Negyven éve hű a nemzeti tradicionalizmushoz, ami nagyon is változatos formai és műfaji keretek között valósul meg. Mi ad erőt önnek az állandóság és az állandó újjászületés egyidejű megvalósításához?
– Az ezerszínű élet maga diktálja azt a késztetést, hogy hűséges maradjak a gyökereimhez, és hogy ezt folyton-folyvást új módon tegyem. A tétel érvényes metafizikai, de konkrét értelemben is. Életben kell maradni. Már a kezdet kezdetén kérdezgették tőlem, meddig akarom így folytatni. A kérdésre akkor sem tudtam válaszolni, mert nem hittem volna, hogy negyven éven át muzsikálhatok. És hogy meddig, azt sem tudom. Az, hogy ma is dalolhatok és zenélhetek, maga a jó Isten kegyelme, csoda.
– A nagy csapat, az 1967-ben létrehozott Tolcsvay Trió 1968-ban a folk-beat kategóriában megnyerte a Ki mit tud?-ot. Mit szólt a skatulyához?
– Jobb híján erőltettek bele minket a folk-beat műfaji keretei közé, mert bármennyire tisztelem is a vérbeli beatzenét, a gimnazista amatőr beatkorszak lezárulása után egészen más útra tértem. Akusztikus gitárt vettem a kezembe, és nem egy szál magamban, mint Dinnyés Jóska, hanem nyomban a komplett Tolcsvay Trióval, magyar népzenei ihletésű számokkal, megzenésített versekkel és népdalokkal léptünk színre, ezt a hangzásvilágot 1970–73-ig a Tolcsvayék és a Trió együttessé bővülten még színesebbé varázsoltuk.
– Hogyan emlékezik vissza a „válásra”, amelynek során osztódott az egykori Illés és a Tolcsvay Trió, s létrejött a Fonográf countryzenekar, amelyhez az ön öccse is csatlakozott?
– Minden elfogultság nélkül mondom: én úgy döntöttem, maradok az, aki voltam, és a magyar népzene nyomvonalán folytatom, ahogy Illés Lajos is, aki a régi csapatból egyedül vitte tovább az Illés nevet. Én is visszatértem a Tolcsvay Trióhoz, s azóta ebben a felállásban muzsikálunk mind a mai napig. Igaz, hogy azóta egy szál magam is kiállok a pódiumra. És járom, járjuk az országot.
– Mit szól ahhoz, hogy az ön egyik legjobb barátja, Illés Lajos szobrot kapott a Nemzeti sírkertben?
– Közös barátunk, Velekey József Lajos készítette az emlékművet, az ő műve a Gödöllőn álló hatalmas világfa, a Napfényfia című kompozícióm illusztrációja. Síremléknek örülni nem lehet, akkor lennék boldog, ha Lajossal és családjával együtt szilveszterezhetnénk. Megható dolog és megérdemelt tisztesség, hogy a magyar zene emblematikus alakjának síremléke méltó helyére került.
– Hogyan ismerkedtek meg?
– Amikor elkezdtem zenélni, soha nem gondoltam volna, hogy találkozom vele. Az Illés együttes már az én gimnazistakoromban is ikon volt, én még amatőr együttesben, tánciskolában húztam talpalávalóként a Radio Luxembourgból hallás után megtanult, lekagylózott nagy számokat – akkor még lemezek híján. És elmentünk oda, ahol a nagyok játszottak, a Bercsényi utcai Illés Klubba, ahol először még az eredeti Illés együttessel találkoztam, amely családi zenekarként indult 1957-ben, Illés Lajos (zongora) és Illés Károly (szaxofon) mellett Zsiga István gitározott 1960-ig, amikor is a Budapesti Műszaki Egyetem zenekaraként alakult újjá. Az Illés testvérek mellett Nényei Tass basszusgitározott, Farkas Ádám és Halász Gyula gitározott, Rizsinszky Csaba, majd Körmendi János dobolt. Aztán előkerült Bródy Tini és Koncz Zsuzsa, a Szörényi testvérek érkeztek hozzájuk legkésőbb. Meg sem mertem szólítani Lajost. Aztán meghívtak bennünket egy amatőr koncertre a Keleti Károly utcába, ahová a nagy profik is eljönnek. Rohantunk, ott volt Illés Lajos, Bajtala János a Bajtala Trióból, Varannai Pista az Echóból. Cintula, a híres lemezlovas mutatott be Lajosnak, remegett a kezem-lábam. Felállt, kezet nyújtott, meghajolt: Illés Lajos vagyok, szervusz öreg. Zavaromban felrúgtam egy nyeles hamutartót, tartalma a viszszaülő Illés ölébe hullott. Így ismerkedtünk meg. A dalaink – csodák csodájaként éltük meg – tetszettek nekik, s megengedték, hogy az Illés fellépéseinek szüneteiben játszhassunk a Szentháromság téren. Eleinte öten, aztán tízen maradtak benn. Aztán kialakult a saját közönségünk. Sok közös fellépés közben a két zenekarvezető személyesen is összejött, a családok is összebarátkoztak. Akkor nem gondoltam volna, hogy Lajos élete utolsó hónapjaiban a feleségén kívül szinte már csak engem enged közel magához. Nem véletlen, hiszen amikor az 1973-as nagy szakadás mindkettőnket megviselt, kölcsönösen segítettük egymást abban, hogy emberként, alkotóként is túllendüljünk a lelki traumákon. Én Illéssel kétszer is megszegtem egy-egy kialakult hagyományt. Nem nagyon szoktuk egymás számait énekelni, Lajossal rendszeresen kivételt tettem és teszek. És nem szoktam sem más együtteseknek, sem szólistatársaimnak szöveget írni, Illés Lajosnak ezt a gesztust is megtettem. Ő is az egyik utolsó nagy bölénye valaminek.
– Mégis, minek? Amit Tolcsvayék játszanak akár színpadon, akár szabadtéren, olykor tradicionális, ősi gyökerekig megtérő komolyzenének, máskor modern hangzású, mai témákat is feldolgozó, felszabadító, önfeledten szórakoztató, fülbemászó muzsikának tűnik. Hogyan definiálná önmagát?
– Ezzel magam is bajban vagyok. Ha gyorsan akarnék válaszolni: egyszerűen olyan muzsikát játszok, amilyet szeretek, ami nekünk is tetszik. Őszintén szólva sokszor nem is tudom, hogy ez milyen. A zenén belül félelmetesen tágasak a lehetőségek, énekeltünk és pengettünk klubokban, kísértük Latinovits Zoltán előadóestjét. Létezik a saját muzsikánk, vannak a szólószámaim, írok kísérőzenét filmekhez, színdarabokhoz, megzenésítek verseket. És szinte mindig bőséggel felcsendülnek az előadásainkon népdalok az anyaország minden szegletéből, Erdélyből, Bácskából, Kárpátaljáról, Felvidékről, a trianoni országcsonkítás előtti Magyarország, a Kárpát-medence régióiból. Egyre többször használom fel a saját gyűjtéseimet, félelmetesen sok utamon rengeteg feldolgozott és feldolgozatlan népzenei anyagot gyűjtöttem össze. Ezen a kereten belül megszámlálhatatlanul sokféle stílust meg lehet valósítani. Mégis, az a cél, ha megszólalunk, első hallásra fel lehessen ismerni: mi vagyunk. Megpróbáljuk saját magunkat is adni, ugyanakkor a konkrét kihívásnak is megfelelni. Mégis mondok egy ars poeticát: legyen minden fellépésed olyan, mintha a legelső lenne. Talán nem véletlen, hogy itt élek a Kárpát-medencében, és tisztelem a folklórt, az ősi gyökereket. Mindezeket útjaimon közvetlenül is tanulmányozom, értük könyvekben alámerülvén is folyamatosan búvárkodom. Ugyanakkor vonzanak a korszerű megszólalások is, bőséggel élek a legmodernebb elektronikus eszközökkel és hangszín-variációkkal. Témáink között szerepel az örökkévaló hittől az örökifjú szerelemig, hétköznapi cselekedetektől meditációkig minden. Azt hiszem, hogy az arányok megtalálásánál semmi sem fontosabb. Olyan őszinte, egyszerű formába öntött muzsikát játszunk, ami bárki számára érthető. Hangsúlyozom, mindkét komponens egyformán fontos: a zene a sajátunk is legyen, és mindenkié is legyen. Érintsen meg bennünket a kegyelem úgy, hogy odafigyeljenek rá mások is.
– Ön nagyon szeretheti a közönségét.
– Így igaz. Adunk is nekik, ahogy mi is kapunk, nyerünk minden találkozáskor valamit a közönségünktől. Történjen meg a nagy találkozás akár a választott falum, Pázmánd határában a közösen megtisztított forrás avatásakor, amelyre több százan eljöttek, vagy öt, tíz, húsz, harminc kiváló embert közös nevezőre hozó író-olvasó találkozókon. Legutóbb például két nappal a hatvanegyedik születésnapom előtt, november negyedikén folytattunk hagyományos kerekasztal-beszélgetést Székesfehérváron, a Szent István Művelődési Házban ama 1956. november 4-i napról. Jelen volt mások mellett Jankovics Marcell és Bíró Zoltán. Fellépéseink alkalmával szinte mindig a kultúra minősített eseteivel találkozom, olyan ismert és ismeretlen, egyszerű, tiszta szívű emberekkel, akikkel megtiszteltetés együtt szerepelni, illetve nekik, előttük játszani.
– Számos kis- és nagylemez, koncertfilm, televíziós felvétel közül mintegy vezérfonalként, zsinórmértékként emelkedik ki a nagy trilógia. Magyarságról, hagyományokról, Istenről. Hogyan keletkezett?
– Soha nem akartam trilógiát írni. Elkezdtem búvárkodni a mi magunk világában, és így sikeredett. Az első, a Napfényfia önismereti mű. Elmondja, kik is vagyunk. A Rijjadóleány a Kárpát-medencének az 1996. évi kilátástalan közérzetét ragadja meg. A kettő már hozta magával a harmadikat, a Csillaglánc az elemekről szól, ebben már az egész Földet féltem. Mi lesz velünk, ha nem tiszteljük az elemeket? A hármas műből kijött az, hogy az ember legyen bár író, költő, képzőművész vagy muzsikus, az esztétikum megvalósítása mellett egyenrangúan fontosak a kérdő- és a felkiáltójelek. A kérdést önmaguknak tesszük fel, de az utókor válaszol rá. Arra is, hogy jó volt-e a kérdés, és arra is, hogy alkotóként jól működtünk-e vagy sem.
– A mai világunk talán az 1996-ban megéltnél is kilátástalanabb. Akár az országé, akár a planétánké. Megint visszatértek a kommunisták, illetve utódaik, és a környezetszennyezés is minden korábbinál nagyobb mértékű. Egyre többet hallunk ökológiai apokalipszisről.
– Én hiszek az élet szentségében. A föld, az ég, a víz, a levegő nem azért született meg valaki kegyelméből, hogy mi tönkretegyük. Meglehet: áldozatot és hatalmas árat kell érte fizetnünk, de az élet nem fog megszűnni. Van, aki azt mondja, oxidáció nélkül nem megy már, a szemétnek el kell égnie. Ahogy a nyelvünk mondja: ha elég, akkor elég! A természet körforgása is erről szól. Ősszel elkorhadnak a levelek, és átadják a helyüket valami újnak. A múlt tapasztalatait a jelenben kijavítva kell lépni a jövő felé, s mindenkinek akkora keresztet vinni, amekkorát elbír.
– Ennek dacára vannak szakrális alkalmaink, mint a húsvét, a pünkösd és a küszöbön lévő karácsonyi ünnep, Jézus születésnapja, amikor megpróbáljuk visszahelyezni magunkat az egyetemességbe. Hogyan készül erre ön és a családja?
– Mindig is nagyon szerettem a karácsonyt, az éjféli misét és a nagy találkozásokat. Szentestén minden gyermekünk és három unokánk eljön hozzánk Pázmándra, ennek a nagy családi ünnepnek leírhatatlan a hangulata. Emlékezünk azokra is, akik már odaát vannak. Utána mi járjuk körbe az atyafiságot. Szeretett karácsonyomra időzítettem az új Tolcsvay-lemez megjelentetését. Címe még nincs, azt mindig az utolsó pillanatban találom ki. Új számok lesznek és néhány népdalgyűjtésem, amelyek az egész családnak szólnak a karácsonyi csend, a béke és az egyetemes nyugalom jegyében, de úgy, hogy azt is kívánom: terjedjen ki a harmónia az egész esztendőre.
origo.hu
Köd, eső és fagyos reggelek - ezt tartogatja az időjárás a napokban
