Lenin visszatér a tömeg élére

L Á T - H A T Á SLenin nem is volt Pétervárott, az Auróra nem lőtt, s nem is rohamozták meg a Téli Palotát – ha valami még hiányzott ahhoz, hogy ledőljön az a tákolmány, amelyet hazugságokból épített a bolsevik és az azzal rokonszenvező nyugati balliberális sajtó az 1917-es oroszországi eseményekkel kapcsolatban, akkor ezek a hírek megadták a végső lökést az összeomláshoz.

Jó lett volna, ha a híreket a Műcsarnok legújabb kiállítása, a ! Forradalom? című tárlat szállította volna a közönség számára. Akkor bizonyosan nem kételkednénk benne, hogy a művészi kommentárok új, fontos adalékokkal gazdagítják a forradalommal és az azzal foglalkozó tömegmédia torzításaival kapcsolatos ismereteinket.
Az azonban már a belépéskor sejthető, hogy nemcsak forradalmi hevületre, de izgalmakra (most) sem számíthatunk a Műcsarnokban. Az előcsarnokban a félhomály mintha még a tavalyi skandináv tárlat hosszú éjszakáiról ragadt volna itt, s a többségükben vetítőtermekké átalakított kiállítóterekben is legfeljebb akkor rezdülünk össze, ha nagy ritkán felbukkan egy másik, a kijárat felé botorkáló látogató.
Pedig vannak érdekes részletek. Nem árt, ha tudjuk például, hogy 1957 tavaszán az Ernst Múzeumban újra megnyílt Bernáth Aurél tárlata, amelyet eredetileg 1956. október 20-án nyitottak meg Nagy Imre jelenlétében, s amelyet a korabeli kommunikáció szerint az „őszi események” szakítottak félbe. Az sem baj, ha kiderül, hogy 1989-ben azért került olyan közel a mártírok ravatala a Műcsarnokhoz a Hősök terén, hogy a kivégzett Lossonczy Géza lánya időnként megszoptathassa kisbabáját. Meglehetősen pikáns a Balázs Béla Stúdióban Sinkó Ervin regénye nyomán készült Agitátorok című 1969-es film (alkotója, Magyar Dezső, aki röviddel később disszidált), amelyben a forradalmi terror jogosságáról vitatkoznak a többnyire amatőr szereplők, akik közül többen nem egyszerűen szemben álltak a hatalommal, ahogyan a katalógus állítja, hanem III/III-as ügynökként szolgálták azt – amiről viszont a katalógusban szó sem esik. A legtöbb mű azonban Berlinnel kapcsolatos, például azzal a Rosa Luxemburg-emlékművel, amelyet Mies van der Rohe tervezett, s amely alig hat évig állt, mert a nácik lerombolták.
A Berlin-központúság oka, hogy a kiállítást (kurátor Ulrike Kreimer és Páldi Lívia) Berlinben mutatták be az 1956-os forradalom 50. évfordulója alkalmából 2006 szeptembere és 2007 januárja között. Ott, a töredékeiben is nyomasztóan jelen lévő fal közelében, a tv-torony árnyékában minden más jelentést kap, mint egyebütt, még akkor is, ha a tárlatot a Magyar Kulturális Intézet kiállítótermében mutatták be. Az alkalomra gondolva azonban a kiállítás koncepciója még Berlin esetében is elhibázottnak tűnik, hiszen a magyar 1956 eseményeire, illetve a tömegmédia torzításaira reflektáló magyar művészet bőven kínált volna bemutatnivalót.
Budapesten pedig különösen bántó az anyag szegényessége, az összeállítás esetlegessége, üressége, méltatlansága az alkalomhoz. A rendezőknek, hamar kitetszik, nincs közük hozzá, nincs mondanivalójuk a magyar 1956-ról. Anynyira nincs, hogy még a politikai korrektség szempontjára sem igen figyeltek, hiszen a míg az 1871– 1919–1956 közötti „nagy összefüggések megmutatására” igencsak ügyeltek, addig az ’56-hoz közeli ’68-as Prágáról, a lengyel Szolidaritásról elfeledkeznek. A tárlat budapesti bemutatóján bőven válogathattak volna a 2006 őszi tüntetésekkel és rendőrterrorra, a vele kapcsolatos médiavisszhangokra reflektáló művekből (Ferenczi Ká-roly, Galambos Tamás, Nemes Attila munkái, képzőművészeti egyetemisták Szabadságra mentem című összeállítása) is. Nem tették. Ehelyett, hogy a legfeljebb egy közepes nagyságú galériába kívánkozó öszszeállítás „jobban mutasson”, Budapest számára fölépítették a Mies van der Rohe-emlékmű makettjét. A harmadik terem így is üres maradt, oda áthozták hát az egyébként kiváló litván Deimantas Narkevicius filmjét, a Műcsarnok másik teremsorából, a művész egyéni tárlatáról. Erre mondják, hogy ügyes? Vagy nem is annyira az? Narkevicius munkája fordított képsorokban mutatja be a vilniusi Lenin-emlékmű eltávolítását – azaz a film végére a szobor a teherautóról visszakerül a talapzatra, mintha újra csatába hívná a forradalmi tömeget. A másik diktátor, Sztálin pesti szobrának, töredékeiről apró képet látunk csak a korabeli Sissi-film kockájával szembesítve. Az emlékmű ledöntése, s mindaz, ami 1956-ban történt ennyire a könyökén jönne ki már a berlinieknek és a budapestieknek?
(! Forradalom?, Műcsarnok, november 11-ig, kedd–vasárnap 10–18, csütörtök 12–20 óráig.)