A reformátusság volt a diktatúra első célpontja

A felekezetek egymás elleni kijátszását is alkalmazó kommunisták a második világháború után mindenekelőtt a református egyházat akarták „betörni” hazánkban, hogy azután forduljanak a fő ellenség, a legnagyobb lélekszámú katolikusság felé – többek között erről esett szó a Reformátusok a totalitárius rendszerekben a XX. században című konferencián. A nyilas uralomról és a kommunista diktatúra évtizedeiről egyaránt izgalmas előadások hangzottak el a Magyarországi Református Egyház Doktori Kollégiuma és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének rendezvényén. Bölcskei Gusztáv püspök, a második legnépesebb honi egyház zsinatának lelkészi elnöke abban határozta meg a két korszak közötti részleges hasonlóságot, hogy a bennük színre lépő totalitarizmusok a rendezőelvüket zavaró emberek, közösségek elpusztítására törekedtek. A Ráday Kollégium dísztermében tartott rendezvényen mindkét diktatúra vonatkozásában elmélkedett a múltfeldolgozás lelki vetületéről Fazakas Sándor, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektora. Többek között megállapította: az egyháznak egyaránt feladata az áldozatok felemelése és a bűnös megtérésén való munkálkodás. Rávilágított arra, hogy az éppen hatalmon lévő politikai elitek hajlamosak igazi múltfeltárás helyett a múlt egyes elemeit szelektíven kiemelve a jelent ítélet alá vonni, igazolásul saját maguk törekvéseire.
Csak sajnálni lehetett, hogy a konferencia hallgatósága körében nem voltak megtalálhatók a zsidó felekezet vezető képviselői. Ugyanis több megrendítő részleteket is feltáró előadás szólt a református egyházi személyiségek zsidómenekítő munkájáról a vészkorszakban. Nagy Zsombor, a Protestáns Felsőoktatási Szakkollégium tanulmányi igazgatója, illetve Horváth Erzsébet, a Károli-egyetem docense érzékeltette: mindez életveszéllyel járt, ám Szabó Imre esperes, budapest–fasori lelkipásztor vagy Ravasz László Duna-melléki püspök nagy lélekjelenléttel végezte ezt a feladatot. Hogy miért nem tudtak tétlenek maradni? Szabó esperes ezt annak idején úgy fogalmazta meg, hogy „különben Krisztus vére sem mossa le rólunk a zsidók vérét”.
Kósa László akadémikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezetője már a kommunista totalitarizmusban vergődő református egyházat mutatta be. Végigkísérte öt esperes ügynöki karrierjét. Hiszen az ateista diktatúra egyik módszere az volt, hogy igyekezett beépülni az egyház felső vezetésébe. Vagyis püspök- és esperesügynökökön keresztül akarták megvalósítani egyház-politikai terveiket, ami végső soron az egyház megszüntetése volt. Kósa kutatásaiból kiderült, mind az öt esperes eltérő magatartástípust képviselt, volt, aki szinte minden tartótiszti feladatot szabotált: nem lehet tehát általánosítani. Ráadásul korántsem sikerült a Belügyminisztériumnak minden esperest beszerveznie.
– Az egyház megtörése, kézben tartása annak kiemelkedő közéleti befolyása miatt volt fontos – mutatott rá a máig tanulságul szolgáló tényre Földváryné Kiss Réka, az MTA Néprajztudományi Kutatóintézetének munkatársa. Előadásában arról is szólt, hogy a reformátusság elsőkénti „betörése” azt a célt szolgálta, hogy kollaborációjukat példaként állítsák a fő ellenség, a katolikus egyház elé.
Ezzel némileg feleseltek az MTA Történettudományi Intézete jelenlegi vezetőjének, Glatz Ferencnek a megállapításai. Glatz, akinek a Németh-kormány minisztereként szerepe volt az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetésében, az intézmény iratainak vizsgálatából arra a következtetésre jutott, hogy a 80-as évektől a különféle egyházak lelkipásztori karainak már nincs túl sok szégyenkeznivalójuk az állammal szembeni kompromisszumaik miatt. Hangsúlyozta: még ha eleget tettek is a nyomásnak, a kollaboráció során nem szítottak összeesküvéseket, nem árultak el embereket.