Hogy miért nem Pannon Lammermoori Lucia, Magyar Csocsoszán, Kisteleki Anna Karenina vagy Rottenbiller Utcai Bovaryné lett a címszereplője a szombati táncszínházi bemutatónak, azt még nagyjából érti és elfogadja az ember: nehezebb a nevüket kimondani, meg különben is az ő szerelmi tragédiájuk keservesebben szabható át a századfordulós magyar viszonyokra. Bizet és Prosper Mérimée érzéki kisugárzású Carmenje azonban ellenállhatatlan kísértés az adaptációk szerelmeseinek. Hiszen a hispán nyüzsgés, a cigányság fájdalma és a csempészek világa néhány egyszerű csavarintással megfeleltethető a Monarchia forgatagának. (Fel sem érjük ésszel, hogy a dohánygyári cigánylány figurája miért nem inkább hazai közegben született meg.) Még azt is értjük, hogy aki egyszerre kíván történelmi freskót és szövevényes szerelmi történetet színre vinni – dalos, táncos, zenés, cirkuszi, bábjátékos elemek sűrű turmixával –, annak nagy szüksége van a kísérletező kedvre és az eltökéltségre. Ám arra már keresve sem találunk magyarázatot, hogy a magyar színpadi néptáncművészetnek miért törik bele a bicskája minduntalan ezekbe a kísérletekbe.
Hiányzik az alkotói egyensúlyérzék? Nincs elegendő energia és idő a darabok kidolgozására, begyakorlására? Kopottas fantáziával, közhelyek ipari méretű pufogtatásával mindenesetre nehéz jól kijönni az efféle vállalkozásokból. Novák Ferenc jó két éve eszkábált élvezhetetlen történelmi szappanoperát az Egri csillagokból. Most az ő ötlete alapján impozáns szerzőgárda: Presser Gábor zeneszerző, Novák Péter dalszövegíró-rendező, Upor László dramaturg, Zsuráfszky Zoltán, Horváth Zsófia és Lengyel Péter koreográfusok rugaszkodtak neki ismét, hogy monumentális képekben jelenítsenek meg egy jól ismert történetet és egy jól ismertnek hitt korszakot.
Boldog békeidők alkonya, lassan mozgásba lendül a világháború pokoli masinája, magyarok, osztrákok, románok, cigányok, ruszinok, zsidók kötelező közös gyakorlatai a színen – a Magyar Carmen igyekezett minden klisét felvonultatni, amelyet egy kicsit is tájékozott magyar néző a Monarchiához kapcsolhat. Ettől még lehetett volna nagyszerű az előadás: Zsuráfszky és táncosai idén tavasszal bemutatott Monarchiája igényesen és érzékenyen foglalta össze azt, amit erről a világról táncban tudni érdemes. A Carmen művészei – az izgalmasan és magát kivéreztetve játszó címszereplővel, a megfelelően szürke és bizonytalan magyar Don Joséval, azaz Bandival, a kiváló bábosokkal és cirkuszi művészekkel – emberfeletti erőfeszítéseket tettek arra, hogy a lapos, képzavaros dalocskák („Mint a patak medre, úgy futunk el sorra”; „Tudom, mi van bajban, tudom, mi van rendben”) és az unalomig húzott mozgásszenvedelmek ritka szüneteiben elvigyék hátukon a darabot. S mindezért még annyi sem jár nekik, hogy a műsorfüzetben megjelenjen a nevük. Milyen kitűnő dolog, hogy vannak táncosok, akik több évtizednyi munka után is csak mint „a kar” olvashatók az ismertetők végén! Vagy még úgy sem.
Szenvedélyek helyett szenvelgés, folyékonyan beszélt, „versbe, regénybe szedett” táncnyelv helyett többnyire csak funkciótlan mozgásdekorálás – erre kárhoztatja a neves gárda az előadóművészeket. Egy „elképzelt” szabolcsi mezőváros dohánygyára és katonai helyőrsége körül örvénylenek az események, Carment Don José tizedes honi alteregója, Bandi vizslatja, a Monarchia katonasága olykor dühödten fasírttá tapossa a birodalom népeit; megtudhatjuk, hogyan lesz Bandiból bandita, valamint hogy még a bécsi gyors masinisztáját is kihívta nemes versenyre – ahol maga Carmen volt a tét. A vég persze halál szerelemféltésből, egy korszak és egy birodalom haláltánca, és néhány levegőben ragadt kérdés. Például hogy csak ennyi jutott volna, mondjuk, egy madridi táncszínpadon Spanyol Iluskának, s még inkább, hogy mit keresett a színen a Besenyő család Öregje?
(Presser–Novák–Upor: Magyar Carmen. Rendező: Novák Péter. Honvéd Táncszínház. Nemzeti Táncszínház, november 10.)
origo.hu
Mutatjuk, hol kell előkészíteni a hólapátot, több centi hó is eshet
