, Hongkonggal. A volt brit gyarmaton egymást érik az ilyen-olyan vásárok, és azzal próbálja magához csábítani a kereskedőket, hogy a világ népességének a fele ötórás repülőúttal elérhető. Kanton viszont ötven éve szervezi saját vásárát, amely az idéntől már importtal és exporttal is foglalkozik. Ettől nagyon sokat várnak a város irányítói, akik persze jó előre tudnak minden adatot. Ezek szerint a helyi GDP megduplázódik 2000 és 2010 között, köszönhetően a 11. ötéves tervnek.
Kantonban minden van, ami kell az üzlethez, a környékén azonban inkább a gyártásra koncentrálnak. A közeli Sunde gigászi Soroksári úthoz hasonlít, kétoldalt betonfallal, gyárakkal, udvarokkal, rengeteg teherautóval. Itt telepedett meg például a Galanz nevű mikrohullámúsütő-gyár. Netán nem hallott róla valaki? Magyarországon valóban viszonylag kevés ilyen sütőt forgalmaznak, ám az is bizonyos, hogy a magyar otthonokban csilingelő ilyen szerkezetek túlnyomó része itt készül, Kanton mellett – legfeljebb nem ez a márkajelzés. A gyártósorokon készülnek az ilyen-olyan kivitelű sütők, utolsó munkafázisként pedig rákerül a cégjelzés is, legyen az a Sanyo elegáns füstüvegese vagy a Tesco gazdaságos mikrosütője. A Galanz már most a világ legnagyobb ilyen gyára, helyi remények szerint két-három éven belül jól csengő márkanév lesz. De nem érdemes elképzelni az első sütőt a fészerben összekalapáló kínai vállalkozót. A technológiát a japán Toshibától vette a cég, majd kinőtte magát állami irányítással. Egy ilyen vállalkozás nem is lehet más Kínában, mint a kormány gazdasági terveinek egy kicsiny szelete, így bár hivatalosan „magáncég” a Galanz, a központi kormányzat azért figyel a háttérben. A vezető pedig természetesen tagja a Kínai Kommunista Pártnak, amely nem az ósdiság és elmaradottság szimbóluma, hanem olyan státusszimbólum, mint ha valaki aranyból készült hitelkártya tulajdonosa lenne Amerikában. Az elit klubhoz tartozni előny, ám míg egy klubtag inkább kihasználja a helyzetét, a párttagság ideológiai kötődés is. „A főnök vallása a párt” – mondja Jacky Lau, a cég általános igazgatója, aki angol keresztnevet biggyesztett kínai családneve elé, hogy könnyebb legyen a dolguk külföldi tárgyalópartnereinek.
Kérdés, ha Kína valóban beváltja a jóslatot, lesznek-e kínai keresztnevű amerikai üzletemberek.
Rövid pórázon
Kína általános pezsgése magával hozza az eredmények „hű” bemutatására szakosodott média fejlődését is. A CCTV (Kínai Központi Televízió) már nemcsak az anyaországra, valamint a kínaiul tudó külföldiekre koncentrál, hanem 2000 óta angol nyelvű csatornája is van. A CCTV 9-es adó a nap 24 órájában sugároz híreket, a hírfolyamot stúdióbeszélgetésekkel szakítja meg, reklámblokkjaival pedig az ország különböző területeire próbálja csábítani a nézőket. A kilences adóval látszatra semmi gond nincs, ám nagyon jellegzetesen kínai. A hírek válogatásában érezhető, hogy Tajvan ügye mindenképp prioritást élvez. A CCTV tudósítója arcán mély fájdalommal és kezével gesztikulálva hangsúlyozta megrendültségét, amiért a tajvaniak úgy döntöttek, nem haladhat át a szigeten az olimpiai fáklya. Egy stúdióbeszélgetésen a műsorvezető hölgy ugyancsak Tajvanról szót ejtve érthetetlennek tartotta Tajpej álláspontját, s a meghívott vendégek is szomorúan csóválták a fejüket. Amikor azonban a szörnyű pekingi közlekedésről volt szó, minden szakértő egyetértett abban, hogy a központi kormányzat megoldja a problémát, hiszen egyértelműsítette, hogy foglalkozik vele. A hírek között a napokban fontos szerepet kapott az a terv, hogy csökkentsék a most háromjüanos (kb. 75 forintos) metrójegy árát két jüanra. A bemondó a hír beolvasása után rámosolygott a nézőkre, és közölte: „Ez nekem is jó hír, hiszen én is metróval utazom.”
Miközben a sajtó körülményei évről évre javulnak Kínában, az újságírók soha nem tapasztaltak demokratikus viszonyokat, így számukra fel sem vetődik a központi kormányzat szerepének bírálata. A kantoni Nanfang Daily Press Group 1949-ben 11 nappal azután alakult meg, hogy a kommunista csapatok bevonultak a városba. Azóta elsősorban ez a lap szolgáltatja a harmadik legnépesebb kínai város híreit, ám még fontosabb az önkormányzati tulajdonú napilap – a Déli Napi Hírek – 800 ezer olvasóval. A csoport vezetője röviden ismerteti a cég történetét, és lapunk kérdésére elmondja, bizonyos esetben helye van a kormányzat kritikájának. De egy esetben vezető hírként számoltak be a kormányzat nemtörődöm viselkedéséről egy tragédia ügyében, amelyet követően azonban súlyos büntetést kaptak. Hiába, a kínai sajtótörvény rendelkezése szerint nem szabad bírálni Peking döntéseit. Kínában a sajtó voltaképp a kormány meghosszabbított kezének számít, amely segít a hivatali döntések kommunikálásában. A médiacsoport vezetője is leszögezi, hogy mind a kormány, mind a sajtó sokat tett az élelmiszer-egészségügyi problémák kezeléséért.
Hasonló cipőben jár a kínai rádiózás is. A Kínai Nemzetközi Rádió (CRI) vezetője közli, hogy az országban ugyan nincs magánrádió, de így is itt működik a legtöbb adó. Saját cégét bemutatva elmondja, a CRI sokban hasonlít a többi nemzetközi rádióhoz, de más célok vezérlik. Ezek pedig „a béke, a barátság és Kína megismertetése a világgal”. A CRI egykor igen népszerű volt a kommunista blokk országaiban, mára kissé megkopott a fénye. Naponta egy órán át sugároz magyar adást is, ezt négyszer hallgathatják meg az érdeklődők. A csatorna tervei közt szerepel, hogy öt éven belül hatórás frekvenciát vesz Magyarországon.
