Orfeusz eltávozott

Nemzedékünk egyik meghatározó élménye, fölkavaró közérzetfilmje volt 1963-ban Gaál István Sodrásban című remeklése. A halálos szerencsétlenségbe torkolló nyaralás hajszálpontos megjelenítéséből bontakoztatta ki a rendező azt a bizonytalanságot, amit az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után éreztek fiatal értelmiségiek a tragikus alig múlt és a nem túl biztató szürke jövő metszéspontjában, a korai hatvanas évek kilátástalan jelenidejében.
E lélekbe markoló, örökbecsű filmalkotás rendezője, Gaál István Kossuth-díjas filmrendező, a Magyar Mozgókép Mestere tegnap, életének hetvenötödik esztendejében hosszú, súlyos betegség után elhunyt. Itt és most, a csillaghullások szomorú évadján sajnos már szinte reflexszerűen peregnek végig belső filmvásznunkon a másik létbe tért nagymesterek munkái. Vigasz a súlyos gyászban, hogy Gaál István egész életműve méltó volt ahhoz a magas mércéhez, amelyet a Sodrásban teremtett. Egyszerre valósághű, költői és drámai erővel jeleníti meg a magyar emberek pokoli közérzetével együtt a kádári falurombolást is a Keresztelő, a Holt vidék fölemelően kilátástalan képeiben.
Sokakkal ellentétben arra is vigyázott, hogy ne váljon önmaga epigonjává. Amint megtalálta egy-egy élethelyzet vagy lélekállapot egyetlen, hiteles végső metaforáját, nyomban új terrénumot és eszközrendszert keresett. Így vált a filmadaptáció egyik nagymesterévé is, aki már-már orfeuszi ihlettel volt képes áthangolni saját művészi látásmódját egy másik műfaj eszközeire úgy, hogy a végeredmény mégis első- sorban film maradt. Ibsen Peer Gynt című drámájából Gaál átiratában a szerelem himnusza lesz, ami egy élethazugságra épülő életutat is értelmessé tehet. Orfeusz és Euridyké örök tragédiáját Gluck operája nyomán álmodta úgy filmvászonra, hogy a mű meg is örökít egy emlékezetes operát, ugyanakkor a művészi önmegvalósítás parabolájává válik. Az alkotónak szembe kell szállnia a pokol erőivel is, ugyanakkor tudni, hogy az elmulasztott lehetőségek soha vissza nem térhetnek még az igazi tehetség életében sem.
Amikor megírtam Gaál csodálatos Bartók-filmjéről, hogy műve a nagy zeneszerzőhöz méltó, a reá jellemző csöndes, igazi szerénységgel azt mondta, túlértékelem. Saját munkáit a falernumi borhoz hasonlította, amelynek van egy senki máséra nem hajazó, fanyar bukéja, de ő azt szeretné, ha eljutna a film műfajában ahhoz az abszolút minőséghez, amit a maga nemében a borok királya, a tokaji képvisel.
Most, amikor a filmművészet bűvös lantú Orfeusza eltávozott, vigaszként elmondhatjuk: neki, Gaál Istvánnak sikerült elérnie az áhított orfikus csúcsokat.