Régi-új rend

A tragikomikus Gyurcsány-éra újabb fejezetén vagyunk túl. Egy nappal a nemzeti radikálisok egy részének sikertelen blokádja után még mindig nem lehetett tudni, hogy mikor bontják le az Erzsébet híd járdáit lezáró kordonokat, a rendőri vezetés ugyanis kockázatosnak tartotta a gyalogosforgalom újraindítását. Gratulálunk az ötvenes, vagyis pardon, a hetvenes-nyolcvanas éveket idéző éberséghez, bár biztos, ami biztos, a többi hidat is le kellett volna zárni, hiszen bárhol újra próbálkozhattak volna a „békétlenkedő közveszélyes munkakerülők”. Sőt, a legjobb lett volna kijárási tilalmat elrendelni, ha már pénteken a Ferenciek terén kamerába mondatták a gyanúsnak vélt elemekkel a személyi adataikat. Hihetetlen, skizofrén helyzet amúgy: a mindennapokat át- meg átszövi a neo-, illetve ultraliberalizmus, a kevésbé szerencsés járókelőket ugyanakkor a posztsztálinizmus diszkrét bája lengi körül. Mint például azt a békésen sétáló ökológus kutatót, akit a fenti módon vegzáltak a rend éber őrei. De megemlíthetjük a Hír TV tudósítójának, Kisberk Szabolcsnak az esetét is, akit a nemzeti ünnepen újságírói munkája végzése közben igazoltattak, a Kádár-kort idéző jogtiprással és fizikai agresszióval megspékelvén.
Mi ez, kérem, kedves kormányfőnk? (A kedves jelzőt az észak-koreai vezetőtől és Garamhegyi Ábeltől csentem.) Az október 22-én az Operaház környékén sétálni szándékozó külföldi turisták egyszerűen nem értették, miért zárják le a magyarok egyik legszentebb ünnepén azt a területet, ahol a miniszterelnök szónokolni kíván. Nem tudták mire vélni az egészet, hiszen ha jelentős a terrorveszély, akkor bizony figyelmeztetni kellett volna őket, ám ennek híján azt találgatták, hogy ebben a közép-európai országban vajon diktatúra honol-e netán. Az bizony, igaz, annak egy meglehetősen mutáns kelet-közép-európai változata. Az emberi jogokat egyre gyakrabban meggyalázza a mind kevésbé vidám barakkban ravaszkodó szalon-posztkádárista tekintélyuralmi rendszer, mindennapjainkat pedig a neoliberális diktatúra nyomorítja meg. Sokan felháborodhatnak ezeken a sommásnak tűnő kifejezéseken az érdek- és értéktagolt baloldali térfélen, de azt azért illene elismerni, hogy az Európában kimagaslóan nagy óraszámban robotoló magyarokat egyre több joguktól fosztják meg, hovatovább olyan vívmányoktól, amelyeket generációk izzadságos munkája teremtett meg mindanynyiunk számára. Ezért vérlázító, amikor Gyurcsány arról beszél, hogy felelősségteljes emberekké kéne válni az országlakosoknak. Miről beszél ez a túlmozgásos figura? Több mérvadó felmérés bizonyítja, hogy a magyarok kontinensünkön a legtöbbet dolgozó nemzetek sorát gyarapítják. Félreértés ne essék, senki nem állítja, hogy az Orbán-kormány tökéletes munkát végzett, de gazdaság-, szociális, család-, oktatás- és nemzetpolitikájában kétségtelenül eredményeket ért el, ezért felesleges relativizálni akképpen, hogy az egyik politikai garnitúra kutya, a másik meg eb. A Fidesz vezette kabinet persze több nemzetstratégiai jelentőségű intézkedést elmulasztott megtenni, például nem rendezte a külhoni magyarok anyaországi jogállását, mondjuk a brit többszintű állampolgárság mintájára; a hazai etnikai-nemzeti kisebbségeknek sem biztosított parlamenti képviseletet. A polgári kormány a családi adózást sem vezette be, bár komoly adókedvezményeket biztosított a nemzet megmaradását biztosító famíliáknak. A fenntartható fejlődés irányába sem tett megkérdőjelezhetetlen jelentőségű lépéseket, mégis úgy kormányzott, hogy az emberek nyugodtan, szabadon és retorziómentesen élhettek demokratikus szabadságjogaikkal, a magyarigazolványt megkapó határon túli magyarok pedig vigyázó szemüket büszkén vetették az anyaországra, hiszen tényleg emelkedő nemzet képét mutattuk. A gazdasági növekedés, a pénzügyi stabilitás egyértelmű volt, ezt még Kovács László és Medgyessy Péter is elismerte a 2002-es kampányban.
Teljesen reálisnak tűnt, hogy Magyarország Szlovéniával egy időben, 2007-ben bevezeti az eurót. Mi lett ebből? Tudjuk, látjuk. Demján Sándor most már arról beszél teljes joggal, hogy Románia még ebben az évtizedben lehagyja hazánkat, nemcsak a legfontosabb gazdasági mutatókat, hanem az életszínvonalat tekintve is. Vajon jönnek-e még orvosok ezután Erdélyből a Magyarországot elhagyó kollégáik helyére? Akik eddig maradtak, azoknak is egyre nagyobb hányada gondolkodik azon, hogy elhagyja az országot a tisztes megélhetést egyáltalán nem biztosító bérek és a legtöbb helyen egyre megalázóbb munkakörülmények miatt. Ez már önmagában veszélyezteti a magyar emberek gyógyuláshoz való jogát, nem beszélve a nagyobb részt emberellenesnek bizonyuló egészségügyi „reformokról” és a társadalombiztosítás aggasztó átalakításáról. A kormány a pedagógusokat sem becsüli meg. Fizetésükből még arra sem telik, hogy vegyenek egy hónapban néhány könyvet, folyóiratot, nemhogy arra, hogy néha kimenjenek Bécsbe megnézni egy kiállítást, ehelyett elmerészkednek turkálóba és kínai boltba ruhát beszerzendő. Egyre több iskolának végleg be kell csuknia a kapuját, így rengeteg diák arra kényszerül, hogy reggel és délután jó sokat zötykölődjön suliba jövet-menet. Egyetemre, főiskolára szegény fiatalok már szinte nem is jelentkeznek, a családi büdzsé ezt nem teszi lehetővé. A vasúti szárnyvonalakat lelakatolják, mondván, a személyszállítás veszteséges.
De hol nem az, lelketlen, antidemokrata és dilettáns kormányzó hölgyek, urak? Különben is, a Csorna–Pápa, a Putnok–Szilvásvárad és a többi mellékvonal mentén lakók is adófizető polgárok, megilleti őket a jog, hogy szabadon utazhassanak. És ne hivatkozzanak arra, hogy a busz helyettesíti majd a „piroskákat”, mert ez bizonyos területeken több okból sem igaz. Ugyanakkor a polgárok nagyobbik részének a korrekt tájékozódáshoz való joga sincs biztosítva. Igaza van Melocco Miklósnak: hiába kiálthatjuk pusztába a szót, az még nem szólásszabadság. Az ellenzékiek különböző hatósági fenyegetése mindinkább nyilvánvaló. Már Medgyessy idején is előfordultak megengedhetetlen jogsértések, gondoljunk csak Berkecz Mária ügyére vagy az APEH-es adatmásolásra, ám amióta Gyurcsány van hatalmon, az egyelőre még demokratikus keretek között egyre élesednek egy újfajta diktatúra kontúrjai. Talán nem véletlen, hogy a régi rend (bocsánat, az új rend) hívei ocsmány módon felbátorodtak. A minap például megcsodálhattam egy sopronkőhidai családi ház kerítésén három újonnan kirakott, jókora vörös csillagot.
Készséggel elismerem, hogy léteznek szélsőjobboldali elemek, de mérjünk egyenlő mércével! Az ultraliberális elemekkel átszőtt posztkommunista tendenciák és a szélsőbalos tekintélyuralmi szimbólumok újra áthatják életünket – egy politikai elmebajban szenvedő (lásd az mszp.hu-n klikkelési lázban égő Gyurcsányt) érdekkör instrukciói nyomán. Ezen jelenségek ellen minden tisztességes baloldalinak, liberálisnak, konzervatívnak és zöldnek tiltakoznia kellene. Ha úgy tetszik, a radikális jobboldaliak helyett is.