Szeptember 27., csütörtök
Századok óta tart az ádáz őstörténeti kutatás. Nem értem. Azért nem, mert az elérhető cél nincs arányban a sok pénzzel és energiával, amit beleöltek kiváló férfiak. Ha erről hallok, azt kérdezem újra meg újra: miért kell nekünk annyira egy rangos rokon? Nem jobb érzés, ha tudjuk, hogy miként a nagy emberek, a nagy népek is társtalanok?
Van ennek persze másik oldala. Az „ellenkutatóké”. Ők abból élnek, hogy cáfolnak. Szájukban indás mondatok, küzdenek velük, mint olasz vendéglőkben szoktak a spagettivel, és mindnek az a vége, hogy „nem úgy van”. Ha például a nagyság kerül szóba, a Kovács László-kórus máris zengi a dalt, a „kis népek” kezdetűt… Számukra a kontinensnyi méret és a több tízmilliós lélekszám jelenti a nagyságot. Pedig mulandó egyik is, másik is – ki emlékszik már, mekkora volt Bizánc? A kultúrájára igen, de másra alig.
Európába mi hoztuk a legtávolabbi hagyományt. Hosszú úton a kultúra fénye gyakran megfakul, ám a miénk máig erős. A régi világítótornyok fénye volt ilyen. Segített tájékozódni azoknak, akik iránytű nélkül tévelyegtek. Mert hát mi más adott volna nekik irányt? A tudomány, mely – mint látjuk majd – követeli, hogy mindig övé legyen az utolsó szó? Vagy a politika, mely vonzza a mohó, tökfejű csirkefogókat? Netán a média? A reggeli műsor vezetői gyakran egész napra kedvünket szegik. Csalfaságaik százszor becsaptak minket. Kultúránk soha.
Feljegyeztem a szaxofonos Dresch Mihály szavait: „A magyar népzene abból az időből való, mikor még törvények közt éltek az emberek, voltak ugyanis közösségi szabályok, melyek megmutatták a helyes irányokat, és világossá tették, mi a jó és mi a rossz.” Fontos mondat. Következik belőle valami. A „Madárka, madárka, csácsogó madárka” kezdetű népdal nevében soha nem követtek el aljasságokat, míg a Himnuszt politikai bűnözők is énekelték már – némelyik szívére tett kézzel.
Vagy ott a tánc. A miénkhez mérve az európaiakéban alig van ősi – arra gondolok, amit a nagy misztikus: Gurdjieff keresett Ázsiát járva, és meg is találta. Tudta, hogy a tánc irányt ad, és segít a mindennapokban előrenézni. Meg persze hátra. Egy barátunk mondta, aki néptáncra íratta gyermekeit: Aki ilyen táncot jár, annak nem lesz identitászavara, ő pedig nem szeretné, ha ilyesmivel zavarnák meg gyermekeit. Nyerges jutott eszembe: a mai Népszavában kesereg, nyilasokat emleget, írása csupa homály és kuszaság. Fájlalja, hogy leáldozott „a Ságvárit vezérlő eszméknek”, bántja szemét a zsinóros atilla meg a sarkantyús csizma. Na, mondom, ez se járt néptáncra, s ha rajta múlna, fiaink-lányaink mezítláb és gatyában járnák a palotást.
Nincs egyedül. Ugyanabba a klubba jár, ahová a múlt „ellenkutatói”. Jól vannak. Élnek. A Népszabadság ír róluk. A genetika összekapaszkodott az Akadémiával, és megállapították, hogy „a ma élő magyarok és székelyek genetikai állománya alapvetően a köznépi temetőkben talált mintákhoz hasonlít, semmint a honfoglaló magyarokéhoz”. A mondat nemcsak nyelvtanilag katasztrofális. Szakmailag is az.
A cikkíró nem járt utána, milyen kutatások folytak eddig – az elődöknek járna ennyi tisztelet. Mióta világ a világ, a tudomány emberei féltékenyek, elhallgatták volna most is, hogy a Nemzeti Múzeum a XIX. században jelentős embertani kutatásokat folytatott? Hogy az ifjú Jankó nem fotelből művelte a szakmát, Oroszországból osztják koponyákat hozott? Hogy Bartucz Miklós egyetemi tanár már hetven évvel ezelőtt megírta, mit mondtak őseinkről a magyar és külföldi kutatók?
Török Aurél például óva intett olyan megállapítástól, hogy a honfoglaló magyarok milyenek voltak, mert a sírokban két koponyatípust találtak. Ő a magyarságban nem látott ázsiai elemet, a honfoglalókat kaukázusi típusnak tartotta. Seemayer ugor és török típusokra osztott minket, míg Lenhossék József, aki a kiegyezés után összevetette a népvándorlás korabeli koponyákat a magyarokéval, megállapította: a magyarság keverék faj, jellegében turáni, finnugor és közép-európai.
Mi újdonság van akkor a cikkben? Csak a címe. Az, hogy: „Elvesztettük uráli génjeinket”. Tehát újra elvesztettünk valamit. Tehát leszálló ágban vagyunk. Tehát jobb, ha nem ugrálunk. Tehát örüljünk, hogy élünk…
Sugalljátok ezt a kedves mamának! Őt győzködjétek a leszálló ágról!
Mi a világítótorony felé fordulunk, és fényében látni fogjuk, kik rágják sötét járataikban gyökereinket, és kik azok, akik csak tagadásból élnek. Hivatásszerűen. Jól megfizetve.
Rangos rokonokat keresni? Naivság. Vegyük tudomásul, a társtalanság nem átok, hanem bizonyíték. S egy nép nagysága nem attól függ, merre kanyarognak országának határai. Főleg nem attól, hány búsongó nótát tud egy-egy honfi részegen beleordítani a magyar éjszakába, hogy a régi nagyságot felidézze. Ez semmi. Ezzel csak a Nyerges-félék jutnak újabb témához, pedig én nagyon szeretném, ha témahiányban szenvednének. De azt is, ha megtanulnának magyarul. Mert ha valaki nyilasokról ír, vagy szidja a magyar viseletet, nem kap fölmentést a világos fogalmazás kötelessége alól. Világosság, kedves Nyerges! (Ó, milyen jó lenne, ha így köszönnének egymásnak a tollforgatók!)
Versenybiciklivel hajtott a vesztébe a közel 90 éves áldozat
