Második bőr

Ma, október hatodikán – nagy valószínűséggel – ismét Pervez Musarraf tábornokot választják meg Pakisztán elnökének. Az előre közölt forgatókönyv szerint a választás után a magas rangú katona már civilként teszi le az államfői esküt. Ám ez a ruhaváltás aligha járul hozzá ahhoz, hogy Musarraf, aki belpolitikailag kényes és ingatag helyzetben van, növelje népszerűségét.

Pakisztánban nem fogadta kivételes lelkesültség azt a hírt, hogy Musarraf tábornok indulhat az elnöki posztért. A múlt hét végén az ellenzéki jogászok Iszlámábád utcáin hevesen tüntettek az ellen, hogy a legfelsőbb bíróság, amely Pakisztánban az alkotmánybíróság szerepét is betölti, engedélyezte az indulását. A remény köddé vált. A nagy hatalmú taláros testület annak ellenére sem akadályozta meg Musarrafot a pályázásban, hogy Pakisztán alkotmánya kimondja, ha valaki a választást megelőző két évben az állam szolgálatában állt, tehát köztisztviselőként kereste a kenyerét, nem indulhat a megmérettetésen. Pervez Musarraf esetében a beadvány megáll, ugyanis eddig ő volt az államfői tisztség mellett a fegyveres erők vezérkari főnöke.
A hadsereg mindig is uralta a pakisztáni politikai életet, még akkor is, amikor látszólag visszahúzódott laktanyáiba. Az elmúlt hatvan év során négyszer ragadta magához a hatalmat. Ám a pakisztáni belpolitikában megfigyelhetünk egy ezzel épp ellenkező folyamatot is: a brit gyarmati örökségből eredően a ragaszkodást a parlamentáris rendszerhez és az igazságszolgáltatás függetlenségéhez.
Eddig tartott a miniforradalom – mondhatták a csalódott jogászok. Ez látszott az elkeseredett ügyvédek arcán, amikor rendőrökkel csaptak össze, hiszen olyan intézményből kellett most kiábrándulniuk, amelynek az elmúlt hónapokban ők szerezték vissza a rangját. A legfelsőbb bíróság elnökét fél éve – miután az államfő túl nyakasnak találta – Musarraf egyszerűen leváltotta, holott ehhez nem lett volna joga. Ám az ezt követően Pakisztánon végigsöprő elégedetlenségi hullám láttán nyilván igencsak meglepődött. Ezrek követelték napokig nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is a főbíró visszahelyezését, és nem is eredménytelenül. Ha eljátsszuk a rezsim fokozatos demokratizálását, annak azért következményei is vannak.
Musarraf meghátrált a nyár folyamán, és visszahelyezte tisztségébe Iftikar Csaudrit. Hosszú idő után ez volt a demokrácia első igazi győzelme Pakisztánban. Ekkor úgy tűnt, valami elindult a 160 milliós országban afelé, hogy a még nagyon is eleven katonai diktatúrán a jog és igazság lassanként felülkerekedjen. Aztán volt egy másik siker is, amikor a legfelsőbb bíróság augusztus végén Navaz Sarif volt miniszterelnök – akit vértelen puccsal 1999-ben épp Musarraf távolított el az országból – hazatérését engedélyezte. Ám a helyi hatóságok nyomására a volt kormányfőt pár órás pakisztáni tartózkodása után ismét emigrációba kényszerítették. Sarif végzete az, hogy nem sikerült elnyernie Amerika kegyeit.
A múlt hét péntekéig tartott a bizakodás, hogy törvényes eszközökkel meg lehet akadályozni Musarraf újbóli megválasztását. Ám a legfelsőbb bíróság 6:3 arányban helybenhagyta a tábornok indulását az elnöki posztért, amelyet meg is nyer, ugyanis a nemzeti és tartományi parlamentek együttesen választják meg az elnököt, és ezek közül csupán egy helyi törvényhozásban nincs meg az elnökválasztáshoz szükséges többsége.
A ma 64 éves Musarraf Delhiben született, négyéves korában családja – Pakisztán Indiától való elválását megelőzően – átköltözött Karacsiba. 1961-ben felvették a pakisztáni katonai akadémiára, majd tanulmányait Nagy-Britanniában folytatta. Navaz Sarif kormányfő 1998-ban nevezte ki vezérkari főnökké, Musarraf rá egy évre – hálából – megbuktatta. De előbb volt egy katasztrofális támadása az indiai hadsereg ellen a határ menti kargili térségben. Oszama bin Ladent, a világ legkeresettebb terrorvezérét egyébként igen jól ismeri, ugyanis a nyolcvanas években gyümölcsöző kapcsolatokat alakított ki az afgán lázadóknak nyújtott amerikai segítség „elosztásában”.
Musarraf elnök a hatalom megtartása érdekében attól sem riadt volna vissza, hogy az országban bevezesse a rendkívüli állapotot, így nem kellett volna lemondania az államfői tisztségről, sőt még a számára oly kedves uniformisról sem, amelyet szeretettel nevez „második bőrének”. Az elmúlt években oly sok ígéretet tett már, hogy majd ekkor meg ekkor végleg leveti egyenruháját, azaz feladja a katonai megbízatást, a pakisztáni hadsereg vezetését, hogy Pakisztánban igencsak kételkedve fogadják ezt a mostani bejelentést. Már a nyáron olyan értesülések kaptak lábra, hogy Musarraf Pakisztán függetlenségének augusztusi 60. évfordulója előtt a rendkívüli állapot bevezetésén gondolkodik. Aztán érkezett egy telefonhívás Washingtonból, egyenesen Condoleezza Rice amerikai külügyminisztertől, és végül Musarraf elvetette az ötletet.
Tisztában van vele, hogy a hadsereg a hatalom kulcsa. Ha lemond a vezérkari főnökségről – ha nem akarja, hogy népszerűsége tovább csökkenjen, ezt most már meg kell tennie –, akkor megszűnik az atomfegyverrel felszerelt hadsereg feletti közvetlen ellenőrzése. Könynyen jöhet egy új tábornok, aki távozásra kényszeríti, mint ahogy tette ő is nyolc éve Sarif kormányfővel.
Az amerikai politikai vezetőkben joggal fogalmazódik meg az aggodalom: vajon lehet-e ilyen gyenge lábakon álló, ennyire népszerűtlen szövetségessel, mint Musarraf, valamit is elérni? Ez a kérdés igencsak kínozhatja a washingtoni politikai tervezőket, ám nincs nagy játékterük. Az Egyesült Államok terror elleni háborújában Musarraf kulcsszerepet játszik. Jól tudja ezt ő is. Az amerikai kormányzat a térségben aligha találna hűbb szövetségest.
Ám a túlzott Amerika-barátság kétélű fegyver. A hadsereg vezető tisztjei épp ezért támogatják, mert érzik, hogy az Egyesült Államokkal illik jóban lenni. „Amíg Bush van, addig Musarraf is létezik” – tartják a pakisztániak. A nagy hatalmú pakisztáni titkosszolgálat, az ISI, amely a mai napig befolyásolja a szomszédos Afganisztán helyzetét, sem tud új nevet előhúzni a kalapjából. Viszont a lakosság zöme e túlzott szolgálatkészsége miatt megveti Musarrafot, akit csupán az amerikaiak ölebének neveznek. Egy felmérés szerint a pakisztániak kétharmada úgy tartja, hogy nem kéne ennyire elkötelezni az országot a terrorellenes háború mellett. Hogy mennyire erősíti Bush támogatottsága a fanatikus iszlám terjedését, bizonyítékul néhány adat: a megkérdezettek kilenctizede támogatta, hogy a nőknek fátylat kelljen hordaniuk, háromnegyedük inkább a szomszédos muzulmán országokkal építene kapcsolatokat, mint a Nyugattal. Ezekből a véleményekből egyértelműen következik, hogy a lakosság 62 százaléka nem kér Musarrafból, különösen nem tábornok elnökként. A képviselők azonban a hatalomhoz való ragaszkodásból, és hogy különböző zűrös ügyleteikre ne derüljön fény, inkább megszavazzák számára az elnöki posztot.
Az államfő a szombati választás után sem lélegezhet fel, ugyanis január végéig kell megrendezni a parlamenti voksolást. Az ellenzék egyik, az alkotmánybírósághoz címzett beadványa épp erre vonatkozott: miért választhatja meg az a parlament az elnököt, amelynek mandátumából csupán hónapok vannak hátra? Hát nem logikusabb lenne, ha előbb a törvényhozókat frissítenék fel, és csak utána adnának több évre meghatalmazást az elnöknek?
A muzulmán radikálisok szemében az iszlámábádi Vörös mecset júliusi ostroma óta, amikor is a Pakisztán legrégebbi mecsetjét elbarikádozó muzulmán diákok közül egyes források szerint a katonák több mint kétszázhetvenet megöltek, Musarraf lett az első számú közellenség. Az Al-Kaida szeptemberben szent háborút hirdetett a rezsim ellen. A tábornok egyébként 2003-ban két ellene irányuló merényletet is sikeresen elkerült. De vajon harmadjára is ilyen szerencséje lesz-e? Az Al-Kaida vezetőinek búvóhelyén, a pakisztáni–afganisztáni határon valóságos polgárháború tombol a törzsi vezetők és az iszlámábádi hadsereg között. A terrorszervezet két vezetője is egyértelművé tette, hogy Pakisztán önkényes diktátorát hamarosan eléri a végzete.
Hogy mentse a menthetőt, a meggyengült és elszigetelt államfő hatalmi játszmákba kezdett. Egyértelmű amerikai szorgalmazásra már hónapok óta közvetítők útján megbeszélések folynak a volt miniszterelnök, Benazir Bhutto és Musarraf között. Az immár nyolcadik éve londoni emigrációban élő volt kormányfő számos feltételhez köti a hazatértét, és azt, hogy ő irányítsa a pakisztáni kabinetet. Az amerikai elképzelés szerint Bhutto szerepvállalása már önmagában azt jelképezné, hogy valóban megkezdődött a polgári rendszer visszaállítása Pakisztánban. Ám azt ne rejtsük véka alá, hogy az ellenzék sem nyújt valódi választási lehetőséget, hiszen Nazir Sarif és Benazir Bhutto ellen is élnek korrupciós vádak, épp ezek eltörlésére vonatkozik a politikusnő egyik követelése, amelyben amnesztiát szorgalmaz többek közt saját maga számára. A héten egyébként a kormány közkegyelemben részesítette Bhuttót. A volt miniszterelnöknő e hónap közepén akar hazatérni. Számos előzetes feltétele nem az elképzelései szerint valósult meg, az elnökválasztás sem úgy zajlott le, mint azt ő korábban gondolta, így visszakozhat a hazatéréstől. Musarraf nem vált meg vezérkari főnöki megbízatásától, nem törölte el az alkotmánynak azt a cikkelyét, amely szerint az államfő a kormányfő ellenében is feloszlathatja a parlamentet, valamint azt a rendelkezést is meg kellett volna szüntetnie, hogy egy személy csak kétszer lehet miniszterelnök.
Eddig Pakisztánban a hadsereg mindig megérezte azt a pontot, amikor a tömegekben olyannyira megrendült a belé vetett bizalom, hogy inkább szép csendben lemondott a hatalomról. Most különösen a Vörös mecset ostroma óta ez a helyzet. A civilek által máskor olyannyira tisztelt egyenruhájukat a katonák inkább polgári öltözékre váltják, úgy mennek kimenőjükre, hogy elkerüljék az összetűzéseket. A hatalom csúcsán lezajló maszkabál, amely a demokratikus átmenet egyik elemét lett volna hivatott példázni, a pakisztániak tömegeit aligha tudja megtéveszteni.