Lélekharang Jászai Maritól Bubik Istvánig

„Nem csak a magam főiskolás múltjában mutatkoztak fogyatékosságok. A most végzett főiskolások tájékozódása is hasonló, Pulayról éppúgy nem tudnak, mint Pünkösti Andorról vagy Hevesiről” – mondja egy 1985-ös interjúban Ruszt József. Az akkor már Zalaegerszegig űzött kiváló színirendező a Hevesi Sándor emlékét felidéző séta kapcsán arról beszél, hogy csak műveltségi érdekességként szerepelnek a szakma oktatásában a magyar színháztörténet meghatározó személyiségei, szellemi hagyatékuk haszontalanul hever. Hogy mi is akkor a tananyag? Hát: „Ki-ki magát adta elő, mintha se elődje, se kortársa nem lett volna.” Vajon Ruszt Józsefet ma oktatják-e a színművészeti egyetemen? Lesz-e, aki emlékszik majd arra, amiért egész életével, hűségével, művészi tehetségével megküzdött?
A színház, mondják, a pillanat művészete. Olyan, mint az újságírás. Egynapos produkció. Másnap már más hírek és más csillagok járnak, és ha a színésznek nincs szerencséje, a következő generáció már a nevére sem emlékszik. Ablonczy László újságíró volt, azután színházi ember lett, igazgató. A Nemzeti Színház igazgatója! Ha tehát valaki átérzi a pillanatnyi hírnév és dicsőség esendőségét, ő igazán. Ha valaki megtapasztalta, milyen gonosz tud lenni a szakma, ő igazán. Miközben tudta, sőt immár közelről látta, hogy az a leggonoszabb, aki a kiszolgáltatott színészt bántja. Mindaz, ami most Ablonczy László Nemzeti lélekharang című gyűjteményes kötetében benne van, ennek a sok évtizedes tapasztalatnak a lenyomata. Ezért több, mint egy színházi ember könyve. Ablonczyról tudni kell, hogy akkor is nekiment a hatalmasságoknak, amikor még nem volt illendő. Az Alföldben megjelent, bennfentes körökben nagy érdeklődést, pártkörökben nagy felháborodást kiváltott, a hazai színházi állapotokat leleplező írása miatt a párt nevében akkoriban még Kerényi Imre rendező támadta. A zászló annak áll (látszólag), aki ide-oda vonul. Aki meg hűséges önmagához, megnézheti, hová jut. Ablonczy mindig következetes volt, nem nézte, kinek tetszik. Amikor 1991-ben kinevezték a Nemzeti Színház élére, ahol 1999-ig dolgozott, azt harsogták: pártkatona. Pedig a legújabb korokban aligha volt alázatosabb, hívebb szolgája a nemzet színjátszásának. A szakma elitje, pontosabban hangadó csoportja miatta az egész színházat bojkottálta. Pedig ez az „elit” nem járt a Nemzeti előadásaira, így azt sem tudhatta, jó-e, amit annyira utál. De a közönség hű maradt, ahogy hűek maradtak a színészek is. A legifjabbaktól a legöregebbekig. Az akkoriban még pályakezdő Kubik Annától Agárdyig, Sinkovitsig, Bessenyeiig.
A megmaradók majd egyszer megírják, milyen színigazgató is volt Ablonczy László. Most arról olvashatunk, milyennek látta Ablonczy őket, a színészeket: Jászait, Somlayt, az örökké izzó Latinovitsot, Ruttkai Évát, Gábor Miklóst, Bessenyeit, Sinkovitsot, Bubikot, milyennek Rusztot, Páskándi Gézát, Gyárfás Miklóst, Hubayt vagy a tragikus halált halt Sík Ferencet, akit egy dölyfös miniszteri audiencia után ért az infarktus. Nagyon vegyes ez a könyv, de valamiben mégiscsak nagyon következetes: az értékrendjében. A látásmódjában. Ebbe a könyvbe csak azok kerültek be, akik átmentek a vizsgán. Meg azok is, akiknek a kártevése elévülhetetlen. Így például bizonyos Váradi György, aki az ÁVH-tól a Magyar Televízió színházi osztályára ejtőernyőzött, s aki munkatársaival letöröltette a szalagról Latinovits minden színházban felvett alakítását. Vagy Bányai Gábor – a rendszerváltozás után a tévé intendánsa lett –, aki a színészóriás életében adott utolsó televíziós interjújából csak néhány percet tartott megőrzésre érdemesnek. Soha senki nem kérte rajtuk számon a károkozást. Most Ablonczy megteszi, bár tudja, hogy nincs következménye.
Vaskos könyv állt össze az évtizedek alatt született színházi írásokból. Túl vaskos is. A hatszáz oldalas paperback szinte foghatatlan, kicsúszik az olvasó kezéből. Ez szerkesztői hiba. Miként az is a kéziratápolók felelőssége, hogy zavaróan sok benne a nyomdahiba. Még a tartalomjegyzékbe is jutott belőle. Kár érte.
(Ablonczy László: Nemzeti lélekharang. Codex Print Kft., Budapest, 2007. Ármegjelölés nélkül)