Lenin visszatér a tömeg élére

L Á T - H A T Á SLenin nem is volt Pétervárott, az Auróra nem lőtt, s nem is rohamozták meg a Téli Palotát – ha valami még hiányzott ahhoz, hogy ledőljön az a tákolmány, amelyet hazugságokból épített a bolsevik és az azzal rokonszenvező nyugati balliberális sajtó az 1917-es oroszországi eseményekkel kapcsolatban, akkor ezek a hírek megadták a végső lökést az összeomláshoz.

P. Szabó Ernő
2007. 10. 15. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Jó lett volna, ha a híreket a Műcsarnok legújabb kiállítása, a ! Forradalom? című tárlat szállította volna a közönség számára. Akkor bizonyosan nem kételkednénk benne, hogy a művészi kommentárok új, fontos adalékokkal gazdagítják a forradalommal és az azzal foglalkozó tömegmédia torzításaival kapcsolatos ismereteinket.
Az azonban már a belépéskor sejthető, hogy nemcsak forradalmi hevületre, de izgalmakra (most) sem számíthatunk a Műcsarnokban. Az előcsarnokban a félhomály mintha még a tavalyi skandináv tárlat hosszú éjszakáiról ragadt volna itt, s a többségükben vetítőtermekké átalakított kiállítóterekben is legfeljebb akkor rezdülünk össze, ha nagy ritkán felbukkan egy másik, a kijárat felé botorkáló látogató.
Pedig vannak érdekes részletek. Nem árt, ha tudjuk például, hogy 1957 tavaszán az Ernst Múzeumban újra megnyílt Bernáth Aurél tárlata, amelyet eredetileg 1956. október 20-án nyitottak meg Nagy Imre jelenlétében, s amelyet a korabeli kommunikáció szerint az „őszi események” szakítottak félbe. Az sem baj, ha kiderül, hogy 1989-ben azért került olyan közel a mártírok ravatala a Műcsarnokhoz a Hősök terén, hogy a kivégzett Lossonczy Géza lánya időnként megszoptathassa kisbabáját. Meglehetősen pikáns a Balázs Béla Stúdióban Sinkó Ervin regénye nyomán készült Agitátorok című 1969-es film (alkotója, Magyar Dezső, aki röviddel később disszidált), amelyben a forradalmi terror jogosságáról vitatkoznak a többnyire amatőr szereplők, akik közül többen nem egyszerűen szemben álltak a hatalommal, ahogyan a katalógus állítja, hanem III/III-as ügynökként szolgálták azt – amiről viszont a katalógusban szó sem esik. A legtöbb mű azonban Berlinnel kapcsolatos, például azzal a Rosa Luxemburg-emlékművel, amelyet Mies van der Rohe tervezett, s amely alig hat évig állt, mert a nácik lerombolták.
A Berlin-központúság oka, hogy a kiállítást (kurátor Ulrike Kreimer és Páldi Lívia) Berlinben mutatták be az 1956-os forradalom 50. évfordulója alkalmából 2006 szeptembere és 2007 januárja között. Ott, a töredékeiben is nyomasztóan jelen lévő fal közelében, a tv-torony árnyékában minden más jelentést kap, mint egyebütt, még akkor is, ha a tárlatot a Magyar Kulturális Intézet kiállítótermében mutatták be. Az alkalomra gondolva azonban a kiállítás koncepciója még Berlin esetében is elhibázottnak tűnik, hiszen a magyar 1956 eseményeire, illetve a tömegmédia torzításaira reflektáló magyar művészet bőven kínált volna bemutatnivalót.
Budapesten pedig különösen bántó az anyag szegényessége, az összeállítás esetlegessége, üressége, méltatlansága az alkalomhoz. A rendezőknek, hamar kitetszik, nincs közük hozzá, nincs mondanivalójuk a magyar 1956-ról. Anynyira nincs, hogy még a politikai korrektség szempontjára sem igen figyeltek, hiszen a míg az 1871– 1919–1956 közötti „nagy összefüggések megmutatására” igencsak ügyeltek, addig az ’56-hoz közeli ’68-as Prágáról, a lengyel Szolidaritásról elfeledkeznek. A tárlat budapesti bemutatóján bőven válogathattak volna a 2006 őszi tüntetésekkel és rendőrterrorra, a vele kapcsolatos médiavisszhangokra reflektáló művekből (Ferenczi Ká-roly, Galambos Tamás, Nemes Attila munkái, képzőművészeti egyetemisták Szabadságra mentem című összeállítása) is. Nem tették. Ehelyett, hogy a legfeljebb egy közepes nagyságú galériába kívánkozó öszszeállítás „jobban mutasson”, Budapest számára fölépítették a Mies van der Rohe-emlékmű makettjét. A harmadik terem így is üres maradt, oda áthozták hát az egyébként kiváló litván Deimantas Narkevicius filmjét, a Műcsarnok másik teremsorából, a művész egyéni tárlatáról. Erre mondják, hogy ügyes? Vagy nem is annyira az? Narkevicius munkája fordított képsorokban mutatja be a vilniusi Lenin-emlékmű eltávolítását – azaz a film végére a szobor a teherautóról visszakerül a talapzatra, mintha újra csatába hívná a forradalmi tömeget. A másik diktátor, Sztálin pesti szobrának, töredékeiről apró képet látunk csak a korabeli Sissi-film kockájával szembesítve. Az emlékmű ledöntése, s mindaz, ami 1956-ban történt ennyire a könyökén jönne ki már a berlinieknek és a budapestieknek?
(! Forradalom?, Műcsarnok, november 11-ig, kedd–vasárnap 10–18, csütörtök 12–20 óráig.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.