Köznapló

Végh Alpár Sándor
2007. 10. 15. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Szeptember 27., csütörtök
Századok óta tart az ádáz őstörténeti kutatás. Nem értem. Azért nem, mert az elérhető cél nincs arányban a sok pénzzel és energiával, amit beleöltek kiváló férfiak. Ha erről hallok, azt kérdezem újra meg újra: miért kell nekünk annyira egy rangos rokon? Nem jobb érzés, ha tudjuk, hogy miként a nagy emberek, a nagy népek is társtalanok?
Van ennek persze másik oldala. Az „ellenkutatóké”. Ők abból élnek, hogy cáfolnak. Szájukban indás mondatok, küzdenek velük, mint olasz vendéglőkben szoktak a spagettivel, és mindnek az a vége, hogy „nem úgy van”. Ha például a nagyság kerül szóba, a Kovács László-kórus máris zengi a dalt, a „kis népek” kezdetűt… Számukra a kontinensnyi méret és a több tízmilliós lélekszám jelenti a nagyságot. Pedig mulandó egyik is, másik is – ki emlékszik már, mekkora volt Bizánc? A kultúrájára igen, de másra alig.
Európába mi hoztuk a legtávolabbi hagyományt. Hosszú úton a kultúra fénye gyakran megfakul, ám a miénk máig erős. A régi világítótornyok fénye volt ilyen. Segített tájékozódni azoknak, akik iránytű nélkül tévelyegtek. Mert hát mi más adott volna nekik irányt? A tudomány, mely – mint látjuk majd – követeli, hogy mindig övé legyen az utolsó szó? Vagy a politika, mely vonzza a mohó, tökfejű csirkefogókat? Netán a média? A reggeli műsor vezetői gyakran egész napra kedvünket szegik. Csalfaságaik százszor becsaptak minket. Kultúránk soha.
Feljegyeztem a szaxofonos Dresch Mihály szavait: „A magyar népzene abból az időből való, mikor még törvények közt éltek az emberek, voltak ugyanis közösségi szabályok, melyek megmutatták a helyes irányokat, és világossá tették, mi a jó és mi a rossz.” Fontos mondat. Következik belőle valami. A „Madárka, madárka, csácsogó madárka” kezdetű népdal nevében soha nem követtek el aljasságokat, míg a Himnuszt politikai bűnözők is énekelték már – némelyik szívére tett kézzel.
Vagy ott a tánc. A miénkhez mérve az európaiakéban alig van ősi – arra gondolok, amit a nagy misztikus: Gurdjieff keresett Ázsiát járva, és meg is találta. Tudta, hogy a tánc irányt ad, és segít a mindennapokban előrenézni. Meg persze hátra. Egy barátunk mondta, aki néptáncra íratta gyermekeit: Aki ilyen táncot jár, annak nem lesz identitászavara, ő pedig nem szeretné, ha ilyesmivel zavarnák meg gyermekeit. Nyerges jutott eszembe: a mai Népszavában kesereg, nyilasokat emleget, írása csupa homály és kuszaság. Fájlalja, hogy leáldozott „a Ságvárit vezérlő eszméknek”, bántja szemét a zsinóros atilla meg a sarkantyús csizma. Na, mondom, ez se járt néptáncra, s ha rajta múlna, fiaink-lányaink mezítláb és gatyában járnák a palotást.
Nincs egyedül. Ugyanabba a klubba jár, ahová a múlt „ellenkutatói”. Jól vannak. Élnek. A Népszabadság ír róluk. A genetika összekapaszkodott az Akadémiával, és megállapították, hogy „a ma élő magyarok és székelyek genetikai állománya alapvetően a köznépi temetőkben talált mintákhoz hasonlít, semmint a honfoglaló magyarokéhoz”. A mondat nemcsak nyelvtanilag katasztrofális. Szakmailag is az.
A cikkíró nem járt utána, milyen kutatások folytak eddig – az elődöknek járna ennyi tisztelet. Mióta világ a világ, a tudomány emberei féltékenyek, elhallgatták volna most is, hogy a Nemzeti Múzeum a XIX. században jelentős embertani kutatásokat folytatott? Hogy az ifjú Jankó nem fotelből művelte a szakmát, Oroszországból osztják koponyákat hozott? Hogy Bartucz Miklós egyetemi tanár már hetven évvel ezelőtt megírta, mit mondtak őseinkről a magyar és külföldi kutatók?
Török Aurél például óva intett olyan megállapítástól, hogy a honfoglaló magyarok milyenek voltak, mert a sírokban két koponyatípust találtak. Ő a magyarságban nem látott ázsiai elemet, a honfoglalókat kaukázusi típusnak tartotta. Seemayer ugor és török típusokra osztott minket, míg Lenhossék József, aki a kiegyezés után összevetette a népvándorlás korabeli koponyákat a magyarokéval, megállapította: a magyarság keverék faj, jellegében turáni, finnugor és közép-európai.
Mi újdonság van akkor a cikkben? Csak a címe. Az, hogy: „Elvesztettük uráli génjeinket”. Tehát újra elvesztettünk valamit. Tehát leszálló ágban vagyunk. Tehát jobb, ha nem ugrálunk. Tehát örüljünk, hogy élünk…
Sugalljátok ezt a kedves mamának! Őt győzködjétek a leszálló ágról!
Mi a világítótorony felé fordulunk, és fényében látni fogjuk, kik rágják sötét járataikban gyökereinket, és kik azok, akik csak tagadásból élnek. Hivatásszerűen. Jól megfizetve.
Rangos rokonokat keresni? Naivság. Vegyük tudomásul, a társtalanság nem átok, hanem bizonyíték. S egy nép nagysága nem attól függ, merre kanyarognak országának határai. Főleg nem attól, hány búsongó nótát tud egy-egy honfi részegen beleordítani a magyar éjszakába, hogy a régi nagyságot felidézze. Ez semmi. Ezzel csak a Nyerges-félék jutnak újabb témához, pedig én nagyon szeretném, ha témahiányban szenvednének. De azt is, ha megtanulnának magyarul. Mert ha valaki nyilasokról ír, vagy szidja a magyar viseletet, nem kap fölmentést a világos fogalmazás kötelessége alól. Világosság, kedves Nyerges! (Ó, milyen jó lenne, ha így köszönnének egymásnak a tollforgatók!)

Szeptember 28., péntek
A múlt héten emlegettem Henri Michaux-ot, s a furcsa francia azóta is a hatása alatt tart. Sóhajtozom. Nem jól viselem, ha írásával ennyire eltalál valaki. Pedig csak néhány mondatról van szó. Egy útirajzban olvashatók. Terebess adta ki, igen, az, aki negyven éve lett zen buddhista szerzetes, majd még egyet bucskázott, és átváltozott kereskedővé. Egy ideje jó könyveket is kiad. De vissza Michaux-hoz.
Egy költő, mikor még nem költő, csak matróz, bejárja a világot, s amit lát, megírja. Egy barbár Indiában, ez áll könyve borítóján. Michaux úgy ír a kontinensnyi országról, mint előtte senki, és utána se nagyon. Ez a mondata szinte orron vágott: „Az indiaiaknak soha, de soha nem lesz sejtelmük arról, milyen mértékben ejtik kétségbe az európaiakat.” És ami igazán ütős: „Az arabok, a hinduk, köztük a legutolsó páriák is, mintha át volnának itatva az emberi nemesség tudatával. Egész tartásuk, ruházatuk, turbánjuk, öltözködésük. Mellettük az európaiak kétesnek, másodlagos, átmeneti lényeknek látszanak.”
Vannak írók, akiknek azért emlegetjük könyveiket, mert olvasásuk örömet jelent. Vannak aztán olyanok, akiknek egy-egy novellája hat erősen ránk. Végül pedig azok, akiktől elég egy mondat, és úgy érezzük, többet nem bírunk el aznap. Tiszta szavaik tömények. Mint a szatmári szilva. Vagy a jó konyak. Lerészegítenek.

Október 1., hétfő
A kezdő mondattal legyen óvatos az ember. Rendben. A kezdő mondat így hangzik: Gaál István megfordul nálunk halála után is. Misztikusan hangzik, pedig nem az. Amikor nálunk járt, virágként rozmaringot hozott. Formás növendék bokrot. A hátsó ajtó mellé raktuk, az előkertbe, de akkorára nőtt, hogy már nem lehet tőle nyitni az ajtót. Vágni kell. És mi vágjuk, emlegetve, hogy ez az ő rozmaringja. És talán örül, hogy jó íze ételbe kerül.
Ebéddel vártuk. Ha emlékezetem nem csal, az első fogás borsóleves volt. Rozmaring és borsóleves: nem sok közük van a gyászhoz. De nem is volna jó, ha lenne. Egy rendezőt, ha elmegy, úgy szoktak megidézni, hogy előveszik a filmjeit. Nem rossz módszer, de mi a teendő, ha valaki nem csupán rendezőnek volt páratlan – embernek is? Sőt annak inkább.
Ma elővettem Gaál rajzát Budajenőről. Kedves rajz, térképnek szánta, hogy odataláljak Madarashoz. Nagyon egyedül van a színész, ki kéne menni hozzá, mondta. (Ha tudta valaki, mit jelent a magány, Gaál tudta.) A lapra, mintha másnapi lépéseimet akarná előrajzolni, apró pöttyöket tett. Nézem a pöttyöket. Furcsa. Kifutnak a papírról. Lehet, hogy azok az ő lépései inkább?

Október 2., kedd
Egyszerűen élünk. Ma este sült tököt ettünk. Pompás vacsora. Utána bekapcsoltam a tévét. A miniszterelnököt mutatták. Beszélt. A múltkor negyvennyolc pontot emlegetett, most hetet. Tisztítaná a közéletet. Mert mocskos. Rövidítené a kampányt. Mert hosszú. Nézem az arcát. Vonásai egyre merevebbek. Ez az ember nem tud siker nélkül élni, ám jó ideje semmi nem sikerül neki. Utolsó előtti a népszerűségi listán. S ami rosszabb: az emberek már nem hiszik, amit mond. A sajátjai is alig. Csak azért mennek vele, mert az ő nyakában a kolomp. Ráadásul rogyadozik a térde. A hegyes orrú kiskunhalasi legénytől megrendítő ütést kapott. Zuschlag… Amit ez a szó takar, az jelenti számára a végveszélyt, nem Orbán.
Hogy mikor mondatják le, idő kérdése, de akkor szívesen elhívom sült tökre egy őszi estén. Már nem fogják kísérni a buldózernyakúak, civil lesz újra. Idegnyugtatóul beszélhetek neki a taoizmusról, ha a szúfikhoz van inkább kedve, akkor róluk. Cserébe elmond egy-két történetet az anyósáról. Vagy Putyinról. Szilvásyról. A KISZ-ről. A másik oldalról. Tulajdonképpen bármiről.
Bolond vagy, mondta a feleségem, és csatornát váltott. A képernyőn mese ment. Ölembe vettem a lányomat, néztük Pettsont és Finduszt. Később kiszóltam a konyhába, maradt-e még tök, de sajnos elfogyott.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.