Lemondott edző, kinevezett kapitány

Amikor Róth Kálmán, a Győri Audi ETO KC női kézilabdacsapatával két bajnoki címet nyert vezetőedző augusztus 27-én lemondott posztjáról, úgy tűnt, első nekikeseredésében az egész sportágat otthagyja. Még azt is kijelentette: ha meglát valahol egy kézilabdát, kilyukasztja. Nem tudni, beváltotta-e e fenyegetést, és ha igen, hányszor, de mára elmúlt a veszély. Róth Kálmán visszatért oda, ahová tartozik: előbb Győrben nevezték ki az utánpótlás szakmai igazgatójává, tegnap pedig a 2009-es magyarországi junior Európa-bajnokságra készülő korosztályos válogatott szövetségi kapitányává választották. Két szép és tartalmas feladat; beszélgetésünkben mégis legalább akkora szerepet kapott a múlt, mint a jövő.

Komolyan gondolta, hogy végleg kilép természetes közegéből, a kézilabdasportból? És ha igen, meddig tartott az elhatározás?
– Nagyon komolyan gondoltam, olyan sokk ért. Rengeteg munkát fektettem ebbe a csapatba, sőt néhány játékos egyéni boldogulásának útját is egyengettem. Persze, tudom, hogy az edzői pályán a hála ismeretlen kategória, nem is ezzel volt gondom. Hanem azzal, hogy az előrelépéshez többekből hiányzott a belső motiváció. De annyi évet öltem bele a sportágba, hogy végül nem tudtam elszakadni tőle. Meg aztán a család, a barátok, az iskola, a szakemberek is arra biztattak, nem szabad feladnom, azaz a közeg visszavezetett a helyes útra. Győrben rengetegen jelentkeznek kézilabdázni, ezrek arcán tükröződik az őszinte lelkesedés.
– Sokan úgy vélik, önben már a bajnoki cím elvesztésekor megfogalmazódott a lemondás gondolata, mert képtelen volt feldolgozni, hogy a Ferencváros nyerte az aranyat a favorit Győr előtt.
– Igen, ez nagy tüske volt, részben azért is, mert úgy éreztem, én mindent megtettem a győzelemért, nem rajtam múlt, hogy nem sikerült, mégis szinte teljesen rám zúdult a harag. Ez nagyon bántott, elismerem.
– Leginkább azt rótták fel önnek, hogy a sorsdöntő mérkőzés második félidejében, a Népligetben pályára küldte és fennhagyta a gyengén és lassan játszó Radulovicsot. Jogosan?
– Ez valóban hiba volt. De a bajnokságot nem ott és nem akkor veszítettük el. Hanem a Cornexi elleni lélektelen és felháborító játékkal, mert véleményem szerint egy nálunk jóval gyengébb ellenféltől kaptunk ki. Négy és fél éven át voltam az ETO edzője, a szürkeségből ezalatt a média és az ország nyilvánossága elé kerültünk. Ezt a helyzetet még én, a középkorú, rutinos ember is nehezen kezeltem, hát még a lányok. Nem könnyű a sztárok életét élni, mert folyamatosan szerepet kell játszani hozzá. Kifelé is, befelé is, és ez rendszeresen konfliktusokhoz vezet.
– Mint ahogy az is, ha egy nevelőedző több mint egy évtizeden át viszi magával a játékosait, akik közben felnőnek, klasszissá válnak, de a tréner mindig úgy kezeli őket, mintha a gyermekei lennének. Hasonló helyzetbe került Laurencz László és Kökény Beatrix 1996-ban, amire utólag úgy emlékszik az akkori kiváló irányító: amit elviselt tizenhét évesen, azt huszonhét évesen már nem. Győrben nem csupán ennyi volt a gond?
– Biztos ebben is van valami, de nálunk nem ez volt a fő probléma.
– Hanem mi?
– Tartom magam ahhoz, hogy erről továbbra sem beszélek.
– Akkor váltsunk témát: mit szól a felnőtt csapat őszi teljesítményéhez? Örül annak, hogy az ön által vezetett felkészülés eredményeképpen mindenkit simán ver, legutóbb, vasárnap este például nyolc góllal a Ferencvárost, vagy bántja, hogy más, Konkoly Csaba éri el ezeket a sikereket?
– Dehogy bánt. Előre megmondtam, hogy tízgólos különbség lesz, és a vezetőktől is azzal búcsúztam, hogy a Győr ősszel egyetlen bajnoki mérkőzést sem veszít. Tudom, milyen állapotban van a csapat.
– Éppen azért, mert így ismeri, lemondása után nem játszott el a gondolattal, hogy jó lenne gyorsan máshová szerződni, és alaposan elverni a régi tanítványait?
– Eszembe sem jutott. Az ETO-t egyébként sem úgy nézem, mint egy klubot a sok közül. Én is itt lettem valaki, a csapat is velem lett valami, egy család vagyunk. Nem beszélve arról, hogy most az utánpótlásban dolgozom, és a gyerekeknek szükségük van példaképekre, vonzerőre.
– Hogyan viselkedik ön, ha e példaképekkel, egykori játékosaival összefut az öltözőfolyosón?
– Nem nagyon futunk össze, mert a meccsekre nem járok ki. Érdekesek a reakciók, de én nem kerülöm a találkozást, nincs szégyellnivalóm. Jó edzőnek tartom magam, és ezt most a győri utánpótlásnál és a juniorválogatottnál is bizonyíthatom. Mindkét felkérés izgat, megpróbálom belőlük a legtöbbet kihozni. Mert ha nem fuldokoltam is, a legjobbkor dobtak nekem mentőövet.