Egy következményekkel terhelt ország

Találó cím Fricz Tamás „következmények nélküli országa”. Úgy tűnik, e kis hazában napjainkban mindent meg lehet tenni, érdemi következmények nélkül, akár a hatalom visszaéléseiről, akár üzleti tranzakciókról van szó. Azonban mintha lassan véget érne a fásult közömbösség. Talán felébred végre minden polgár, hogy nem idealista felhőevés emlegetni a közösségi értékeket. Most mégis arról szeretnék szólni, hogy azért hosszú távon nem következmények nélküli a cselekvésünk. Azt azonban, hogy mi minek a következménye, érdemes alaposan átgondolni. Talán az segíthet a mai kérdéseink megválaszolásában.
1956 legtöbbet hangoztatott forradalmi követelései között csak harmadik helyen szerepeltek a médiában a gazdasági követelések. A forradalom mindenek- előtt függetlenséget és demokráciát követelt. A magyar felkelés nem éhséglázadás volt, bár az addig elviselt terhek akár azt is indokolták volna. Jól emlékszem az ötvenes évek elejére, amikor már este odaültünk a húsbolt lezárt redőnye elé, hogy a bányavárosba másnak érkező hússzállítmányból másnap reggel jusson a virrasztóknak. 1949-55-ig egyértelműen a magyar polgárok életszínvonalának rovására ment az erőltetett iparosítás. A húzd meg-ereszd meg. Szakszóval: a gazdaság ciklikussága. Megnöveltük a beruházást az iparban, csökkentettük a fogyasztási cikkek előállítását és a mezőgazdaság fejlesztését. Az 1953–55-ös időszakban, hiszen Nagy Imre mezőgazdasági intézkedései, a tsz-ek részleges felbomlása zavart okozott az élelmiszer-ellátásban, már a fizetési mérleg romlását is magával vonta. Ezt Rákosi gondosan ki is használta ellene a Hruscsovnál folytatott aknamunkájában.
Kádár tanult a múltból. A gazdaságból a ciklikusságot 1956 után sem sikerült kiiktatni, hiszen azért a beruházási hullámok és azok kényszerű visszafogása a továbbiakban is jellemző volt, de az elért szerény életszínvonal megszorítására a továbbiakban nem került sor. Gondosan vigyázott a párt vezetője a vérrel-vassal szerzett hatalmát legitimáló tömegjóindulatra. A mélyben továbbra is lapuló félelemkeltés mellett ennek bázisa a viszonylagos jólét volt. Az 1956 decemberében a süllyesztőből előhúzott polgári közgazdász, Varga István reformbizottsága olyan elemeket javasolt a tervgazdaság korrekciójára, amelyek valamivel ésszerűbb gazdálkodást, elviselhetőbb életet jelentettek volna. Ezt akkor ugyan nem váltották aprópénzre, de az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus sok mindent megvalósított belőle. A nyereségérdekeltség bekapcsolásával a portástól az igazgatóig, az átlagpolgártól a párt felső vezetéséig mindenki érdekelt lett abban, hogy többet termeljünk, s azt el is adjuk haszonnal. Két dologhoz azonban abszolút nem nyúlt a reform: a tulajdonviszonyokhoz és a devizagazdálkodáshoz. Az utóbbinak súlyos következménye lett. Az érdekeltség ugyanis a szocialista piacok felé terelt, mert ott mindenre volt igény, hála a szocializmust általában jellemző hiányra. Csakhogy ezt nekünk egy klíringben írták jóvá, és fura módon kis hazánk közel 30 éven át folyamatosan hitelezte ily módon a KGST-országokat. A nagy Szovjetunió mellett a kis Magyarország volt folyton szállítási többletben, de ezúttal nem kényszerből, mint a jóvátételekkor, hanem saját elhatározásból, forintban mért érdekből. Csakhogy ez a nagylelkűség nem volt ingyen, hiszen e hiteleknek az országban egyáltalán nem volt belső forrásuk. Ezt azonban a gazdaságban senki nem érzékelte, hiszen a szállítókat forintban kifizették. A Nemzeti Bank által vezetett konvertibilis devizamérlegben azonban megjelent a hiány. Mondhatjuk, hogy a tőkés országok hitelezővel szembeni eladósodásunk volt a szocialista hiteleink forrása. Amit soha nem lehetett összevezetni, az egyikkel a másikat ténylegesen kiegyenlíteni, mert nem volt konvertibilis az úgynevezett klíring transzferábilis rubel.
Ezt az adósságtömeget 1974 után tetőzte az olajárrobbanás. Az ugyanis végképp nem állt Kádárék érdekében, hogy a népet a szovjet energiaimport drasztikus áremelésének hatásaival sújtsák. Azt hangoztatták, hogy a szocialista vásárlás árai még mindig kedvezőbbek, mint a tőkés piaci áremelkedések (ez igaz is volt), s hogy majd megállítják a devizaárak emelkedését a határon, a forint árfolyamának felértékelésével. Ez viszont csak részben volt igaz, hiszen az árfolyamok önkényes és teljességgel megalapozatlan felértékelése csak a hatalom igényének kiszolgálására történt, de az eladósodást tovább növelte. Ha nem inflációban, akkor fizetésimérleg-hiányban megmutatkozott a teher. A vállalatok nem valósítottak meg energiatakarékos programokat, beruházásokat, hiszen miért is tették volna. Ők nem érzékeltek drágulást. Ahogy a lakosság sem, így ebből nem támadt komoly feszültség. Egy bátor pénzügyes közgazdász, Hagelmeyer István figyelmeztetett a bekövetkező fizetésimérleg-romlásra, de ez csak a szakma becsületének megmentésére volt elegendő, a hatalom nem korrigált. Tovább görgette az adósság lavináját a jövő nemzedékek számlájára.
A rendszerváltás után vagyonunkból fizettük meg tartozásainkat. Ez eleinte kényszer, majd később gazdaságpolitikai hiba volt. A vagyontalanná vált magyar gazdaság ugyanis sokkal kiszolgáltatottabb, mint azon országok, ahol a polgár és a hazai vállalkozó egyaránt rendelkezik számottevő hazai tulajdonnal. Most már valóban csak külső tőkebevonással képes fejlődni, saját erőt alig tud még az EU-s pénzek mellé is tenni, s az ország középosztálya teljesen elszegényedik, proletárrá válik. A hónap végén nincs pénz a számláján, a munkaerőpiac vevői kényükre-kedvükre játszhatnak vele, leszoríthatják a bérét, munkanélküliséggel fenyegethetik. Hiszen nincs más forrása, amiből akár átmenetileg is megéljen. Legfeljebb a hatalom által osztott pénzekre támaszkodhat mint nyugdíjas, mint munkanélküli, vagy „balgán” gyermeket vállaló polgár. S hogy az mennyi lesz, aligha befolyásolhatja. Most már a vagyoni értékű jogai, társadalombiztosítással szembeni követelései is lassan elolvadnak a folytonos államháztartási hiány miatt, amely pénzbeszedő „reformokra” kényszerül. Hiába fizetett a polgár, a mai nyugdíjas éveken át járulékot, most tovább fizethet a korábban ingyenes szolgáltatásokért, míg az államtól kapott jövedelme, beleértve a nyugdíjat is, egyre kevesebbet ér. Ha másért nem, a felpörgő inflációért.
Igen, ez a következmény a forradalom leverése után követett gazdaságpolitika eredménye. A saját hatalmát ezen az áron is fenntartó pártelit döntései vezettek ide. S csak folytatta azt a korábbi politikai elit túlélőiként hatalomra kerülők hibás politikája, amely a szociális piacgazdaság eszméit elvető vadkapitalizmusba váltott át, kevesek meggazdagodásához vezetve, éles jövedelmi és vagyoni differenciálódást, tömeges elszegényedést okozott.
Hosszú távon tehát nem következmények nélküli, amit cselekszünk. Ha csak csekély felelősségtudatot érzünk jövőnkért, gyermekeink és unokáink sorsáért, akkor ma is ezt átgondolva kell cselekednünk. Véget kell vetni a (látszatra) következménymentes ország gazdaságpolitikai gyakorlatának. A döntések felelősségét az üzleti életben és a politikában egyaránt vállalni kell.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár