Hozzáadott érték

Egy világszerte elismert matematikus, Lovász László kapta az idén a magyar tudományos élet legrangosabb elismerését, a Bolyai-díjat. A professzor – aki a Fazekas-gimnáziumból elindulva nemzetközi hírű egyetemi tanár és a Microsoft kutatója lett – példamutató szerénységgel beszél elismeréséről, ugyanakkor elszomorodik, amikor a hazai tudományos életet, oktatást sújtó pusztításról esik szó. Lapunknak adott interjújában bevallotta, a díj átvételekor mondott beszédét részben a politikusoknak szóló üzenetnek szánta.

A Bolyai-díjhoz hasonló, aránylag jelentős anyagi juttatással járó elismeréseknek talán még nincs elég erős hagyományuk Magyarországon. Eltervezte már, mit kezd a díjjal?
– Létre szeretnék hozni egy alapítványt, esetleg csatlakozni egy már meglévőhöz, mivel a pénzt az egyetemi szintű matematikaoktatás elősegítésére szeretném fordítani.
– Van-e esély arra, hogy a jelenleg meglehetősen népszerűtlen matematika már az alapoktól kezdve sokkal inkább szerethetőbb tantárgy legyen Magyarországon?
– Egyik vesszőparipám, hogy a matematikatanítás és általában az ismeretterjesztés népszerűsítése terén bőven van tennivalónk. Persze nem könnyű a dolgunk, hiszen míg például egy biológus bemutathatja mikroszkópos felvételeit, egy csillagász pedig csodálatos távoli bolygók képeit tárhatja elénk, vagyis olyan dolgokat, amelyek közvetlenül hatnak ránk, addig a matematikában ezt sokkal nehezebb megoldani. De a küldetés mégsem lehetetlen, főként, hogy a számítógépes animációk immár sokat segítenek nekünk. Valóban érezhető az idegenkedés a matematikusokkal szemben, de ha csak szép képeket mutatnánk, s nem adnánk át a mögöttük lévő gondolatokat, akkor nem matematikáról beszélnénk. A legjobb megoldás, ha az előadások során a hallgatóságot rá tudjuk venni az együtt gondolkodásra, ami nélkül különben az egésznek nem is lenne semmi értelme.
– Mindig nagy szeretettel és tisztelettel beszél iskoláiról, régi tanárairól, egykori diáktársairól. Ezek szerint a tehetség nem bontakozhat ki erős alapok nélkül?
– Az általános iskolában Bellai igazgató úr tartotta a matematika szakkört, ott figyelt fel rám. Amikor elérkezett a gimnáziumi jelentkezések ideje, meggyőzte a szüleimet, hogy a Fazekasba írassanak, ami akkor viszonylag ismeretlen iskola volt, de éppen indult egy matematika tagozatos osztály. Ez jelentette az alapot. Nem is bántam meg, hogy hallgattam a szavára, hiszen egyrészt nagyon jó osztályközösségbe csöppentem, ahol sok fiatal, tehetséges gyerek került össze, másrészt a tanáraink is nagyon jók voltak. Utóbbiak közül sajnos sokan már nem élnek, de jólesett, hogy több régi osztálytársam is felhívott a díjátadó estéjén.
– A fia is matematikát tanul, általa is van összehasonlítási alapja. Miként változott az oktatás jellege és színvonala azóta, hogy átállt a katedra másik oldalára?
– A Fazekasban megszilárdult a matematika tagozat, az oktatás, amelyben a diákok részesülnek, továbbra is kiváló. Egyedülálló és nagyon sikeres iskola, amelyet világszerte elismernek. Működnek persze az országban máshol is hasonló képzések, különféle intenzitással. A matematika egyike azon kevés területeknek, ahol ténylegesen mérhető a tehetség, éppúgy, mint a zenében és talán bizonyos sportágakban. Látni, ki hogyan áll hozzá, milyenek a képességei. S éppúgy, mint a zenét és a sportot, a matematika kultiválását is fiatalon el lehet kezdeni, Magyarországon pedig elég sok tapasztalat halmozódott fel ahhoz, hogy tudjuk, hogyan kell ezt tenni anélkül, hogy kiégjen a gyerek.
– Sokan lezárt tudománynak tekintik a matematikát, ezért is érdekes, hogy sikerült-e az oktatás terén hozzátenni valamit az utóbbi két-három évtizedben?
– Inkább javult a helyzet, méghozzá azért, mert megértettük, nem a tényszerűen megtanult számítások jelentik a lényeget, hanem a gondolkodásmód, amelyre a jó tanároknak kell ráirányítaniuk a fiatalok figyelmét.
– Biztosnak látja az utánpótlást, ismer valóban jól működő műhelyeket?
– A középiskolákban jó alapot biztosítanak, s kiváló diákokkal találkozom. Az egyetemeken zajló átszervezésekben sokkal inkább látok veszélyt, az intézetek anyagi ellátottsága pedig lényegében folyamatosan rossz. Mást sem hallunk, mint hogy jövőre elbocsátások lesznek, emelkedik a kötelező óraszám, vagyis nagy a bizonytalanság, ami rengeteg negatív következményt von magával. Van, aki otthagyja az iskolát, cégeknél helyezkedik el, vagy külföldre megy, mivel nincsenek meg a békés, hosszú távú műhelymunka feltételei. Ez a diákokat is nehezebb helyzetbe hozza, pedig az lenne a cél, hogy a legkiválóbbak megmaradjanak a kutatásnál. De többségük érthető módon inkább a bankszféra, a nemzetközi vállalatok nyújtotta lehetőségekkel él.
– Vígszínházbeli beszéde kissé kritikus hangvételű volt, s egyszer fel is nézett az államfő és a miniszterelnök díszpáholyára. Értelmezhetjük ezeket a pillantásokat egyfajta üzenetként?
– Annak szántam. Egy tudományos intézetet, műhelyt létrehozni évtizedek alatt lehet. Szétrombolni sokkal hamarabb. Lehet a kutatás feltételeit módosítani, irányait szabályozni, de ha összejött egy szép eredményeket produkáló csoport, nem kell szétrobbantani, ha jól működik egy kutatóintézet, nem kell bezárni.
– Ennek hallatán óhatatlanul felmerül a kérdés: mit javasol azoknak a tanítványoknak, akik kezükben a diplomával, fejükben a tudással öntől kérnek tanácsot a jövőjüket illetően?
– Egy fiatalnak, aki megszerzi a mester fokozatot, esetleg a doktorátust, egy pár éves külföldi tanulmányút, ha van rá lehetősége, mindenképpen nagyon sokat jelent. Erős elhivatottságot kell azonban éreznie ahhoz, hogy vissza is jöjjön. Ez nemcsak anyagi kérdés, rendkívül sok bürokratikus akadályba is ütközünk. Ha például egy Princetonban dolgozó sikeres, de viszonylag fiatal professzor haza akarna jönni, legföljebb adjunktusi állást kaphatna, egész egyszerűen azért, mert ilyenek a hivatalos előírások. Ezzel nem állhatunk elé, még akkor sem, ha valamilyen csoda révén a pénzügyi feltételek adottak is lennének a hazatéréséhez.
– Ennek ellenére lát reményt arra, hogy a fiatal tudósok itthon maradjanak, netán a már külföldön tevékenykedők visszatérjenek?
– Látok erre reményt, vannak ösztöndíjak is, amelyek ezt segítik, sokan pedig nem is akarnak hosszabb távon Magyarországon kívül élni. A tudomány eléggé globalizált ahhoz, hogy több irányban működjön a mozgás, létezik például egy olyan program, amelyen amerikai diákok vesznek részt. Fél évre jönnek hozzánk matematikát tanulni, s ez olyannyira sikeres, hogy sok százan jelentkeznek rá, s később büszkén írják be az önéletrajzukba az elvégzését. Húsz év munka kellett hozzá, de a képzést immár a tengerentúlon is igen nagyra becsülik.
– Közhely, hogy Magyarország számára egyedül a tudás és a munka jelent kitörési lehetőséget…
– Igen, ez pontosan így van, s csak azt tenném hozzá, hogy ezt a tudást jobban kellene becsülnünk. Az értékes dolgok itthon mintha elvesznének néha, s úgy tűnik, nem az igazán fontos ügyek az érdekesek. Persze vannak Magyarországon olyan létesítmények, kezdeményezések, amelyek sikeresek, hiszen van mire építeni őket.