Lekötött kalóz

Ki a „lekötött kalóz”? És mitől az? „Halljuk! Miket mond a’ lekötött kalóz”! Így nevezte magát nagy költőnk egyik utolsó, önmegszólító versében, de máshol is – magyarázva az iskolai bizonyítványt és a valóságos léthelyzetet. „Orthographiám és interpunctióim hibásak… Oka ennek az én szüntelen izgó és kalóz elmém, melyet én csak úgy tudok huzamos figyelemre szorítani, ha azt az ő tárgyában egészen elmerítem; míg az óda reptével héjáz, addig hívem, de ha azt egyszer írni kell, kezeimtől hirtelen elpártol.”
Berzsenyi Dániel írja ezt magáról – műhelygondjairól, iskolázatlanságáról és tanulatlanságáról. Ő a „kalóz elme”, aki mindent bevilágító poéta s vidéki gazda egy személyben. Aki rettentő és felkavaró deklamációkat tart az emberi sors reménytelenségéről, de pontosan tudja, mi a malacnevelés titka. Aki tisztán érti a régiek tanítását, hogy az ember elveszítette boldogságát, hogy az állam nem az már, mint volt, hogy az uralkodó nem teljesíti be küldetését, hogy a lelkek fellázadtak az égiek végzése ellen, de tudja az asztagrakás rejtelmeit is, és gondosan számon tartja a kévéket. Aki tudja, nincs esély az emberi élet tisztaságára, a családi élet nyugalmára és lényegében a boldogságra, de tud mustot szűrni és bort készíteni. Tudja, hogy torát üli az erkölcstelenség, de azt is, hogyan lehet kertet építeni. És nem csupán metaforákban, hanem a somlai és gombai szőlőhegyen is. Aki rögzíti, mindenfelé romlás uralkodik, szegénység és eldurvulás, de gazol a kertben, mézet pörget, és gyümölcsfát olt. Bőralmát és pogácsaalmát. Ha meglátogatja Wesselényi Miklós vagy Döbrentei Gábor, az együttlét égi és valóságos örömére gesztenyefát és berkenyefát ültetnek a niklai kertben. Aki azt írja a magány ridegségről és mélységéről: „A’ szent poézis néma hattyu / ’S hallgat örökre hideg vizekben.” Aki a következő, némileg patetikus szavakat intézi a keszthelyi helikon keze által ültetett tölgycsemetéjéhez: „Elültetvén eme kis emlékfa csemetét, hogy olyan hatalmas naggyá nőjön, mint az édesanyja, mely a magvát megtermette. És hirdesse a mai nap dicsőségét évszázadok múlva is, s legyen szemlélője a szép magyar jövendőnek. Te kis fa, nőj naggyá, hogy a nemzedékeket emlékeztesd a mívelődés erkölcsire.”
Az őskor tudása és a mindennapok mozdíthatatlansága. Poézis és praxis. Irodalom és valóság – a szellem emberei nem csak „öncélú álmodozásra” használták a kertet. Nem csupán Németh Lászlónak volt először „vágytudománya” a botanika – számosan mélyebben is foglalkoztak vele. Maga Németh egyik első elbeszélésének A botanikus révbe ér címet adta, egyik első tanulmánya a botanikus Csokonairól szólt. A száműzött Kossuth Lajosnak tekintélyes herbáriuma volt – Moesz Gusztávtól tudjuk, a botanikus mikológustól, aki különben az első korszerű magyar gombaflórát készítette, s akinek két gombanemzetség és számos növényfaj viseli a nevét, szóval tőle tudjuk, hogy a Kossuth-gyűjtemény 4280 növényt tartalmazott. Hogy a turini remetét szenvedélyesen érdekelte mindegyik növényének története, rendszertani helye, nevének származása és haszna. Hogy komoly szakkönyvtárt is használt, a herbáriumra jegyzeteket írt. Hetvenéves korában elhatározta, addig megy előre a Mont Blancon, amíg meg nem találja az Androsace bryoidest azon „borzalmas” helyen, ahol azt a svájci Saussure, az Alpok, a Mont Blanc első tudományos megmászója meglelte. De hogy Jókait is érdekelte a botanika – szinte közismert. Kertjét maga művelte. Kötényben, szalmakalappal. Kertészgazdászati jegyzeteket írt, külön ki is adta, levelezett több lappal, így az Igali Szvetozár szerkesztette A kert cíművel, ahol sehová fel nem vett apróbb írásaira találtam. Állandóan számolta és ellenőrizte a körtéit, mint egy jó haszonkertész, de kedvence a hársfa maradt, a régi magyarok száldokfája – s nem márványoszlopok hűsébe vágyott a Kerepesi úti temetőben, hanem egyszerű hársfák alá. Petőfi, noha „Isten nélkül való rossz botanikusnak” mondta magát, mégis elsőként észlelte, hogy az árvalányhaj mellett tenyészik „kék virága a szamárkenyérnek”. S így tovább – Moesz a régi Természettudományi Közlönyben külön cikkeket szentelt a fentiek mellett Gárdonyi és Móra fáinak és virágainak.
Az író és a kertje – jellemző eset, mondja Moesz, amikor magának apró dolgozatocskája jelenik meg Brassó vizeinek mikroszkopikus növényzetéről, onnan kap elismerő levelet, ahonnét nem várja: Gárdonyitól. Gárdonyi szép kertet művelt, bár erről kevesebbet tudunk, mint a jól dokumentált Jókaiéról – kertjében, a folyosó tövében piros tulipánok nyíltak, hagymáit török földről hozta magával; voltak őszi- és kajszibarackfái. Méhese is volt (akár Berzsenyinek a Kemenesalján, majd Niklán, aztán jóval később a tudós Fülep Lajosnak), benne dió- és szilvafa díszlett, ribizlibokor, cukorborsó, liliom. Mákvirág. Hajnalka, szegfű és őszirózsa. Különben a jegenyefát szerette a legjobban. „Sem árnyéka, sem gyümölcse, tudom, de van valami az ő egyedülvalóságában, fölemelkedettségében, ami tetszik nekem. Ha meghalok, azt szeretném, ha egy jegenyefát ültetnének a síromra. Nekem kedves az a gondolat, hogy egykor jegenyefa leszek, és állok, mint éltem: magányosan, lombokkal folyton az eget nézve, nappal a felhőket, éjjel a holdat, csillagokat.”
Móra műveiben a szorgalmas botanikus Moesz 317 növényt számolt össze – tőle tudjuk, hogy a nagy mesélő még természetrajz–földrajz szakos egyetemi hallgató korában írt egy dolgozatot Népies növénynevek a Kiskunság flórájában címmel (benne 76 kiskunsági növénynek adta meg népies és latin nevét). A „fák jelleméről” írt cikkében viszont meghagyja, hogy sírjára ne követ tegyenek, hanem nyírfát, „e titkokat álmodó fehér szüzet”. „Életének utolsó Szilveszter-napján egy szál fehér orgonát vittek neki barátai, mert annyira szerette a virágokat. Úgy vette át azt az árva virágszálat, mintha régen áhítozott kincset kapott volna. Két tenyerébe fogta, az arcához emelte, mélyen magába szívta illatát, simogatta, és mi dermedten, zavartan álltunk körülötte” – írta emlékezésében egyik utolsó barátja.
A „lekötött kalóz” mindig tudja, hogyan kell visszaállítani a „kertet”. A rend iránti szenvedélyt. A metafora helyét, amely Németh László gondolatrendszerében – már egészen fiatalon – jelképpé és ideává válik. A „lekötött kalóz” lényegében azt tudja, hogy soha nem szabad feladni semmit – halljuk, ahogy mondja:

„Merj! A merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait átüti
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes utat tusakodva tör s nyit.”