Nyilvánosságszerkezet és médiaszabályozás

2007. 10. 22. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az elektronikus médiumok digitális átállásáról szóló négypárti megállapodás szerint a digitális multiplexek műsorszórási lehetőségeire csak egy új médiatörvény elfogadása után írhatók ki a pályázatok. Gőzerővel folynak tehát – így reméljük – a digitális átállás egyik előfeltételét jelentő új médiatörvény előkészületei, amely jogszabály egyebek közt a műsorszolgáltatók tartalomkibocsátását is újraszabályozza. Tapasztalatom szerint azonban az effajta törvények alkotói az egyes szabályozási témák vitatásának hevében, s a normaszöveg csiszolásának lendületében kevéssé foglalkoznak bizonyos általános, látszólag a törvény témái közé szorosan nem tartozó összefüggésekkel, holott ezek egyike-másika a törvénykoncepció kialakításával s ezen keresztül a törvény témáival és megoldásaival a legszorosabb kapcsolatban áll. Ilyen, a törvénykoncepciót meghatározó, ám általában kevéssé figyelembe vett háttérösszefüggés a nyilvánosság aktuális szerkezetének problémája.


A nyilvánosság szerkezete

A szerkezet legfontosabb eleme a nyilvánosságba bekerülő tartalmak minőségük, jellegük szerinti megoszlása. A társadalom és a szabályozandó elektronikus médiavilág szempontjából kiemelkedően fontosak a hírek, a mélyebb valóságábrázoló (szociológiai, politikai, történelmi stb.) tartalmak, az életmód- és életfelfogás-bemutatások, a bennük rejlő életcél- és életmódsugallatok, s a mindezeken keresztül (vagy egyéb műsorokban: filmekben, kvízekben, kabarékban, reklámokban stb.) megjelenő értéktartalmak. A minőségi szerkezet mellett döntő fontosságú az azzal egybeforrott mennyiségi szerkezet: az egyes tartalmak által elfoglalt tér, mely valójában az egyes valóságbemutatásokat, minősítéseket, életmódsugallatokat kibocsátó és a közönséghez eljuttató médiumok (írott sajtó, elektronikus médiumok, mozi, színház, hirdetések) tartalomhordozó „felületeinek” mennyiségi aránya. És végül mindezek mellett ott van a velük bonyolult kölcsönhatásban álló befogadói szerkezet, mely aktivitásával, a kibocsátott tartalmak közti válogatásával végül is a tartalmak hatás szerinti szerkezetét meghatározza. Az egészet a gyorsan változó részletek s ugyanakkor a viszonylag állandó kibocsátói-befogadói kapcsolódások jellemzik.
A tartalomkibocsátók az összes befogadói kapacitásnak, nézői-hallgatói figyelemnek minél nagyobb hányadát igyekeznek elfoglalni, vagy egyszerűbben, minél nagyobb közönséget toborozni, s ezért egymással ádáz versenyben állnak. A nyilvánosság szerkezetébe ezen kívül is a legkülönfélébb érdekek és erők igyekeznek beavatkozni. Nézetem szerint ez az erőjáték a mai magyar nyilvánosság szerkezetét több szempontból is deformálta: a magyar nyilvánosság szerkezete torz.


Szerkezeti torzulások

A társadalom, a kollektívum számára a nyilvánosság olyasféle funkciót tölt be, mint az egyes ember számára az ego, azaz az én, illetve a szuperegó, azaz a felettes én. A két metafora kellő óvatossággal alkalmazva megvilágító erejű lehet. A mai magyar nyilvánosságban mindkét funkció torzult. A kollektív ego és a kollektív szuperegó torzulásait legfrappánsabban éppen a legnagyobb nyilvánosságfelületet elfoglaló, a legnagyobb hatású médiumon, a televízión tanulmányozhatjuk.
Az ego a mindennapi tudat. Tartalmai között ott vannak a belső igények, a késztetések, a tudatalattiból fel-felszálló vágyképzetek, a saját személyiségünk belső állapotának jelzései, a külvilág elvárásai és működésének képe. Mindez alárendelve az egzisztencia-fenntartás érdekeinek, a külső tevékenységcserék racionalitásának, a munkának és az emberi kapcsolatok fenntartására irányuló ész- és érzelemmotivált törekvéseknek. Vajon hogyan vélekednénk az olyan emberről, akinek gondolatait kényszeresen és folytonosan a szadizmusra, a fizikai és szexuális agresszióra és a kínzásra, a mások brutalizálására, a rombolásra, a pusztításra, az érzéki élvezetekre, a gátlástalan ösztönkiélésre, a világ horrorisztikus szörnyűségeire vagy éppen misztikus érthetetlenségére és összefüggéstelenségére irányuló képek, szorongások és késztetések töltik ki? Bizonyára nem tekintenénk normálisnak. Kérdés, miért kellene hát normálisnak tekintenünk az ezeket a tartalmakat kényszeresen és folytonosan a kollektívumra zúdító televíziót, mely folytonosan és kényszeresen ostromolja egyensúlyban lévő, józan személyiségünket, civilizációs építettségünk ellen lázítja ösztöneinket, elvon a világgal való sorsszerű birkózástól s idegen és sekélyes életpéldák révén hamis tudatot alakít ki bennünk a világ – világunk – dolgaival szemben. S a maga torz tartalomszerkezetével eltorzítani igyekszik a nyilvánosság befogadói szerkezetét is (a nézettségi adatokat ismerve meglehetős sikerrel). Mindez elsősorban a kereskedelmi televíziókat jellemzi, amely intézmények a nézők zsigereit csiklandó műsoraikat még csak nem is az effajta tartalmak iránti elkötelezettségből, hanem egyszerű nézőszám-növelési célból s általa a hirdetési bevételek növelése céljából sugározzák. A társadalmi, társadalomlélektani következményekkel nem törődve a normális személyiség széttépetésének látványából eredő feszültségélményt, voyeurvonzerőt árusítják. Pénzért rombolják, amit más felépített.
A szuperegó az emberi személyiség minősítő centruma, mely az én tartalmait folytonosan figyeli, értékeli, ideálokkal, példákkal méri össze. Az egyén cselekvéseit a közösségi létből származó, magasabb rendű célszerűségek és morális parancsok alapján rendezi, s maga is tilt és parancsol. Vajon hogyan vélekedünk az olyan emberről, akinek nincs szuperegója, vagy akinek szuperegóját az ösztönei és az érdekei foglalták el? Akit cselekvéseiben, másokhoz és a világhoz való viszonyában ezek és csakis ezek a motívumok vezérlik? Bizonyára visszataszítónak találnánk. Kérdés, miért kellene hát elfogadhatónak találnunk és komolyan vennünk a pozitív morális és egyéb értékek nélküli televíziót, amely számára éppen magas rendű szuperegó-nélkülisége teszi lehetővé, hogy torzult egóját folyamatosan áruba bocsássa.


Közszolgálatiság

A valóságos szuperegó értékei túlnyomórészt az embernek a másik emberhez való viszonyából és az embernek az őt létrehozó közösséghez való viszonyából erednek. Bár az emberek összehangolt tevékenység- és érzelemcseréje tartja fenn a társadalmat, valójában a társadalom szüli, teremti, „termeli” az egyént. Ha az egyént kivesszük a társadalomból, attól a tevékenységcserék intézményes rendje, dinamikus egyensúlya, azaz a közösség, a kollektívum még fennmarad, és tovább működik. Ha azonban a társadalmat próbáljuk levenni az egyénről vagy egyének feletti összműködésének elveit, intézményeit, egyéni magatartásmintáit lényegileg megváltoztatni, mindig valami borzalmas történik: négerek jutnak rabszolgasorsra az Antillákon, vagy a kíméletlen Rákosi-rendszer torkollik éppen forradalomba. Az ember ma is érvényes ősi tapasztalata, hogy boldogsága a többiektől, a többiek emberi minőségétől s a társadalomnak ebből eredő összerendezettségétől, valamint az önmagát újratermelő képességétől függ. Szociológiai nyelven szólva: a társadalom integráltságától és reprodukciós képességétől. S a tevékenységcserékben a megbízhatatlanságból, felelőtlenségből, lustaságból, önzésből eredő felesleges erőfeszítések – a tranzakcionális költségek – csökkentésétől, ezáltal az össztársadalmi hatékonyság növelésétől. S mindennek hátterében az emberi személyiség megfelelő építettségétől: a szorgalmától, megbízhatóságától, becsületességétől, tisztességétől, a másik ember tiszteletétől, a család, a közösség iránti áldozatvállalásától, a többiekkel való együttműködési képességétől és sok minden mástól.
A kollektívum felettes énjét ezeknek az értékeknek kell kitölteniük: a magas szintű integrációra és reprodukcióra való törekvésnek, a tranzakcionális költségek csökkentésére, az össztársadalmi hatékonyság növelésére való igyekezetnek s az ehhez szükséges emberi tulajdonságok iránti elkötelezettségnek. Ezek a törekvések szolgálják a közt s rajta keresztül az egyént. S ezek egyben a tömegmédiumokban, a kollektív szuperegóban s az ott készített műsorokban létrehozandó közszolgálati tartalmak mércéi is. S ezek azok a tartalmak, melyeknek hiánya vagy igencsak csökkent aránya a nyilvánosság szerkezeti torzulásának másik oldala. Jól látható, hogy ez a közszolgálatiság-definíció a közösség fölérendelt érték voltát elismerő, közösségelvű társadalomfelfogást tételez fel. Szélsőségesen individualista (neoliberális) felfogás alapján – amely szerint társadalom, közösség nincs, csak egyének vannak – a közszolgálatiság kérdése nem oldható meg.


Legalább jobb kompromisszumot

A tárgyalás alatt lévő médiatörvény készítőinek a szoros értelemben vett kodifikáció előtt meg kellene gondolniuk az említetteket. Mindenekelőtt közösségelvű társadalomfilozófiai alapra kellene helyezkedniük, s meg kellene fontolniuk az imént javasolt közszolgálatiság-meghatározást. S a közszolgálati médiumok szervezetét, döntéshozatali mechanizmusait, finanszírozását, szakember-kiválasztási mechanizmusait s az egész médiarendszert felügyelő hatóság feladatait és működési elveit az így meghatározott közszolgálatiság céljaihoz kellene igazítaniuk. A torz nyilvánosságszerkezet valamelyes korrekciójának ez a feltétele. Ezáltal is meg kellene változtatni, vagy legalábbis korrigálni kellene a közszolgálati tartalmak és a kereskedelmi televíziós érdekek alapján keletkezett tartalmak mennyiségi arányát, méghozzá az előbbiek javára. Az egyik oldalon talpra kellene állítani a halódó közszolgálatiságot. A másik oldalon világos és kemény ízlésbeli és morális határokat kellene állítani a kereskedelmi ingertelevízió tartalmai elé, s erőteljes méretkorlátokat a két monopol-helyzetű televízió elé. Ezt eddig megfelelőképpen az általam ismert egyik médiatörvény-tervezet sem kísérelte meg.


Az akadály

A magyar nyilvánosság szerkezetét azonban nem csak az imént bemutatott tartalmi arányok s az ego és a szuperegó funkciónak emiatti torzulása jellemzi. Ennek a szerkezetnek a kellős közepén egy hatalmas állandó struktúra épült ki: a két egybehangzó tartalmú, nagy kereskedelmi televíziónak és a nézőközönség jelentős részének meglehetősen stabil egybekapcsolódása. A két televízió együtt a nézettség közel 60 százalékát s a reklámbevételek közel 80 százalékát mondhatja magáénak, s a reklámszervezésen keresztül egyre több kisebb műsorszolgáltatóra is kiterjeszti befolyását. Magyar viszonylatban hatalmas pénzekről és érdekekről van szó. Ez a kibocsátó-befogadó szerkezet a társadalom politikai szerkezetével is összekapcsolódik az individualista társadalomfilozófiát valló, s ezért a kereskedelmi televíziók műsortartalmaiban kivetnivalót nemigen találó, őket a jog és a politika eszközeivel is védelmező pártokon keresztül. A nem látványos, de azért látható kapcsolat egyik oldala jól szemlélhető a médiahatóság tevékenységében: a kereskedelmi televíziók műsor-szolgáltatási szerződésének 2012-ig változatlan feltételekkel való meghosszabbításában, a panaszbizottság intézményének lefokozásában, egyes esetekben a kötelező befizetések összegének csökkentésében, a frekvenciapályázatokban tett műsor-szolgáltatói ígéretek teljesítése kötelező ellenőrzésének elmulasztásában és egyebekben. S abban, hogy a médiahatóság mely pártokhoz tartozó tagjai javasolták és szavazták meg ezeket a döntéseket (vagy mulasztották el a kötelező intézkedéseket). Mindez a pártok mellett az Országos Rádió és Televízió Testületet is hozzákapcsolja a nyilvánosságszerkezet belső megrögzött struktúrájához mint a kereskedelmi főszereplők kvázi érdekvédelmi szervezetét. A mondott pártok jutalma semmiképp sem marad el. Megkapják ezt – ha másképpen nem – abban a két nagy televízió műsoraiban megjelenő individualista életmódsugallatban, mely mintegy támogatókat és választókat toboroz az ilyen eszmeiségű pártoknak. S végül szellemiségében, társadalom- és médiafilozófiájában ehhez a szerkezethez kapcsolódik a médiamunkások, a médiapolitikusok és a médiaértelmiség jelentős része, akik a szólás- és véleményszabadság jelszavával védelmezik a két nagy televízió valóságos véleménymonopóliumát. Az ő felfogásukban a véleményszabadság a médiamunkások szabadsága bármely tartalom megfogalmazására és közlésére, nem pedig a befogadók szabadsága, hogy életük és közösségük életének viteléhez minden szükséges tudással és képességgel felszerelkezhessenek. Megítélésem szerint ez a médiumokból, a foglyul ejtett közönségből, a támogató pártokból, a médiahatóságból és a médiaértelmiség egy részéből álló érdekháló s az ezt mozgató számos érdek a nyilvánosság szerkezeti torzulásának legfőbb oka s már-már a demokratikus alternatívaképzésnek is súlyos akadálya.
A magyar nyilvánosság ilyen torz szerkezete nem társadalmi konszenzus révén alakult ki, hanem a rendszerváltozás során bizonyos belföldi csoportérdekek és külföldi tőkeérdekek és tőkeerő találkozása és összekapcsolódása révén. Az érdekstruktúra részét képező és a nyilvánosságszerkezet megváltoztatásával már csak emiatt is szembeszálló médiaértelmiség azonban az imént javasolt szerkezeti változtatással szemben paradox módon éppen a társadalmi konszenzus hiányára (értsd: az ő soha meg nem szerezhető beleegyezésének a hiányára) hivatkozik. Vajon szuverén lesz-e ebben a helyzetben a jogalkotó?

A szerző szociológus, országgyűlési képviselő (Fidesz)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.