A Zagyvarékason született Serfőző Simon életműsorozatának hatodik kötete napvilágot látott. A Még nincs vége című prózagyűjtemény megjelenése után újabb verseinek kiadásával ünnepelheti közelgő hatvanötödik születésnapját. A Megfordult égtájak című verskötet költeményeiben a nemzetféltés mellett még a korábbi művekhez mérten is erőteljesebbé válik a személyes hang, a látszólag legyőzhetetlen idő hatalmával szembenéző, férfiasan kemény létfilozófiai hangvétel. Mindenekelőtt a költői küldetés kinyilatkoztatásának fájdalmas kényszere. „Nem jó ma költőnek lenni” – e felütés keserűségét korántsem afféle fin de siécle érzés, század- vagy ezredvégi szenvelgő világfájdalom motiválja. A költők költője, József Attila korában is háltak az utcán. Ma talán még többen, de még ennél is szörnyűbb, hogy azt is meg kellett tanulnunk, a hosszabb póráz szabadságának mennyire nincs értéke. És aminél rosszabb nincs: „A becsületet a hazugság leszólja.” Ám a költő soha nem nyugodhat bele még annak a keserű igazságnak a megváltoztathatatlanságába sem, amit ő maga mondott ki mindenkinél tisztábban. Serfőző Simon arra inti önmagát és költőtársait, hogy próbálják kikerülni a vélt csalhatatlanság csapdáját, különben „felszámolódunk a magahitt önzésben”. Folytatván az egyre sokasodó, immár a másik világba tért költőtársak regiszterét, a túlélők kétségbeesésével hívná Bella Istvánt a Maradtál volna című költeményben.
Már-már pogány őserejű, elemi fájdalom hatja át az apa elvesztését megörökítő Sirató című költeményt. Epikus lendülettel, közvetlenül idézi meg a temetés balladai képeit, a korábban távozott anya alakját és azt a kínt is, amit az 1947-ben elkezdődött diktatúra a tanyasi parasztemberbe beleégetett. Hiába vigyázták házaikat, földjeiket kis tolvajbandáktól, a nagy tolvajlástól javaikat nem tudták menteni. És még hátravan az igazi tragédia, az, amit az ember balga tetteinek következményeként idéz saját fejére. „Jobb nem látnod a remények szárnyait fölakadva / csüngeni a fákon. / Jobb nem látnod e magán átgázoló világot.”
Az emberiség vesztébe rohanó tragikumára dupláz a magyar végzet. Erről drámai erővel vall a Most tudom már című költemény, amely azt a minden gondolkodó számára ismert tragikus pillanatot rögzíti, amikor rá kell ébrednie, hogy még ez a szörnyű, posztkommunista ezredforduló is okozhat visszamenőleges és a jelennel is összefonódó meglepetéseket. „Most már tudom, hogy kik között éltem” – mondja a költő akkor, amikor rádöbben, kik is voltak minden kétséget kizáróan besúgói a még alig elmúlt tegnap során. A költemény lélekbe markoló őszintesége és szikeéles képi világa – „A szeleket megzsarolták, / hogy besúgjanak” nyilvánvalóan azok számára is átélhetővé teszi az 1956 után még a korábbinál is nagyobb hálót szövő, mindenhol jelen lévő, fáradhatatlan spiclivilágot, akik soha nem éltek a kádári diktatúrában.
Ehhez képest az elmúlt gyermekkort és fiatalságot megidéző költemények, a halálélményt feldolgozó versek a reánk mért embersors emelkedettségével hangzanak. A másik ember, a társ iránti szerelem és az őszinte szerelemből szükségképpen kisarjadó életre szóló, sőt azon túl is érvényes kötés minden pillanatunknak értelmet adó erejét sugározza a Szerettelek vers: „Istenem! Belegörnyedtek a hegyek. / Fuldokolva csövek nyeldekelnek / Tó felborult, az égtájak rengtek. / Zúgtak a füstölgő égitestek
(Serfőző Simon: Megfordult égtájak, Szépírás Kiadó – Orpheusz Kiadó, 2007.)
origo.hu
Sírás a víz alatt
