Keserű szájíz

Nézze, van abban valami torokszorító, ahogyan a magyar nemzet önmagát felmutatja, én mondom. Hallgasson meg, legyen az foci, vendéglátás, mozi: az ember csak legyint, legyint, hogy már megint nem sikerült, ennyit tudunk, így van ez; aztán meg hazamegy szépen, csalódott-keserűen.
Maga ismeri az érzést, ugye, amikor a mutatvány annyira bénító, hogy csak zsibbad bele, izzad a kíntól, aztán meg mégis és csak azért is elmegy a következő alkalommal, újra befizet a meccsre, újra rendel egy menüt az étteremben, ahol hányszor, de hányszor eltolta már a tányért, jegyet vesz újra a magyar premierre a moziban, s megy, megy mindaddig, amíg pislákol valami remény, hogy akad valaki, aki forradalmat csinál, amíg van remény, hogy akad egy zseni, aki felrúgja az átkozott konvenciókat. Érti, mire gondolok: hogy az a „talán” mindig ott van. Elmegy újra és újra, amíg a remény él, hogy egyszer újra ránk figyel a világ. Ránk, magyarokra. Aztán meg csak marad a legyintés, a sóhajtás, az állandó, szűnni nem akaró keserű szájíz. Tetszettek volna, ugye, már ha érti, mire gondolok.
Rágyújt? Nem dohányzik? Jó magának. Na én, kérem, például még mindig járok moziba, járok magyar filmekre, most jövök a Megy a gőzös premierjéről, mert meghívtak, ugye, és nem kertelek, megmondom, hogy a Megy a gőzös úgy rossz, ahogy van, de figyeljen ide, amikor a film után a stáb meghajolt, perceken át tartott a vastaps, a szervilis, mulya, díszértelmiségi vastaps, meg ne haragudjon a világ, azért mondom ezt, mert azok tapsoltak, akik másfél órán át egyáltalán nem nevettek, hanem kínosan feszengtek, mint én, aztán amikor a lámpák fölgyulladtak, alig várták, hogy gratulálhassanak, mert úgy szokás, aztán meg majd lesznek, akik az újságokban mindenfélét összecikkeznek a sikerről, lesznek, akik a sok nézővel jönnek, hogy nesztek, hát nem megérte?, dehogynem, hiszen ha sokan ülnek be egy filmre, meg ha már itt tartunk, sokan hőbörögnek a rangadón, sokan rendelnek a strandon az olajos hekkestől, az ebben az országban már siker.
Csak hát, kérem ezt a folyamatos középszerűséget nem lehet elviselni.
Nekem elegem van például. Nem a Koltaira haragszom, bizonyított az már eleget, meg elég baja van annak amúgy is, hanem figyeljen ide: nincsenek ebben az országban események, sikerek, amiket majd az unokájának is mesél majd, érti?, nincsenek kérem a köznapokat is beragyogó művészi tettek, hát mibe lehet így kapaszkodni, kérem? Az idő szalad! Szalad az most nyomtalanul, ez a mutatvány-Magyarország meg csak forgolódik, na most aztán költői leszek, piheg a véget érni nem akaró Csipkerózsika-álomban.
Az egész ország fetreng az ágymelegben. Tapsolunk itt, kérem, a nagy semminek, mintha muszáj volna.
Leszáll? Csak a következőnél? Én is addig megyek. Szóval dobálózhatunk feleslegesen a közhellyel, hogy tehetséget nem lehet pénzért… De miért van az, hogy most már a tehetségekből is kénszagú kín árad? Jár moziba maga is? Akkor látta a Jancsó, a Szabó meg a Makk utóbbi filmjeit, érti, ugye. Ezek az új, fiatal filmesek meg bármilyen ügyesek is, a nyavalya se érti őket…
Merre megy? Én meg amarra. Na még annyit, hogy baj van, kérem, nagy baj. Forintmilliárdok mennek el filmre meg focira meg állítólag turizmusra, aztán meg mi értelme van? Mit tudunk mi felmutatni, mondja már meg. Ez a Magyarország már nem akar eredeti lenni, elvesztette az erejét, a rossebbe, ez a Magyarország leszegi szárnyait, lefelé bámul, maga elé mormog, mint a betanított munkás: csoszog, belerúg egy kavicsba, les bambán. Eszi, amit elé tesznek, én mondom. Büfizik, és még meg is tapsolja.