időjárás 21°C Emese, Sarolta 2022. július 5.
logo

Nyilvánosságszerkezet és médiaszabályozás

2007.10.22. 22:00

Az elektronikus médiumok digitális átállásáról szóló négypárti megállapodás szerint a digitális multiplexek műsorszórási lehetőségeire csak egy új médiatörvény elfogadása után írhatók ki a pályázatok. Gőzerővel folynak tehát – így reméljük – a digitális átállás egyik előfeltételét jelentő új médiatörvény előkészületei, amely jogszabály egyebek közt a műsorszolgáltatók tartalomkibocsátását is újraszabályozza. Tapasztalatom szerint azonban az effajta törvények alkotói az egyes szabályozási témák vitatásának hevében, s a normaszöveg csiszolásának lendületében kevéssé foglalkoznak bizonyos általános, látszólag a törvény témái közé szorosan nem tartozó összefüggésekkel, holott ezek egyike-másika a törvénykoncepció kialakításával s ezen keresztül a törvény témáival és megoldásaival a legszorosabb kapcsolatban áll. Ilyen, a törvénykoncepciót meghatározó, ám általában kevéssé figyelembe vett háttérösszefüggés a nyilvánosság aktuális szerkezetének problémája.


A nyilvánosság szerkezete

A szerkezet legfontosabb eleme a nyilvánosságba bekerülő tartalmak minőségük, jellegük szerinti megoszlása. A társadalom és a szabályozandó elektronikus médiavilág szempontjából kiemelkedően fontosak a hírek, a mélyebb valóságábrázoló (szociológiai, politikai, történelmi stb.) tartalmak, az életmód- és életfelfogás-bemutatások, a bennük rejlő életcél- és életmódsugallatok, s a mindezeken keresztül (vagy egyéb műsorokban: filmekben, kvízekben, kabarékban, reklámokban stb.) megjelenő értéktartalmak. A minőségi szerkezet mellett döntő fontosságú az azzal egybeforrott mennyiségi szerkezet: az egyes tartalmak által elfoglalt tér, mely valójában az egyes valóságbemutatásokat, minősítéseket, életmódsugallatokat kibocsátó és a közönséghez eljuttató médiumok (írott sajtó, elektronikus médiumok, mozi, színház, hirdetések) tartalomhordozó „felületeinek” mennyiségi aránya. És végül mindezek mellett ott van a velük bonyolult kölcsönhatásban álló befogadói szerkezet, mely aktivitásával, a kibocsátott tartalmak közti válogatásával végül is a tartalmak hatás szerinti szerkezetét meghatározza. Az egészet a gyorsan változó részletek s ugyanakkor a viszonylag állandó kibocsátói-befogadói kapcsolódások jellemzik.
A tartalomkibocsátók az összes befogadói kapacitásnak, nézői-hallgatói figyelemnek minél nagyobb hányadát igyekeznek elfoglalni, vagy egyszerűbben, minél nagyobb közönséget toborozni, s ezért egymással ádáz versenyben állnak. A nyilvánosság szerkezetébe ezen kívül is a legkülönfélébb érdekek és erők igyekeznek beavatkozni. Nézetem szerint ez az erőjáték a mai magyar nyilvánosság szerkezetét több szempontból is deformálta: a magyar nyilvánosság szerkezete torz.


Szerkezeti torzulások

A társadalom, a kollektívum számára a nyilvánosság olyasféle funkciót tölt be, mint az egyes ember számára az ego, azaz az én, illetve a szuperegó, azaz a felettes én. A két metafora kellő óvatossággal alkalmazva megvilágító erejű lehet. A mai magyar nyilvánosságban mindkét funkció torzult. A kollektív ego és a kollektív szuperegó torzulásait legfrappánsabban éppen a legnagyobb nyilvánosságfelületet elfoglaló, a legnagyobb hatású médiumon, a televízión tanulmányozhatjuk.
Az ego a mindennapi tudat. Tartalmai között ott vannak a belső igények, a késztetések, a tudatalattiból fel-felszálló vágyképzetek, a saját személyiségünk belső állapotának jelzései, a külvilág elvárásai és működésének képe. Mindez alárendelve az egzisztencia-fenntartás érdekeinek, a külső tevékenységcserék racionalitásának, a munkának és az emberi kapcsolatok fenntartására irányuló ész- és érzelemmotivált törekvéseknek. Vajon hogyan vélekednénk az olyan emberről, akinek gondolatait kényszeresen és folytonosan a szadizmusra, a fizikai és szexuális agresszióra és a kínzásra, a mások brutalizálására, a rombolásra, a pusztításra, az érzéki élvezetekre, a gátlástalan ösztönkiélésre, a világ horrorisztikus szörnyűségeire vagy éppen misztikus érthetetlenségére és összefüggéstelenségére irányuló képek, szorongások és késztetések töltik ki? Bizonyára nem tekintenénk normálisnak. Kérdés, miért kellene hát normálisnak tekintenünk az ezeket a tartalmakat kényszeresen és folytonosan a kollektívumra zúdító televíziót, mely folytonosan és kényszeresen ostromolja egyensúlyban lévő, józan személyiségünket, civilizációs építettségünk ellen lázítja ösztöneinket, elvon a világgal való sorsszerű birkózástól s idegen és sekélyes életpéldák révén hamis tudatot alakít ki bennünk a világ – világunk – dolgaival szemben. S a maga torz tartalomszerkezetével eltorzítani igyekszik a nyilvánosság befogadói szerkezetét is (a nézettségi adatokat ismerve meglehetős sikerrel). Mindez elsősorban a kereskedelmi televíziókat jellemzi, amely intézmények a nézők zsigereit csiklandó műsoraikat még csak nem is az effajta tartalmak iránti elkötelezettségből, hanem egyszerű nézőszám-növelési célból s általa a hirdetési bevételek növelése céljából sugározzák. A társadalmi, társadalomlélektani következményekkel nem törődve a normális személyiség széttépetésének látványából eredő feszültségélményt, voyeurvonzerőt árusítják. Pénzért rombolják, amit más felépített.
A szuperegó az emberi személyiség minősítő centruma, mely az én tartalmait folytonosan figyeli, értékeli, ideálokkal, példákkal méri össze. Az egyén cselekvéseit a közösségi létből származó, magasabb rendű célszerűségek és morális parancsok alapján rendezi, s maga is tilt és parancsol. Vajon hogyan vélekedünk az olyan emberről, akinek nincs szuperegója, vagy akinek szuperegóját az ösztönei és az érdekei foglalták el? Akit cselekvéseiben, másokhoz és a világhoz való viszonyában ezek és csakis ezek a motívumok vezérlik? Bizonyára visszataszítónak találnánk. Kérdés, miért kellene hát elfogadhatónak találnunk és komolyan vennünk a pozitív morális és egyéb értékek nélküli televíziót, amely számára éppen magas rendű szuperegó-nélkülisége teszi lehetővé, hogy torzult egóját folyamatosan áruba bocsássa.


Közszolgálatiság

A valóságos szuperegó értékei túlnyomórészt az embernek a másik emberhez való viszonyából és az embernek az őt létrehozó közösséghez való viszonyából erednek. Bár az emberek összehangolt tevékenység- és érzelemcseréje tartja fenn a társadalmat, valójában a társadalom szüli, teremti, „termeli” az egyént. Ha az egyént kivesszük a társadalomból, attól a tevékenységcserék intézményes rendje, dinamikus egyensúlya, azaz a közösség, a kollektívum még fennmarad, és tovább működik. Ha azonban a társadalmat próbáljuk levenni az egyénről vagy egyének feletti összműködésének elveit, intézményeit, egyéni magatartásmintáit lényegileg megváltoztatni, mindig valami borzalmas történik: négerek jutnak rabszolgasorsra az Antillákon, vagy a kíméletlen Rákosi-rendszer torkollik éppen forradalomba. Az ember ma is érvényes ősi tapasztalata, hogy boldogsága a többiektől, a többiek emberi minőségétől s a társadalomnak ebből eredő összerendezettségétől, valamint az önmagát újratermelő képességétől függ. Szociológiai nyelven szólva: a társadalom integráltságától és reprodukciós képességétől. S a tevékenységcserékben a megbízhatatlanságból, felelőtlenségből, lustaságból, önzésből eredő felesleges erőfeszítések – a tranzakcionális költségek – csökkentésétől, ezáltal az össztársadalmi hatékonyság növelésétől. S mindennek hátterében az emberi személyiség megfelelő építettségétől: a szorgalmától, megbízhatóságától, becsületességétől, tisztességétől, a másik ember tiszteletétől, a család, a közösség iránti áldozatvállalásától, a többiekkel való együttműködési képességétől és sok minden mástól.
A kollektívum felettes énjét ezeknek az értékeknek kell kitölteniük: a magas szintű integrációra és reprodukcióra való törekvésnek, a tranzakcionális költségek csökkentésére, az össztársadalmi hatékonyság növelésére való igyekezetnek s az ehhez szükséges emberi tulajdonságok iránti elkötelezettségnek. Ezek a törekvések szolgálják a közt s rajta keresztül az egyént. S ezek egyben a tömegmédiumokban, a kollektív szuperegóban s az ott készített műsorokban létrehozandó közszolgálati tartalmak mércéi is. S ezek azok a tartalmak, melyeknek hiánya vagy igencsak csökkent aránya a nyilvánosság szerkezeti torzulásának másik oldala. Jól látható, hogy ez a közszolgálatiság-definíció a közösség fölérendelt érték voltát elismerő, közösségelvű társadalomfelfogást tételez fel. Szélsőségesen individualista (neoliberális) felfogás alapján – amely szerint társadalom, közösség nincs, csak egyének vannak – a közszolgálatiság kérdése nem oldható meg.


Legalább jobb kompromisszumot

A tárgyalás alatt lévő médiatörvény készítőinek a szoros értelemben vett kodifikáció előtt meg kellene gondolniuk az említetteket. Mindenekelőtt közösségelvű társadalomfilozófiai alapra kellene helyezkedniük, s meg kellene fontolniuk az imént javasolt közszolgálatiság-meghatározást. S a közszolgálati médiumok szervezetét, döntéshozatali mechanizmusait, finanszírozását, szakember-kiválasztási mechanizmusait s az egész médiarendszert felügyelő hatóság feladatait és működési elveit az így meghatározott közszolgálatiság céljaihoz kellene igazítaniuk. A torz nyilvánosságszerkezet valamelyes korrekciójának ez a feltétele. Ezáltal is meg kellene változtatni, vagy legalábbis korrigálni kellene a közszolgálati tartalmak és a kereskedelmi televíziós érdekek alapján keletkezett tartalmak mennyiségi arányát, méghozzá az előbbiek javára. Az egyik oldalon talpra kellene állítani a halódó közszolgálatiságot. A másik oldalon világos és kemény ízlésbeli és morális határokat kellene állítani a kereskedelmi ingertelevízió tartalmai elé, s erőteljes méretkorlátokat a két monopol-helyzetű televízió elé. Ezt eddig megfelelőképpen az általam ismert egyik médiatörvény-tervezet sem kísérelte meg.


Az akadály

A magyar nyilvánosság szerkezetét azonban nem csak az imént bemutatott tartalmi arányok s az ego és a szuperegó funkciónak emiatti torzulása jellemzi. Ennek a szerkezetnek a kellős közepén egy hatalmas állandó struktúra épült ki: a két egybehangzó tartalmú, nagy kereskedelmi televíziónak és a nézőközönség jelentős részének meglehetősen stabil egybekapcsolódása. A két televízió együtt a nézettség közel 60 százalékát s a reklámbevételek közel 80 százalékát mondhatja magáénak, s a reklámszervezésen keresztül egyre több kisebb műsorszolgáltatóra is kiterjeszti befolyását. Magyar viszonylatban hatalmas pénzekről és érdekekről van szó. Ez a kibocsátó-befogadó szerkezet a társadalom politikai szerkezetével is összekapcsolódik az individualista társadalomfilozófiát valló, s ezért a kereskedelmi televíziók műsortartalmaiban kivetnivalót nemigen találó, őket a jog és a politika eszközeivel is védelmező pártokon keresztül. A nem látványos, de azért látható kapcsolat egyik oldala jól szemlélhető a médiahatóság tevékenységében: a kereskedelmi televíziók műsor-szolgáltatási szerződésének 2012-ig változatlan feltételekkel való meghosszabbításában, a panaszbizottság intézményének lefokozásában, egyes esetekben a kötelező befizetések összegének csökkentésében, a frekvenciapályázatokban tett műsor-szolgáltatói ígéretek teljesítése kötelező ellenőrzésének elmulasztásában és egyebekben. S abban, hogy a médiahatóság mely pártokhoz tartozó tagjai javasolták és szavazták meg ezeket a döntéseket (vagy mulasztották el a kötelező intézkedéseket). Mindez a pártok mellett az Országos Rádió és Televízió Testületet is hozzákapcsolja a nyilvánosságszerkezet belső megrögzött struktúrájához mint a kereskedelmi főszereplők kvázi érdekvédelmi szervezetét. A mondott pártok jutalma semmiképp sem marad el. Megkapják ezt – ha másképpen nem – abban a két nagy televízió műsoraiban megjelenő individualista életmódsugallatban, mely mintegy támogatókat és választókat toboroz az ilyen eszmeiségű pártoknak. S végül szellemiségében, társadalom- és médiafilozófiájában ehhez a szerkezethez kapcsolódik a médiamunkások, a médiapolitikusok és a médiaértelmiség jelentős része, akik a szólás- és véleményszabadság jelszavával védelmezik a két nagy televízió valóságos véleménymonopóliumát. Az ő felfogásukban a véleményszabadság a médiamunkások szabadsága bármely tartalom megfogalmazására és közlésére, nem pedig a befogadók szabadsága, hogy életük és közösségük életének viteléhez minden szükséges tudással és képességgel felszerelkezhessenek. Megítélésem szerint ez a médiumokból, a foglyul ejtett közönségből, a támogató pártokból, a médiahatóságból és a médiaértelmiség egy részéből álló érdekháló s az ezt mozgató számos érdek a nyilvánosság szerkezeti torzulásának legfőbb oka s már-már a demokratikus alternatívaképzésnek is súlyos akadálya.
A magyar nyilvánosság ilyen torz szerkezete nem társadalmi konszenzus révén alakult ki, hanem a rendszerváltozás során bizonyos belföldi csoportérdekek és külföldi tőkeérdekek és tőkeerő találkozása és összekapcsolódása révén. Az érdekstruktúra részét képező és a nyilvánosságszerkezet megváltoztatásával már csak emiatt is szembeszálló médiaértelmiség azonban az imént javasolt szerkezeti változtatással szemben paradox módon éppen a társadalmi konszenzus hiányára (értsd: az ő soha meg nem szerezhető beleegyezésének a hiányára) hivatkozik. Vajon szuverén lesz-e ebben a helyzetben a jogalkotó?

A szerző szociológus, országgyűlési képviselő (Fidesz)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.