MI A MAGYAR?

Az igazi népzene olyan dallamokra épül, melyek magukon viselik egy adott nemzet paraszti lakossága zenei stílusának sajátos bélyegét. A népzenét eszerint tulajdonképpen helyesen parasztzenének kellene neveznünk.
(…) A magyarok népzenekutatásai új hipotézist vetettek föl a parasztmuzsika eredetére vonatkozóan. Kimutatták, hogy minden egyes nemzetnek megvan a maga sajátos faji stílusa, mely bizonyos zenei beállítottságban nyilvánul meg. Ha a paraszti rétegekbe külső természetű okokból olyan dallamok hatolnak be, melyek kiváló individuális személyiségek vagy közösségek – némileg magasabb zenei fokon álló idegen nemzetek – alkotásának termékei, akkor ezek az idegen tényezők lassacskán felszívódnak az adott nemzet népzenéjébe, fokozatosan átalakulnak és eltávolodnak eredeti hangzásuktól. A falusi lakosság, ha idegen melódiákat tesz magáévá, megváltoztatja és saját stílusához hajlítja, olyanynyira, hogy bizonyos idő elteltével teljesen elmosódnak az eredeti vonások, és az új dallam már tősgyökeresen népivé válik. (…)
A parasztzene nem mindenki számára érthető. A muzsikusok egész hada helyezi e zene tiszta és autentikus formái fölé az ún. „népies zenét”, mely nem más, mint a falusi muzsika mesterséges hamisítványa. Egyes, többé-kevésbé tehetséges komponistáktól származik, akik többnyire azért nyúlnak a népzene kincsestárába, mert cserbenhagyja őket a saját invenciójuk. Zenéjük a tiszta népi stílus nyomait tükrözi, de egyben teljesen át van itatva a nyugat-európai zene sablonjaival. Az egzotikum és banalitás összekapcsolása kompromisszumos és tökéletlen stílust teremt. A parasztzene naivitását és öntudatlanságát a városi kultúra nyomai helyettesítik. Szétrebben a népzene egész varázsa. Csak kiváló, korszakos tehetségek (mint pl. Liszt, Brahms, Chopin) voltak képesek ebből a megalkuvó „népies” stílusból kicsiholni az igazi, nemes zenei szépséget…
A falusi lakosság a kultúra fejlődésének arányában, a környező városkák életéhez kapcsolódva, egyre inkább elveszti sajátos jellegét. Ebből fakad a parasztzene nagy és tragikus alkonya. Nyugaton már réges-régen eltűnt a maga tiszta formájában. De a népi dallamok már keleten is olyan mértékben elvesztették tisztaságukat, hogy valódi népzenéről itt is alig lehet szó.
A XIX. század végén, mikor egyes elnyomott nemzetekben (mint pl. a lengyelek, csehek, magyarok) fokozódott a nemzeti ösztön, a népzene hatalmas virágzásának időszaka vette kezdetét. Sajnos, az akkori zenészek kivétel nélkül mind lekicsinyelték az akkortájt még kevéssé ismert paraszti muzsikát, és figyelmüket a már fentebb említett „népies” zenére irányították. A parasztzenét ügyetlennek és közönségesnek vélték… Még az olyan nagy alkotók, mint Chopin és Liszt, sem ismerték az igazi parasztzenét. Alighanem sose nyílt alkalmuk közelebbről megismerni a falusi embereket; ha pedig véletlenszerűen találkoztak is velük, az így hallott zene a legkevésbé sem volt falusi muzsika. A parasztok mindig csalhatatlan ösztönnel megérzik, hogyan viszonyul alkotásukhoz a hallgató. Ha úgy hozza a sors, hogy „városi polgár” előtt kell produkálniuk magukat, aki rendszerint csak megbocsátó mosollyal vagy felszínes bókkal nyugtázza a paraszti művészetet, hét lakatra zárják zenei ihletüket, és saját muzsikájuk helyett valami közeli városkában hallott „népies” melódiákat és dalocskákat nyújtanak, melyek mellesleg gyakran maguknak az előadóknak is sokkal szebbeknek tűnnek, mint a maguk dallamai. (…)
A falusi muzsika a zeneszerzőnek az, ami a tájképfestőnek a természet.
(Bartók Béla: A népzene forrásainál, 1925)