Igazember-számtan Csengey emlékére

Tavaly március elején a forradalom és szabadságharc ünnepe előtt egy katolikus imakör tagjai
e-mailt küldtek szét az országban, hogy március idusán senki se kezdeményezzen rendbontást, mert még nem jött el az ideje a változásnak. Más, hasonló forrásokból olyan üzenet jött, hogy egy polgárháború végzetes lenne az ország népére, s csak úgy lehet elkerülni, úgy lehet jó irányba terelni az ország szekerét, ha meg tudnak egymással egyezni a magyarok. Megegyezni Gyurcsánnyal, Kókával? Nem, dehogy, hanem hát egyezzenek meg egymással a jó szándékú emberek.
Azóta hányszor kérdeztük magunktól, egymástól, nagy kátyúkba esve, nagy zökkenőknél, eljött-e már az idő, és mi hiányzik még kívül vagy belül a változáshoz. A Duna TV-ben hétfőn este A kétségbeesés méltósága címmel vetített, Csengey Dénesre emlékező dokumentumfilm tanúsága szerint ma, tizenhat év elteltével megtépetten, reményvesztve ugyanott toporgunk, ahol akkor voltunk, amikor Csengey még élt. Ugyanazt a lécet verjük le naponta, vagy szaladgálunk át alatta. Csengey eleven prófétája volt a tiszta, engesztelhetetlen, országmentő szándéknak és annak a megegyezésnek, ami máig nem jött létre a társadalomban, s amely nélkül meglehet, valóban csak a vesztünkbe juthatunk.
Az azóta elhunyt Balassa Péter esztéta Csengey tragikus halála kapcsán először pontosan fogalmaz Erdélyi János és Matkócsik András filmjében, amikor azt mondja, Csengey Dénessel a magyar népmesék legkisebb fiúja halt meg, aztán csúf, gőgös hangsúllyal helyesbít, s elkezd az első generációs munkásfiúról hablatyolni, akinek a civilizáció és a hirtelen karrier lett a veszte. De hát nem ő volt, most sem ő lenne az egyetlen értelmiségi ebben az országban, akinek a rendszerváltás után is kifizetődni látszottak-látszanak a kisebb-nagyobb árulások, a mindannyiunkra nézve ártalmas léthazugságok. Erdélyiék filmje javarészt kortársak, barátok, családtagok visszaemlékezéseiből rakja össze a politikus-író-költő-esszéista portréját, a gyónás és a megtisztulás, a kollektív erőmerítés titkos, meglehet, öntudatlan szándékával.
Akad, aki azt taglalja, ha Csengey megmarad az irodalom berkeiben, még ma is élne, más azt állítja, joggal fogják elfelejteni, hiszen nem hagyott maga után teljes, sok kötetre rúgó életművet, más abban próbál okosnak mutatkozni, hogy Csengey rendszerváltó politikus volt, aki később már a politika természetéből adódóan nem találta a helyét a közéletben. Az ismerősnek és logikusnak tűnő magyarázatokat félresöpri az, hogy most is ugyanott vagyunk, ugyanaz a bajunk, ami akkor volt, kilencven táján, s ami azóta sem oldódott meg, hiába foglalta el a helyét a magyar közéletben a sok nagyon okos, nagyon éleslátó ember, aki itt megszólalt.
Csengey filmben kirajzolódó, valószínűtlenül tiszta, karcolhatatlan alakja mellett, mint az ablakon átragyogó, éles alkonyi fényben, minden kis légypiszok, minden csúf maszat átkiabál a lelkek üvegén, és világosan látszik az is, ki tudott hű maradni a régiek közül önmagához.
Sándor György, a máig hűségesek egyike a film vége felé azt mondja, száz Csengey kellene ma, ötven, húsz vagy tíz, vagy legalább öt igaz ember. Bizony, állhatnánk jobban is az igazember-számtannal, de Csengey Dénes mint halhatatlan mesehősünk, jó szellemünk, talán erre is kitalál nekünk valamit.
(A kétségbeesés méltósága – Emlékek Csengey Dénesről. Duna TV, szeptember 24., 21.55.)