A magyar társadalom huszonnyolc százaléka élt a létminimum alatt három évvel ezelőtt, ma a lakosság harminc százaléka tengeti mindennapjait a szegénységi küszöb alatt. A különböző rétegeket (tartósan munkanélküliek, részidősen foglalkoztatottak, fogyatékkal élők, nyugdíjasok, romák, hajléktalanok) érintő ínség jelentheti a meleg étel hiányát pénzszűke miatt, a közüzemi számlák kifizetetlenségéből adódó tartozást, a gyermekek iskolázatlanságát, a munkanélküliséget, de azt is, hogy egy család nem tudja fenntartani korábbi életszínvonalát. A szegénységet egyrészt anyagi szempontból, másrészt – ami az állam számára is több kiadást jelent – annak mentális következményei szerint mérhetjük. Ez a kettő csak részben választható el egymástól.
Egy felmérés szerint Magyarországon minden ötödik háztartás szegénynek tartja magát. Ez a szám úgy tevődik össze, hogy a jövedelmi szegénység 14,4 százalékos, a fogyasztási szegénység 27,7 százalékos, a lakhatási 19,3, míg a lakásfelszereltség szerinti 17,3 százalékra rúg. A fogyasztási szegénység szubjektív aránya hazánkban egyre növekszik, ahogyan generációk nőnek fel arra szocializálódva, hogy az életszínvonal minőségét termékekben mérjék. A szegénységnek azon szélsőséges eseteit azonban, amikor valaki hajléktalanná válik, mindig a magány jellemzi. Ennek forrása gyakran családon belüli, anyagi természetű konfliktus, ami válásba, egzisztenciavesztésbe, munkanélküliségbe is torkollhat, és ami csak a szélesebb körű család támogatásával menthető.
Az egyszülős családok körében a jövedelmi szegénység kockázata a legmagasabb, háromszorosa az átlagos 12,4 százaléknak. Hazánkban ma minden hetedik 15 év alatti gyerek egyetlen szülővel él, ami pedig nem kis terheket ró magára a társadalomra is.
Az állami szerepvállalás ebben a helyzetben főként piaci érdekek mentén, a gyors megtérülésű befektetések szerint történik. Meghatározó – a konvergenciaprogramot is mozgató – adatsor, hogy a mai Magyarországon minden emberre 1,47 millió forint adósságállomány jut, ami így egy négyfős családot 5,6 millióval terhel, és minden hónapban hatvanezer forinttal nő.
Egy, az egészségügyi vezetők szaklapjában publikált szakmai tanulmány szerint jelenleg a hazai GDP mintegy egyharmadát alkotó költségvetési kiadásoknak körülbelül 8,4 százalékát fordítjuk az egészségügy finanszírozására, s a hosszú távú ápolás-gondozás feladataira durva becslések szerint 0,34 százalékát, ami körülbelül 75 milliárd forintot tesz ki. A népesség rászorulóinak nyújtott szociális állami segítséget leginkább az szemlélteti, hogy a települések mintegy harminc százaléka nincs lefedve az alapvető szociális ellátásokkal.
A tanulmány kifejti, hogy öt évvel ezelőtt, 2002-ben a 60 éven felüliek mintegy hat százaléka részesült személyes gondoskodásban, a döntő többség ellátása tehát nem az államra, hanem továbbra is a családra hárul. A családtagok és más személyek által ápoltak számáról, a családok ápolási célú, nem hivatalos kiadásáról nincs információ, de milliárdos nagyságrendről van szó.
Az idős, inaktív személyeknek a dolgozók számához viszonyított aránya a századfordulón kimutatott 38 százalékról 2050-ig 70 százalék (Európában akár 100 százalék) fölé emelkedhet. A világ népességének öregedésével a megtakarítások is apadni kezdenek, és ez az életszínvonal évszázados megtorpanásához vezethet.
Az életszínvonal összetevőit vizsgálta nemrég a lisszaboni tanács brüsszeli székhelyű kutatóközpontja. Eszerint hazánkban reális az esély arra, hogy az európai átlaghoz képest relatív szegénységben fognak élni az emberek. A kutatás arra hivatott rávilágítani, hogy a humán tőke minőségének javítása csak az oktatásra és szakképzésre fordított erőteljes közkiadások mellett valósulhat meg.
Mindezzel ellentétben szólnak a kormány törekvései, a megszorítások pedig veszélyeztetett élethelyzetbe hozzák azokat, akik nem rendelkeznek erős anyagi vagy családi háttérrel.
Eközben a leggazdagabb polgáraink folyamatosan, sőt, egyre nagyobb ütemben gyarapítják vagyonukat. Egy év alatt a tíz leggazdagabb honfitársunk a Napi Gazdaság kimutatásai (lásd táblázatunkat) szerint több mint 350 milliárd forint profitra tett szert (hetvenszázalékos változás), s közülük egy sem könyvelt el veszteséget 2006-hoz képest. További érdekesség, hogy az idei három legtehetősebbnek már csaknem anynyi vagyona van, mint tavaly az első tíznek együtt volt. A legszembetűnőbb Demján Sándor pénzügyi „teljesítménye”, aki egy év leforgása alatt több mint megháromszorozta vagyonát.
Cséfalvay Zoltán közgazdász, egyetemi tanár a jelenséggel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy a magyar gazdagsági elit nagyon erősen globalizálódik, míg a szegénység lokalizálódik. Mint mondja, ez a globalizáció egyértelmű következménye. – A leggazdagabb magyarok gazdasági tevékenysége nagyon erősen exportorientált, nem itthonra termelnek, ezért a hazai piacnak azt az érzékenységét, hogy a belső fogyasztás csökken vagy nem emelkedik gyorsan, ők nem érzik meg – jegyezte meg Cséfalvay Zoltán. Hozzátette, a leggazdagabbak között ráadásul sokan nem is idehaza, hanem eleve külföldön tevékenykednek. A szakember a hirtelen megnövekvő vagyonok okaként azt nevezte meg, hogy a pénz pénzt fial. A közgazdász azonban óva intett attól a gondolattól, hogy azért növekszik a szegénység, mert a gazdagok egyre gazdagabbak. – A szegények attól szenvednek, hogy az elmúlt évek megszorításai az ő életkörülményeiket nehezebbé tették, hiszen a szegények a hazai piacon az elrontott hazai gazdaság minden következményét masszívan érzékelik. Az igazi probléma az, hogy nem látszik, ők ebből miként tudnak kikeveredni – hangsúlyozta Cséfalvay Zoltán.
Bogár László a megvalósult abszurditások világaként jellemzi helyzetünket, amiben a szegénységben és jólétben élők között húzódó szakadék egyre mélyül. A közgazdász ennek magyarázataként említette, hogy „olyan rendkívül brutális, de többnyire sikeresen elrejtett erőszakstruktúrák működnek, amelyek elhárító páncélzatot öltenek”. – Ennek leggyakoribb formája a megbélyegzés vagy a nevetségessé tétel. Ez utóbbi többnyire az összeesküvés-elméletre való hivatkozással egyszerűen primitív badarságnak minősít minden feltételezést, amely szerint bármilyen köze lehetne a kevesek mérhetetlen gazdagságának a sokak mérhetetlen nyomorához – fogalmazott Bogár László. Ő úgy látja: az a tény például, hogy a két leggazdagabb magyar vagyona egy év alatt összesen 250 milliárddal nőtt, miközben az egész magyar társadalomé mindössze 550 milliárddal, azt jelenti, hogy a kettejük 250 milliárdján kívüli 300 milliárdon tízmillió ember osztozik, és feltehetőleg szintén nem azonos mértékben. – A szegénység és nyomor tehát nagyon is „csinálva van”, és közvetlenül kapcsolódik a kevesek felfoghatatlan ütemű vagyongyarapodásához – mondta.
Bogár László kifejtette: 1988 és 2008 között a reálbérek évente 0,7 százalékkal nőnek, ám a profitok 23 százalékkal, vagyis 33-szor olyan gyorsan, és a szakadék folyamatosan mélyül! – A profitok kilencven százaléka már így is a „hazánk területén ideiglenesen állomásozó” multiknál képződik, vagyis a kormány valójában egyszerű végrehajtója az egyre brutálisabb globális hatalmi kifosztásnak – hívta fel végezetül a figyelmet a közgazdász.
origo.hu
Vogel Evelin elismerte, ő készítette a hangfelvételeket
