Nem hittem volna, még a hetvenes-nyolcvanas években sem, hogy Magyarországon, a XXI. század első évtizedében eljutunk odáig: gyermek- és fiatalkorom egyik kedvence, szinte minden év karácsonya előtt újra olvasott regénye, A Pál utcai fiúk alig hozza lázba a mai magyar tinédzsereket. Sőt, sokan már nem is tudják, hogy Molnár Ferenc 1907-ben megírta a hazai ifjúsági irodalom egyik alapművét, miközben annak elvben még mindig szerepelnie kellene a kötelező olvasmányok listáján. A hatvanas években még gyöngébben tanuló felső tagozatos osztálytársaimnak sem kellett magyarázni, hogy a grund annyi, mint harci játékokra is alkalmas üres vagy farakásokkal, ládákkal megrakott telek. A regényben a kis és a nagy haza játékos szimbóluma, amelyet a címszereplő Pál utcai fiúk sikeresen védtek meg a vörösingesek hódító fiúcsapatától. Sajnos, a játékháború a szó tragikus értelmében is komolyra fordult: az egyik kisfiú, Nemecsek Ernő belehalt a harcok és a megtorlások közben szerzett tüdőgyulladásba.
Szinte fáj hallani, olvasni, hogy az összes európai, és számos kontinensen túli nyelvre lefordított regény ma Olaszországban kultikus műnek számít, nálunk jobb esetben udvarias közöny övezi. Egyébként öt film készült belőle, legjobban Fábri Zoltán 1968-es alkotása sikerült, amelyben angol színművészeti középiskolás diákok alakították kedvenc hőseinket. Ezeket a mai magyar gyerekek akkor nézik meg, ha akad még egy-egy lelkiismeretes tanár, aki számon kéri a kötelező olvasmányokat. Ekkor a kisdiák megszerzi jobbára a Fábri Zoltán-változat video- vagy DVD-felvételét, s végigüli – olvasás helyett.
Ennyire eluralkodott volna rajtunk a szellemi tunyaság, a gyakorlati analfabetizmus, ami Nyugaton már a hatvanas években tapasztalható volt? Nálunk a silány videokultúra negatív hatását megsokszorozta először a hetvenes években bevezetett globális-vizuális olvasástanítás, duplázta a napjainkban katasztrofális méreteket öltő szegénység, s annak kirívó ellenpólusa: a digitalizáció megannyi újkori csábítása. Ám az, hogy éppen A Pál utcai fiúk és a hasonlóképpen zseniális magyar ifjúsági Móricz-regény, a Légy jó mindhalálig vált ennyire speciálisan elutasítottá, s éppen Magyarországon, annak az olvasás iránti közöny mellett sajátos okai vannak. A gyermek- és ifjúsági regényeknek van egy olyan őstípusa, amely a felnőttekétől szeparált, bizonyos értelemben bélelt gyermekparadicsomot vagy kifejezetten álságos világot teremt, akár a nagy sikerű Harry Potter-sorozat, akár a szombati és a vasárnapi úgynevezett ifjúsági tévéfilmek zöme. A másik archetípus írója a nehezebb megoldást választja: vagy modellezi, vagy közvetlenül ábrázolja a valóság lélektani és társadalmi konfliktusait. Molnár Ferenc (és Móricz Zsigmond) remekművében a gyermekek-serdülők látszólag zárt birodalmában megjelennek a felnőtt élet ijesztően valódi gondjai is. Sajnos, a mai magyar gyerekek egy része megtanulta a felnőttektől azt a jellegzetes posztszocalista mentalitást (tisztelet a kivételeknek), hogy a szembenézés helyett inkább menekülnek a valóságtól. Megoldáskeresés helyett nálunk a felnőttek és a gyerekek jó része zsongító pszeudovilágokba bújna. Ehhez az önámításhoz valószínűleg nem igazán partnere sem gyermeknek, sem felnőttnek az az ifjúsági regény, amelyben a gyermekhősök bizony keményen szembesülnek saját felelőtlen tetteik következményével, az egyik társuk életének árán. És valószínűleg az sem tetszik igazán az infantilisan zárt tartományokba menekülő olvasótípus képviselőinek, hogy nemcsak a vesztes vörösingesek, hanem a győztes Pál utcaiak is elveszítik a grundot, a felnőttek kegyetlen pragmatizmusa időnek előtte bekebelezi birodalmukat. A Pál utcai fiúk korán kénytelenek savanyú, kiábrándult felnőttekké válni, akár a mai gyerekek, felnőttek. Akik pedig legalább olvasás, filmnézés, szórakozás közben el akarnak menekülni a mai silány és kegyetlen hétköznapokból, pedig talán tudat alatt sejtik, hogy nem ez a megoldás.
origo.hu
Miért ennyire agresszív és nárcisztikus Magyar Péter?
