Svájci radikalizmus

Svájc történetének talán legfurcsább választási kampánya véget ért, s (ismét) az nyert, aki a legkevésbé illik bele a hatalom megosztásán alapuló államszövetség idealisztikus kereteibe. A Svájci Néppárt (SVP) épp azokra a jelenségekre mutatott rá, amelyek nem épp „svájciasak”, de kétségkívül léteznek. Ilyen a nagyarányú bevándorlás, a munkanélküliség vagy a bűnözés növekedése. Svájc hagyományos semlegessége folytán mindig úgy érezte, hogy távol tudja tartani magát Európa betegségeitől, ám a néppárt kampánya épp arról szólt, hogy ez az elképzelés téves és nagyon naiv.
A svájci lakosság 20 százaléka külföldi származású. Svájcot így – Európa más részeivel egyetemben – már nem kizárólag az őshonos lakosság népesíti be, a bevándorlás kérdésével pedig szembe kell néznie mindenkinek, legyen akár az EU tagja, akár attól magát féltékenyen távol tartó államszövetség. Ezt felismerve a Svájci Néppárt elkezdte agresszív és szókimondó kampányát, alaposan megdöbbentve a lakosságot és a politikai élet többi szereplőjét. A jóléti társadalomban ugyanis sokkal elfogadottabb a környezetvédelemmel vagy az adórendszer ügyével kampányolni. Így tettek a többiek, az eredmény pedig az lett, hogy a Christoph Blocher vezette SVP maradt a legerősebb párt a svájci nemzetgyűlésben. Annak ellenére, hogy a zürichi milliárdost az európai sajtó csak Jean-Marie Le Penhez vagy Jörg Haiderhez hasonlította. Való igaz, az SVP érveit és tervezett lépéseit nem épp a politikai korrektség szellemében dolgozták ki. A néppártiak nem engedélyeznék mecsetek építését az országban, a bűnt elkövető külföldieket pedig családostul tessékelnék ki Svájcból – mint arra híres-hírhedt kampányplakátjukon is utaltak.
A győzelem azonban egyelőre kevés ahhoz, hogy mélyreható változások legyenek Svájcban. Nyerhet az SVP akármilyen arányban, az alpesi országban 1959 óta működő „varázslatos formula” alapján osztják be a héttagú Svájci Szövetségi Tanácsot. A megállapodás arról szól, hogy a legbefolyásosabb négy párt közül három kettő-kettő tanácsnokot ad, míg a negyedik (egészen 2003-ig az SVP) csupán egy ilyen tisztviselővel megelégszik. Az SVP most már ugyanolyan hűséges fogaskereke a rendszernek (két tárcavezetővel), mint a Szabaddemokrata Párt, a Kereszténydemokrata Néppárt vagy a Szociáldemokrata Párt, így a változás kétségkívül hasznos, de nem túl demokratikus formulában egyelőre aligha várható. A radikális politizálás térnyerésével a jövőben még ez utóbbi is előfordulhat.