Még közelebb

M I N D E N Z E N E

Megjelent a The Very Best of Mick Jagger című hanghordozó. Hallgatom egyszer, kétszer, háromszor, és máris ott találom magam a megfejthetetlen titok közepén. A kerek erdőben, mint a mesében. Pedig hát az ilyen Best of, Greatest Hits, Very Best of, Very Very Best of-féle kiadványok nehezen hoznak lázba, némelykor kifejezetten időhúzásnak tűnnek. Persze ideje van az összegzésnek is, meg nem lehet mindig minden sorlemezt megvenni, tehát indokolt esetben még hasznos is lehet. Fel lehet tenni a polcra, mint egy enciklopédiát. Jaggerét mindenféleképpen, aztán ha kötés kell az elmúlt negyven év történelméhez, le lehet venni. Ettől persze még mindig nem kellene hanyatt esni, sem azt érezni, amit a Stonesnál is mindig, hogy hölgyeim és uraim, figyelem, kezdődik a beavatás a rock and rollba. A titok szerencsére attól titok, hogy az is marad, nézzük inkább magát a testet. Amelyből jól nyomon követhetők Jagger szólóéletének állomásai anélkül, hogy az első pillantásra adekvátnak tűnő kronológiában araszolnánk előre az időben. Így aztán a felütés egyből 2001-ből való, a Goddess in the Doorway albumról, a dal címe sokatmondó, és esetünkben mélyen igaz is, God Gave Me Everything, azaz Isten mindent megadott nekem. Producer Lenny Kravitz (mint a Jagger-lemezeken gyakran), Jagger szájharmonikázik és énekel, minden más hangszert Kravitz kezel. Időrendben egyébként Mick Jagger első „szóló” szerzeménye a Memo From Turner volt, 1969-ben született, az alkotópáros a létező legjobb felállás, Jagger és Richards. A Performance című filmhez született, amelyben Jagger játszotta a főszerepet, a soundtrack albumról visszakereshető, és erős a gyanúm, hogy most sok helyen leporolják a méltatlanul elfeledett dalt. Amelyet egyébként a Stones soha nem játszott, pedig szinte a Sympathy for the Devil ikre, súlyos, sötét, pszichedelikus cucc Richards elementáris riffjeivel, két korszakos Stones-lemez, a Beggars Banquet és a Let It Bleed között írták, nyilván uzsonnaszünetben. Már ezért megérte ez a kis számvetés, de akadnak még finomságok, például három olyan dal, amelyek eddig nem kerültek lemezre. Az 1992-es Charmed Life, a szintén abból az évből származó, a Red Devilsszel elkövetett Checkin’ up on My Baby, valamint a legérdekesebb, az 1973-as Too Many Cooks (Spoil The Soup). Utóbbi Los Angelesben született, amikor a maradék identitását keresgélő John Lennon Yoko Ono helyett az alkohollal és a kábítószerekkel birkózott, és együtt lógott Jaggerrel. Lennon lett a producer, és gitározott is egy kicsit, basszusgitáron a szintén arra járó Jack Bruce játszott. Ez volt Jagger első kísérlete a soulos, funkys Motown-hangzással, amelyet aztán később is szívesen alkalmazott.
A nyolcvanas években egyszer csak az történt, hogy kifulladt a Stones. De annyira, hogy senki nem feltételezte volna, hogy valaha kijönnek a gödörből. Nyolc évig se lemez, se turné, de valahogy mégis agyon kellett ütni az időt, ezért aztán Jagger megcsinálta két legjobb albumát, a She’s the Bosst és a Primitive Coolt. Előbbiről a Just Another Night tarolt, és olyan arcok játszottak rajta, mint Pete Townshend, Jeff Beck vagy Herbie Hancock, utóbbiról a nagyszerű Let’s Work mozgatta meg a dolgozni induló tömegeket. Természetesen mindkettő hallható a válogatáson. Miként az emlékezetes duettek is Bonóval, Pete Toshsal, Dave Stuarttal és persze az elementáris Dancing in the Street David Bowie-val. Ez már nehezen fokozható, a dal klipjében olyan a két figura, mint akik éppen egy oktatófilmben szerepelnek, amely arról szól marslakóknak és gyerekeknek, hogy mi is az a rock and roll. Amely, ugye mint tudjuk, egyszerű dolog, de szerethető.
Egyébként különös dolog, hogy ebben az alapvetően durva műfajban vannak sztárok (most valódi popsztárokról lenne szó, nem bulváridiótákról), akikről nemcsak az jut eszembe, hogy hú de jól nyomja, meg hogy ez az, így kell ezt, hanem még szerethetők is. Mondok egy példát. Lemmy a Motörheadből korszakalkotó figurája ennek az egész vircsaftnak, de az érzelmi skálámon nagyjából ott helyezkedik el, hogy nagy arc, és tisztelem, mint minden teremtett lényt a földön, aztán szervusz. Ákost meg húsz éve figyelem, hol közelről, hol még közelebbről, hol kissé távolabbról, de mindig szeretettel. Nem azért, mert amit létrehozott, az egyedülálló a magyar popzenében, rajongó sem vagyok (koromnál és nemi identitásomnál fogva ez nálam megállt Julia Robertsnél), sőt azt is megkockáztatnám, hogy szabad időmben a műfajon belül másfelé orientálódom. Az ideális popsztárnak jók a dalai, ez kétségtelen, mint a Mondj igent, az Ikon, az Ilyenek voltunk, a Tű a vénán, az Új törvény, az Ölelj meg újra, a Majom a ketrecben, és még sorolhatnánk. Viszont van két dolog, ahol a szeretet tetten érhető és megfejthető. Az egyik az Adjon Isten, a másik pedig A lepkegyűjtő című szám, ahol szégyen, nem szégyen, nálam mindig elszakad a cérna, és menetrendszerűen bús, nehéz férfikönnyek jönnek, és esély sincs az elhárításukra. Kosztolányinál, Márainál (Szindbád hazatér), a Madárijesztő című film végén van ez így, hogy az emberre egyszer csak rászakad a lét, és csak fájdalom van és szeretet, és ha nem lenne Isten, hát akkor bizony ki kéne találni sürgősen. Ezt katarzisnak hívják, ami nem a popzenére lett eltervezve, ezért aztán, ha néha megjelenik benne, van nagy csodálkozás, ámuldozás és egy kicsike megtisztulás. Ki lehet próbálni, megjelent ugyanis Ákos tripla DVD-je, nettó műsoridő körülbelül hét (!) óra. Tarr Béla-i hozzáállás ez az időhöz, és tripla DVD-t sem szokás kiadni, maga a művész is úgy gondolta egy ideig, hogy történelmet írt, de egy lelkes rajongó kinyomozta, hogy valami fokozott haláltudatú lapp metálzenekar már kiadott egy ilyet, de ez mit sem von le a mű élvezeti értékéből. Tehát: Még közelebb. DVD 1: Koncertfilm, 2007. DVD 2: Extrák (turnédalok, klipek, werkfilm, dokumentumfilm, három akusztikus dal és A hét parancsszó Kaszás Attila emlékére). DVD 3: Beavatás – 1997. Szóval van min elszöszmötölni, háromfülűeknek háromféle hang, távirányító-függőknek alternatív képsáv, gyűjtőknek persze kötelező, ráadásul annyi meló van benne, mint egy viaduktban, senki sincs átverve.
Mivel mindkét mai összegzőnk jövőbe tekintő ember, további jó hírek. Jagger a lemez megjelenése kapcsán kijelentette, hogy esze ágában sincs abbahagyni a turnézást (sejtettük), Ákos pedig, mivel majdnem minden volt már akasztott emberen kívül, október 15-től hétfőnként műsort vezet a Music Television Hungaryn, lehet vele jókat beszélgetni, csak egy telefon kell hozzá.

The Very Best of Mick Jagger (Warner, 2007) l l l l l
Ákos: Még közelebb, DVD (FalconMedia, 2007) l l l l l

Rövidre vágva

Absolute Garbage, DVD (Warner, 2007) l l l l l
Nemrég a Mindenzenében örültünk neki, hogy megjelent egy válogatás a kilencvenes évek izgalmas zenekarától, a Garbage-től, most pedig tudatjuk, hogy láthatók a klipek is, pontosan tizenhat, meg egy kis dokumentumfilm extrának. Még mindig jók.