Moslék és irodalom

Tisztújító közgyűlésén a Magyar Írószövetség nemrégiben Vasy Géza irodalomtörténészt választotta elnökéül. A Népszabadság vezércikket szentelt az eseménynek. Papp Sándor Zsigmond szövege, amelyet Kenyérhaj címmel alkotott meg, a legdaliásabb Szabad Nép-es időket idézi.

A Népszabadság olvasói nem feltétlenül tudják: a szerző maga is író, így személyesen érdekelt a céhbeli ügyekben. Oszlopos tagja az írószövetséggel konkuráló Szépírók Társaságának. E háttértudás nélkül nem igazán érthető a harmincöt éves szerző meglepő „kultúrfölénye”. Papp szerteágazó erdélyi szerkesztői és riporteri munkásságot követően két esztendeje landolt a Népszabadság kulturális rovatánál. Akkor jegyeztem meg a nevét, amikor sokadik kötetét sikerült az európai első kötetesek fesztiváljának magyar indulójaként eladnia.
„Még az a szerencse, hogy nem úgy írunk, ahogy élünk. Ha ne adj’ isten a magyar irodalom az úgynevezett irodalmi élet színvonalát tükrözné, akkor a mondatok is térdig járnának a dagonyában, ott lapulna a jelzőkben a kicsinyesség és a szúrós nagyotmondás” – kezdi eszmefuttatását vezércikkében. Élet és irodalom e fura ellentétpárba állítása nem sejtet sok jót. A sejtés beigazolódik. „Az irodalom reneszánszát kellene meghirdetni, az írószövetség Bajza utcai székházát pedig a Magyar Irodalom Házának kinevezni, mert ami most van, az már nemcsak tarthatatlan, hanem egyenesen szégyen – hangzik el például a szövetség tisztújító közgyűlésén.” Nocsak! A tisztújító közgyűlésen ezeket nagyjából én mondtam. Ez volna hát a dagonya, kicsinyesség és nagyotmondás? „Vajon milyen irodalmat feltételez egy efféle ötlet? Milyennek látja azt? Karon ülő csecsemőnek, akit mindenáron meg kell tanítani számolni, hogy majd dicsekedhessünk vele a szomszédoknak? Vagy azt gondolja, ha nagyobb a felhajtás, a honor, a kivívott társadalmi megítélés, akkor nagyobb művek is születnek?” – teszi fel a kérdéseit Papp. Érthetetlen, mi hozta indulatba ennyire. A reneszánsz? Közkeletű szókapcsolat például a zsidó reneszánsz. Azzal is baj van? A magyar irodalomnak már Magyar Bálint is akart házat. Ő is dagonyázik?
A kulcsszó nyilván a „honor”. A közgyűlés néhány alapvető követelést fogalmazott meg a kultuszkormányzattal szemben. Például hogy a saját székházát adják a szövetség tulajdonába, mert az új köztársaság elmulasztotta ezt megtenni. A Bajza utca másik végén a Magyar Újságírók Országos Szövetsége két székházat is tulajdonba kapott, plusz az újságíró-üdülőket. Az utolsót épp mostanában verte dobra Eötvös Pál, a Népszabadság korábbi főszerkesztője. Miközben az írószövetség vegetál: a korábbi évi húszmilliós állami támogatása hat-hét millióra csökkent, a kivéreztetése folyik. Az íróknak máig nincs kamarájuk, hatékony érdekvédelmük, miközben színházra, filmre, zenére – joggal – súlyos milliárdokat költ az állam. Papp ne tudná, hogy az az írói „honor” többnyire – nincs is? Elviszi a pénzt a szedő, a nyomda, a terjesztő.
Persze Papp szerint az író szenvedélyből írjon, ne pénzért. „Az a gyanúm, hogy Márai akkor is megírta volna az Egy polgár vallomásait, ha egy krajcárt se kapott volna érte, mint ahogy Szabolcska akkor se tudta volna megírni a Toldit, ha minden hónapban kalapnyi pénzt kapott volna a jól fejlett mecenatúrától.” Vegyük akkor Papp saját irodalmi könyvelését. Lehet, hogy Márai módra kenyéren és vízen is megalkotta volna saját remekeit, de azért tavaly elfogadta az állami apanázsként neki juttatott Móricz-ösztöndíjat, sőt pályázott is rá. A korhatár lejárta előtt egy évvel, a Népszabadsághoz való érkezés után egy évvel. Tizen-egynéhány évvel ezelőtt e sorok íróját azért utasították el, mert fizetett állása volt a Magyar Nemzetnél, márpedig ez (úgymond) a fiatal írók szociális juttatása. Változnak az idők: a Népszabadság nyilván mélyen alulfizetett munkatársának jár az irodalmi szociális segély.
„De az írószövetség nem csak e tekintetben küzd szerepzavarral. Régi mesés tekintélyére hivatkozva még mindig hajlamos magát azonosítani a magyar irodalom egészével, de legalábbis legfőbb irányítójával. Miközben – saját bevallása szerint is – az utóbbi évek legnagyobb teljesítményeként csak a túlélést képes felmutatni. Azt, hogy nem esett egészen szét.” Az érdekvédelem tehát szerepzavar. Az, hogy az írószövetség magát azonosítaná a magyar irodalom egészével, nem igaz. A leköszönő elnök, Kalász Márton a közgyűlésen beszámolt más írószervezetekkel való együttműködési kísérletekről is, ami kizárja a monopolista gondolkodást. Nemrég az írószervezetek közös érdekvédelmi állásfoglalásra is képesek voltak. A korábbi irodalmi kerekasztal-tárgyalást sem az írószövetség rúgta fel, hanem éppen Papp szervezete. Amúgy pedig a Szépírók Társasága sem mentes a politikumtól: honlapjukon meglepve fedeztem fel Pető Iván társasági fotóját. Ő is szépíró?
Papp szerint az írószövetség „túlélte a kilépéseket, a tehetetlenséget és a maszatolást, azt, hogy javarészt immár olyanokból áll, akik úgy támaszkodnak a szervezetre, mint egy mankóra. Nélküle nincs se rangjuk, se tehetségük, nélküle még azzal az illúzióval se játszhatnak el, hogy valamiféle avítt szereposztásban, erkölcsi talapzaton állva beleszólhatnak az ország, a világ sorsának alakulásába. Akkor van baj, ha az írónak nagyobb szüksége van a szervezetre, mint fordítva.” Itt érik be a Szabolcska-hasonlat. Előbb ugye maga a túléléséért küzdő szervezet volt kimosolyogva, most meg a tagság. A kilépők szemszögéből a maradók a resztli, akik mankóra szorulnak. Mielőtt nem léptek ki, ugyanez a szervezet nem volt mankó. S hová álljanak a kettős tagok? Rosszat sejtek. Jön a Révai- és Berecz-idők bunkója: mindjárt meg lesz mondva, ki író Magyarországon, és ki nem.
„Ez az írószövetség már nem az egykori írószövetség – ezt rajtuk kívül jószerével már mindenki tudja.” Vannak ők, meg vagyunk mi. Ők egyedül vannak, velünk meg mindenki. „Az új elnök mozgástere így igazából nagyon is szűk: mert hiába lett ideológiailag többé-kevésbé homogén a tagság (ez legalább kevesebb viharral jár majd), ha közben oda az ártatlanság, a hírnév, a vélt erkölcsi többlet.” Vasy Géza mozgástere valóban szűk az anyagi kivéreztetés miatt, de első nyilatkozatában tágra nyitotta a kaput a korábban távozók és a fiatalok előtt. Papp ideológiai homogenitást emleget, tehát mégsem az esztétikum számára az elsődleges, hanem az ideológia. A tárt kapuk ennek az egyneműségnek is ellentmondanak, de kicsire ne adjunk. Amúgy pedig rég rossz, ha egy szervezet ártatlannak képzeli magát; ha a hírnevet objektív mércének tartja; az erkölcsét pedig önjelölt ellenlábasainak ingatag megítéléséhez igazítja. Érzi ezt a csúsztatást Papp is, mert érvek híján a tekintélyelvűség eszközéhez fordul: „És nem azért, mert nincs a soraikban Esterházy vagy az egyetlen Nobel-díjas magyar író, Kertész Imre, hanem mert képtelen kilépni az önajnározás és panaszkodás egyszerre fájdalmas és örömteli köréből.”
Esterházy Péter számottevő, szuverén író: oda lép be, ahová akar. De nem az írószervezetek lépnek be Esterházy Péterbe. Kertész Imre pedig a Nobel-díja ellenére is végképp kismester marad: ennek az ellenkezőjére még senki nem tudott megfontolható irodalmi érvet felhozni. (Most itt nem szívesen emlegetném Ottlik kisujját, Móricz kis körmét.) Semmilyen díj nem helyettesíti az esztétikai érdemet. A panaszkultúrában van némi igazság, de az nem mazochista jellegű. Az „önajnározás” mögött pedig történelmi tények vannak, hiába nem tetszik ez a társadalomból kivonuló író modelljét erőltetőknek.
„Mert nem képes tisztázni szerepét, feladatát, felmérni önnön súlyát. Nyitottságról beszél, hogy a régi tagtársak visszatérjenek, majd vállára veszi Kalász Mártont, akinek tehetetlensége miatt állt elő az az abszurd helyzet, hogy a magyar irodalom krémje hátat fordított a szervezetnek.” A tehetetlen Kalász: szép, áthallásos, dupla fenekű fogalmazásmód. Tehetségtelent azért mégsem lehetett írni. Papp lapja a mai napig nem kért elnézést Kalásztól, mert tudatlanságból – őt, a német anyanyelvűt – leősmagyarozta. A magyar irodalom krémje meg relatív fogalom. Ki mondja meg, hogy ki a krém? Maga a krém? S aki nem fordított hátat, az eleve nem lehet krém? (Egy krém, amint hátat fordít. Nem mindennapi képzavar…)
„Sarkosabban: a jelenlegi szövetség tekintélyét jelenleg nem a minőség, hanem a mennyiség adja. A közel ezer tag. Harmad-, negyedvonal, műkedvelők, örök tehetségek, kékharisnyák: a most végre szóhoz jutó slepp.” Már megint az a fránya tekintély. Kvalitatíve meg kvantitatíve. Itt Papp már a klasszikus Szabad Népbe is beférne; csak a krémet be kell helyettesíteni az élcsapattal. Régen viszont a slepp helyett a magyarosabb hangzású bandát használták – ennyiben romlott a helyzet. Papp úgy osztályoz, mint valaha egy Csúcs nevű rádióelnök, amit az írók akkor joggal sérelmeztek. Az ezer tényleg nagy számnak tűnik, de építészből például tízezer van a honban; újságíróból is. A céhek már csak ilyenek: szükséges bizonyos tömeg, amiből kiválhatnak a mesterek. Ama ezerben amúgy számos külhoni magyar író is benne van – például erdélyiek. Létezik, hogy Papp máris elfeledte volna, mi ennek a határon átívelő tagságnak a szimbolikus jelentősége? Kedvem támadt átfésülni a Szépírók Társaságának a névsorát: hány műkedvelő, hány kékharisnya erősíti – de nem süllyedek erre a nívóra.
„De, mondom, még ez se lenne baj, hiszen a világon mindenütt ott kullog az elit mögött a maradékra játszó derékhad, baj akkor van, amikor saját nélkülözhetetlenségétől megvadulva magát azonosítja az irodalommal, s követel figyelmet, juttatást, presztízst.” Van tehát az elit a terített asztalnál, alant pedig a derékhad ugrál a nekik vetett cupákokért. Szép, demokrata elképzelés. Ettől akartunk elszakadni, ezért váltottunk rendszert, amikor Papp még a szatmárnémeti iskolapadot koptatta. Vasy Géza amúgy elnöki szűzbeszédében nem önző módon az írószövetség, hanem az egész magyar irodalom finanszírozását tartotta megoldhatónak évi hárommilliárdból, két jól-rosszul sikerült filmes szuperprodukció állami támogatásából.
Itt legszívesebben befejezném, de Papp még folytatja. Elmondja, mit követel az a telhetetlen derékhad. „Talán még egy kis észt is, ha azt még mérnének valahol.” Szívesen méretnék magamnak ebből a portékából, hogy olyan észvesztően okos legyek, mint Papp Sándor Zsigmond; de hát ő se tudja, hogy hol mérnek ilyet. Még. Mert régebben mértek, de már nem mérnek. „Pedig csak annyit kéne tudni, mint nagyapám, aki szerint a tehetség olyan, mint moslékban a kenyérhaj. Előbb-utóbb a felszínre jut.” Íme a mélypont ünnepélye. Ha Papp nem nagyszülői forrásokra hagyatkozna, hanem a saját szemével látott volna korántsem uniókonform háztáji gazdaságot, tudná, hogy a kenyérhéj tényleg feljön ugyan a moslékosvödör színére, de ha ázni hagyják, szétmállik, és egyenletesen eloszlik a sűrű és zavaros lében…