(minek van értelme )

Én nem tudom, hogy a fáradozás, aminek némiképp köze van az enyhe szenvedéshez, hasznára válik-e az emberi léleknek, elmének, nemesít-e, megmelegít-e, vagy meghagy közömbösnek és hidegnek, mint amilyenek gyakran vagyunk.
Itt, elöljáróban el kell mondanom, sőt, be kell vallanom: sohasem kedveltem a korai kelést, a kialvatlanságot, iszonyodtam a hosszú ideig tartó álldogálástól, idegenkedtem az embertömegtől, irtóztam az arcomba csapkodó esőtől, így aztán ezeket életem során külön-külön és együtt igyekeztem kerülni. Nem mindig sikerült.
Most, csopaki magányomban felhívott szeretteim közül az egyik, Ambrus unokám apukája, és megkérdezte, nem akarok-e elmenni Mariazellbe, s részt venni a XVI. Benedek által celebrált szentmisén. Mivel Ratzinger bíboros személye, a tőle olvasott teológiai, filozófiai tanulmányok révén igencsak érdekelt, azt feleltem, igen, elmegyek.
Igent mondtam tehát mindarra, amitől világéletemben irtóztam: az éjszakai felkelésre, a hosszan tartó buszozásra, a hatalmas embertömegre, a kialvatlanságra, s arra, amit csak sejteni lehetett: a hidegen zuhogó esőre, mindarra, ami együtt jár egy ilyen úttal. „Zarándoklásaim” mind ez ideig rövid távúak voltak, Máriaremetére és a kőszegi kálváriához vezettek. Amikor aztán az időjárási helyzetre most teljes fény derült, őszintén szólva felrémlett bennem a kérdés, nem kellene-e elállnom szándékomtól. Most nagyon szégyellném magam, ha elálltam volna. A szentmise szombaton délelőtt fél tizenegykor kezdődött a mariazelli kegytemplomnál, a busz, amelynek én is utasa lettem, péntek este tízkor indult Gyöngyösről, és éjfélkor vette fel a Népligetnél a budapesti zarándokokat. Pénteken kora délután leutaztam Kapuvárra, s szobát vettem ki a Szent Kristóf panzióban, bár meg voltam győződve arról, hogy éjjel fél háromig, amikor a busz odaér, képtelen leszek aludni. Este nyolckor becsuktam a könyvet, amit olvastam, leoltottam a villanyt, és legnagyobb megdöbbenésemre tíz perccel később már aludtam is. Ez a megdöbbenés ébresztett fel fél tizenegykor, s az újabb elalvás csodája csak éjfélkor következett be. Egy szempillantás után mobiltelefonom hangjára ébredtem. Egy női hang recsegte a fülembe: „1 óra 50 perc, ideje felkelni.” Olyan mozgással, mint egy marionettbábu, felöltöztem, s megrökönyödve úgy éreztem, nincs semmi bajom. Pénteken merő óvatosságból nem ettem és nem ittam, így a legalapvetőbb emberi szükségletek sem gyötörtek. A buszon már egy szemhunyásnyit sem aludtam. Hét óra körül értünk Mariazellbe, s alighogy elindultunk a kegytemplom felé, tanúi lettünk, hogy egy úton fekvő zarándokot megpróbálnak újraéleszteni. Nem sikerült. Ez én is lehetnék – futott át a fejemen, és mentünk tovább. Nincs értelme részleteznem: az eső zuhogott, körülöttünk a hatalmas hegyek gőzölögtek.
Aztán megszólaltak a harangok. Feltűnt a pápamobil az úton, sok ezer kék kendő kezdett lobogni. Később úgy történt minden, ahogy ilyenkor Tihanyban vagy Budapesten a vasárnapi szentmisén szokás. Csak most a pápának feleltük azt, amikor arra kérte Istent, hogy legyen velünk: „És a te lelkeddel!”
Életemben most éreztem először úgy, hogy része vagyok egy hatalmas tömegnek. Egyszerre fájt minden tagom és nem fájt semmim. Délutánra végtelen fáradtságomnál csak egy érzés volt bennem nagyobb: a boldog büszkeség, hogy részt vettem ebben. Hogy miért érzem minden eddigi cselekedetemnél értelmesebbnek ezt az ottlétet, én nem tudom…