Jön a vihar, Tornyai mester, gyerünk a csárdába! – ezzel a kissé hetyke, de a helyzetet pontosan kifejező mondattal fordul kortársunk, Kéri Imre grafikusművész a vásárhelyi festészet alapító mesteréhez. Ha jó címekkel csatát lehetne nyerni, a művészet ügye gyorsan győzelmet aratna az egész világon. A művész, a művészet azonban egyelőre menedéket keres. De hol a csárda, hol a menedék? Talán épp a kiállítóteremben? Mert paradox módon éppen a mű jelent védelmet. Valós és képzeletbeli tereit belakva felfedezzük az értékeket, felfedezzük a világot, önmagunkat.
Nos, válságos napokban nem szűkölködünk. Akárhogyan is van azonban, maga a mű az, ami a kétkedőkre rácáfolhat, s valóban, azt érzékeljük, hogy soha nem látott érdeklődés nyilvánul meg azon művek iránt, amelyek a tradíciókra és a jelen történéseire egyszerre figyelnek. A kilencvenes évek végére újra megjelent a kép, a festmény iránti érdeklődés, fölértékelődött az a tudás, amelyet az anyag, a különböző technikák tökéletes ismerete jelent.
A vásárhelyi festészet száztíz éve fényesen bizonyítja, micsoda kimeríthetetlen energiaforrás a hagyomány, az alföldi táj varázsa, a tanyák, a városszéli parasztházak egyszerűsége, a néprajzi tárgyak sokszínű együttese, a főtér és környéke épületeinek történelmi hangulata, s talán mindenekelőtt az alföldi ember, a „parasztpolgár” élete. Ugyanakkor az őszi tárlat az utóbbi években egyre nyitottabbá vált az itteni színképbe eddig nem illőnek gondolt törekvések felé, s igyekszik őrizni, sőt erősíteni a közönséggel való kapcsolatát. Ez a változás a kortárs magyar művészet egyik legjelentősebb fórumává teszi a kiállítást, amely az idén egyenletesen jó színvonalú. Művein keresztül Az élet kapujától (Csete Ildikó) annak örömein (Szotyori László: Dionüszosz) és drámáján (Püspöky István: Korpusz) át az eltávozottakra való emlékezésig, mint azt a Supka Manna előtt tisztelgő Ágotha Margit, Szentgyörgyi József munkái az élet teljességét foghatjuk át. Megmerítkezhetünk a magyar múltban, Szent Erzsébet kenyere és rózsája révén, amely a művészet átlényegítő csodájára is utal (Kőnig Róbert). Fölidézhetjük a közelmúlt olyan eseményeit, mint Kádár János halála (Szakáll Ágnes) vagy mint az egy évvel ezelőtti rendőrterror volt, amelynek képével a békés lelkű Galambos Tamás gazdagítja a már amúgy is számottevő forradalmi ikonográfiát.
Meggyőző képet ad a kiállítás a megújuló magyar tájképfestészetről is. Éppen olyan erős része ez a tárlatnak, mint a szobrászati anyag, amelyben következetesen épülő életművekre éppen úgy találunk példát, mint idős mester megújulására, izgalmas váltásra.
Hódmezővásárhely művészeti múltjának két jelentős személyiségéről, Endre Béla festőművészről és Galyasi Miklós múzeumigazgatóról nevezték el a két fődíjat, amelyet Czene Márta, illetve Szabó Ábel kapott. A kép, amelyet a valóságról ad a két fiatal művész, egyszerre hiteles és titokzatos: mivel, hogyan telik meg, válik az élet valódi keretévé a lecsupaszított környezet, amely ma a szó szoros és átvitt értelmében is körülvesz bennünket. A tárlat nagydíjasa, Nagy Gábor grafikusművész pillantása szinte zoomként közelít a tájhoz, a részletekhez. Ágakból és levelekből, elhullott tollakból és összetört csapdákból, virágokból, fűszálakból mezei katedrálisokat épít. Műveinek minden részlete az alföldi táj, a csongrádi, Tisza-parti részletek inspiráló erejéről beszél. Mintha a természeti élmények hatására egyenesen a vitruviusi kunyhót akarná újjáépíteni, az emberi fedél, menedék archetípusát, amely nemcsak a testet védi, de a lelket is. Vihar esetén talán még Tornyai mestert is be lehet ide menekíteni, s az is biztos, hogy ebben az emberléptékű térben újabb művek is születhetnek a művészet nagyobb dicsőségére.
(54. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Hódmezővásárhely, Alföldi Galéria, november 25-ig.)
lottó
Nagy változás jön a hatos lottón
