Antigoné joga: temetni és emlékezni

Likvidáltuk a vérengző magyar fasisztákat – ez a mondat köszön vissza azokból a szórványos, 1944–45-ös partizándokumentumokból, amelyeket a jugoszláv hatalom nem tüntetett el vagy semmisített meg – idézte fel Matuska Márton délvidéki kutató a tegnapi könyvbemutatón a zsúfolásig megtelt Bazilika étteremben. Vasárnap a délvidéki áldozatok emlékének szentelt – immár évről évre celebrált – mise előtt hozzátartozók, túlélők, Budapestre áttelepültek hallgatták meg három kötet ismertetőjét, amely messze túlmutatott könyveken és irodalmon: a kisebbségi magyarság egyik legnagyobb traumájának feldolgozatlanságára, illetve az anyaországi és az európai közöny máig ható következményeire hívta fel a figyelmet.
Hogy ezt az ellenséges csendet megtörjük, ahhoz elengedhetetlen a kutatások és a személyes emlékezések világnyelvekre fordítása, hiszen ebben a környező országok fényévekkel előttünk járnak, külön „tudós” csoportok buzgólkodnak az ellenmítoszok nemzetközi terjesztésén, a magyar vádak látványos és ellenőrizhetetlen cáfolatán. Lapunknak évtizedekig főmunkatársa, Illés Sándor a kilencvenes évek elején folytatásokban közölte a Magyar Nemzet hasábjain történelmi tényregényét, az Akikért nem szólt a harangot, amely a temerini vérengzéseket örökíti meg. Most ezt a könyvet fordították le angol nyelvre példás civil összefogásnak köszönhetően (a Magyar Állatorvosok Világszervezete, a Múzeum 1956 Emlékére Alapítvány és a Keskenyút Polgári Kör támogatásával); Becsey Zsolt fideszes európai néppárti képviselő vállalta az Illés-mű eljuttatását uniós döntéshozókhoz.
– Az 1944–45-ös délvidéki mészárlásnak nem csupán az európai, de a hazai feldolgozása sem történt meg – hangsúlyozta Becsey, hozzátéve, hogy a témával foglalkozó néhány kötet eddig csak kisebb, többnyire vajdasági kiadóknál jelent meg, az anyaországi könyves világ és értelmiség figyelmét még nem keltette fel a genocídium. A képviselő kiemelte, minden második világháborús magyar holokausztot ugyanazzal a szemlélettel és nyomatékkal kellene feldolgozni, hogy a több tízezer áldozatot követelő délvidéki magyarirtás is a helyére kerülhessen történetírásunkban. Míg a másik oldal, a szerbség uniós közeledésének alapfeltétele lenne az európai értékek elismerése. Ilyen többek között a szophoklészi tragédia hősnőjének, Antigonénak a joga ahhoz, hogy testvérbátyját tisztességesen eltemesse – ez az európai humanizmusban gyökeredző alapjog még ma sem adatott meg a délvidéki áldozatok hozzátartozóinak. – Ha ez a helyzet nem változik meg, nemcsak a Délvidékért, de Európáért is aggódnom kell – összegezte Becsey Zsolt.
Matuska Márton kutató arra figyelmeztetett, hogy az utolsó órában vagyunk: az áldozatok névsorát, a szenvedéstörténeteket csak házról házra járva lehetett összegyűjteni, mindenkinek feltéve a kérdést: „Kije veszett el kendteknek?” Ha kicsit késlekednek ezzel a munkával, kihalnak a tanúk, mint például a sajkás-vidéki Verbászban. Matuska cáfolta azt a tézist is, hogy a partizánok válogatás nélkül gyilkolták meg 1944–45-ben a délvidéki magyarokat. Válogattak, méghozzá azokat vették halállistára, akik „szellemi, lelki, politikai vezetőink voltak”. – Nyoma veszett a mi nagy tragédiánknak – mondta Matuska Márton. – Azért kell kiadnunk ezeket a könyveket, hogy visszanyerjük lelki egyensúlyunkat. S azért kell a világgal közölni ezeket a rémtetteket, nehogy csak azt hallják, mit tettek a gonosz magyarok 1942-ben, hanem azt is, hogy sokkal gonoszabb volt a folytatás 1944-ben.
Teleki Júlia óbecsei nyugdíjas munkásnő – akit többször halálosan megfenyegettek, és aki minden évben újabb emlékművet állít a kalapáccsal szétzúzott korábbi helyére a csurogi magyarok tömegsírján – harmadik könyvét mutatta be tegnap. A Hol vannak a sírok? című kötet a korábbiak kiegészítéseként a genocídium túlélőit, szemtanúit szólaltatja meg, akik a maguk számára is megpróbálják felfoghatóvá tenni a felfoghatatlant: hogyan képesek szomszédbeli szerb emberek, „felszabadító” partizánok összegyűjteni, agyonverni, legéppuskázni bűntelen magyarokat. E sorok írója is beszélt olyan idős csurogi férfival, aki középkori kegyetlenséggel kivégzett szüleire emlékezett, s tudott olyanokról, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, elevenen elégettek vagy eltemettek, hogy még sokáig mozgott a föld, ahol elhantolták őket. – Máig rajtunk van a kollektív bűnösség bélyege – figyelmeztetett szenvedélyes hangon Teleki Júlia a bemutatón. – Az áldozatok a mai napig nem lettek rehabilitálva. A csurogi temető ma a falu nyilvános szeméttelepe. Az itteni áldozatokat a téglagyár melletti sintértelep gödreibe hányták, s erre a tömegsírra minden évben újabb emlékművet kell építenünk, mert az előzőt összetörik. Az idén a keresztet máglyán égették el. A csurogi szerb gyerekeket a „magyar fasiszták” iránti gyűlöletben nevelik ma is. Pedig a délvidéki áldozatoknak egyetlen bűnük volt: hogy magyarok voltak.
Teleki Júlia egyébként arra kényszerült, hogy harmadik könyvét is saját pénzén adja ki és maga terjessze magyarországi bemutatókon. Még most is keresi édesapja sírját, akit szerbek végeztek ki, s akinek nem adatott meg, hogy temetőben nyugodjék. Épületeket, teniszpályákat, csatornákat építettek a tömegsírokra szerte a Délvidéken; mint Teleki Júlia mondta, még a halottakon is genocídiumot követtek el az ötvenes években, amikor a sintértelepi holttesteket kihantolták, és a maradványokat a kúlai bőrgyárba vitték. Enyv készült a csurogi magyarokból.
Teleki Júlia szerint lehetséges megbocsátani, de csak akkor, ha valaki bocsánatot kér. Ez eddig nem történt meg. Pedig még a magyar kormány is megtette ezt a hideg napokért a második világháború után.
A harmadik könyv, a Jelöletlen tömegsírok második kiadása a Szegedre áttelepült fiatal történészé, Forró Lajosé, aki meggyilkolt nagyapjának kívánja megadni a végtisztességet: „Szeretném, ha nagyapám nem egy töltés melletti lövészárokban lenne elföldelve, mint egy rablógyilkos, hanem a temetőben. Hiszen már a szrebrenicai mészárlások áldozatait is exhumálták.” Forró hozzáfűzte, a gyilkosok közül többen ma is élnek, akiknek háborús bűneit nyilvánosságra kell hozni, valamint letenni az asztalra az áldozatok névsorát, mert azt nem cáfolhatják meg a szerbek. Végül a résztvevők megállapodtak a genocídium kutatásának intézményessé tételében és az adatbázis internetes megjelenítésében.
A könyvbemutatót követő misén a budapesti Szent István-bazilikában Sztrikovits János bácsi főesperes, aki gyermekként élte át szülőfaluja magyartalanítását, személyes hangú beszédében figyelmeztetett a megbocsátásra; arra, hogy a kivégzettek utolsó szava is az volt, miért meneküljünk a szülőföldünkről, amikor nem bántottunk senkit; valamint arra, hogy 1944–45 délvidéki magyar áldozatai arra emlékeztetnek, hogy az életet és az igazságot nem lehet senkitől elvenni. Úgy legyen.