Köznapló

Szeptember 28., péntek
A múlt héten emlegettem Henri Michaux-ot, s a furcsa francia azóta is a hatása alatt tart. Sóhajtozom. Nem jól viselem, ha írásával ennyire eltalál valaki. Pedig csak néhány mondatról van szó. Egy útirajzban olvashatók. Terebess adta ki, igen, az, aki negyven éve lett zen buddhista szerzetes, majd még egyet bucskázott, és átváltozott kereskedővé. Egy ideje jó könyveket is kiad. De vissza Michaux-hoz.
Egy költő, mikor még nem költő, csak matróz, bejárja a világot, s amit lát, megírja. Egy barbár Indiában, ez áll könyve borítóján. Michaux úgy ír a kontinensnyi országról, mint előtte senki, és utána se nagyon. Ez a mondata szinte orron vágott: „Az indiaiaknak soha, de soha nem lesz sejtelmük arról, milyen mértékben ejtik kétségbe az európaiakat.” És ami igazán ütős: „Az arabok, a hinduk, köztük a legutolsó páriák is, mintha át volnának itatva az emberi nemesség tudatával. Egész tartásuk, ruházatuk, turbánjuk, öltözködésük. Mellettük az európaiak kétesnek, másodlagos, átmeneti lényeknek látszanak.”
Vannak írók, akiknek azért emlegetjük könyveiket, mert olvasásuk örömet jelent. Vannak aztán olyanok, akiknek egy-egy novellája hat erősen ránk. Végül pedig azok, akiktől elég egy mondat, és úgy érezzük, többet nem bírunk el aznap. Tiszta szavaik tömények. Mint a szatmári szilva. Vagy a jó konyak. Lerészegítenek.

Október 1., hétfő
A kezdő mondattal legyen óvatos az ember. Rendben. A kezdő mondat így hangzik: Gaál István megfordul nálunk halála után is. Misztikusan hangzik, pedig nem az. Amikor nálunk járt, virágként rozmaringot hozott. Formás növendék bokrot. A hátsó ajtó mellé raktuk, az előkertbe, de akkorára nőtt, hogy már nem lehet tőle nyitni az ajtót. Vágni kell. És mi vágjuk, emlegetve, hogy ez az ő rozmaringja. És talán örül, hogy jó íze ételbe kerül.
Ebéddel vártuk. Ha emlékezetem nem csal, az első fogás borsóleves volt. Rozmaring és borsóleves: nem sok közük van a gyászhoz. De nem is volna jó, ha lenne. Egy rendezőt, ha elmegy, úgy szoktak megidézni, hogy előveszik a filmjeit. Nem rossz módszer, de mi a teendő, ha valaki nem csupán rendezőnek volt páratlan – embernek is? Sőt annak inkább.
Ma elővettem Gaál rajzát Budajenőről. Kedves rajz, térképnek szánta, hogy odataláljak Madarashoz. Nagyon egyedül van a színész, ki kéne menni hozzá, mondta. (Ha tudta valaki, mit jelent a magány, Gaál tudta.) A lapra, mintha másnapi lépéseimet akarná előrajzolni, apró pöttyöket tett. Nézem a pöttyöket. Furcsa. Kifutnak a papírról. Lehet, hogy azok az ő lépései inkább?

Október 2., kedd
Egyszerűen élünk. Ma este sült tököt ettünk. Pompás vacsora. Utána bekapcsoltam a tévét. A miniszterelnököt mutatták. Beszélt. A múltkor negyvennyolc pontot emlegetett, most hetet. Tisztítaná a közéletet. Mert mocskos. Rövidítené a kampányt. Mert hosszú. Nézem az arcát. Vonásai egyre merevebbek. Ez az ember nem tud siker nélkül élni, ám jó ideje semmi nem sikerül neki. Utolsó előtti a népszerűségi listán. S ami rosszabb: az emberek már nem hiszik, amit mond. A sajátjai is alig. Csak azért mennek vele, mert az ő nyakában a kolomp. Ráadásul rogyadozik a térde. A hegyes orrú kiskunhalasi legénytől megrendítő ütést kapott. Zuschlag… Amit ez a szó takar, az jelenti számára a végveszélyt, nem Orbán.
Hogy mikor mondatják le, idő kérdése, de akkor szívesen elhívom sült tökre egy őszi estén. Már nem fogják kísérni a buldózernyakúak, civil lesz újra. Idegnyugtatóul beszélhetek neki a taoizmusról, ha a szúfikhoz van inkább kedve, akkor róluk. Cserébe elmond egy-két történetet az anyósáról. Vagy Putyinról. Szilvásyról. A KISZ-ről. A másik oldalról. Tulajdonképpen bármiről.
Bolond vagy, mondta a feleségem, és csatornát váltott. A képernyőn mese ment. Ölembe vettem a lányomat, néztük Pettsont és Finduszt. Később kiszóltam a konyhába, maradt-e még tök, de sajnos elfogyott.