Beragadt rakéta

Mi a közös az indonéz szökőárfigyelő műholdak és a híres svéd szatellitrendszerek mikrohullámú kommunikációs eszközeiben? A válasz egyszerű: sok más, világszerte sikert arató berendezés mellett ezeket a műszereket is Magyarországon, pontosabban egy újpesti cég műhelyeiben készítik, a megrendelők nagy megelégedésére.
A magyar űrkutatásról keveset hallani, pedig Farkas Bertalan sikeres landolásával korántsem ért véget, ám amióta megszűnt az Interkozmosz-féle együttműködés, odalett az állami odafigyelés is. Legföljebb a saját pénzén becsatlakozó Simonyi Károlyt ünneplik felső szinten is – joggal. A tudás persze nem veszett el, s a nemzetközileg is elismert magyar kutatók sem nyugodtak bele, hogy miközben hazánk a vonatkozó tudományágak elit képviselői közé dolgozta fel magát, különféle gazdasági nehézségek és politikai értetlenség miatt minden korábbi eredmény feledésbe merüljön.
– Tudósok között nem számít, ki honnan jött, a szovjet vagy az amerikai iskolát járta ki, a teljesítményre figyelnek – mondja Solymosi János, aki másfél évtizeddel ezelőtt szinte a semmiből hozta létre a mára a szakmán belül világhírűvé vált cégét. – Bő tíz éven keresztül a profit jelentős részét visszaforgattuk a technika és a munkaerő fejlesztésébe – mondja, miközben a több tízmillió forintot érő műszerek működését magyarázza. Kifejti: a hozzáadott szellemi érték a lényeg, a tömeggyártásban úgysem tudunk versenyezni Kínával. Beszélgetésünket egy telefon szakítja félbe, a szakembert Indiából keresik, ahová éppen egy, a repülésbiztonságot szolgáló berendezést készül szállítani a cég. A hatalmas ázsiai országgal nagyon szoros az együttműködés, Újdelhiben és Bangalorban a jelek szerint többre becsülik a magyar tudást és precizitást, mint idehaza. Ezt alátámasztandó Solymosi János azt meséli, megesik, hogy egy magyar megrendelő – gyakran állami pénzen – háromszoros áron szerzi be a nyugatinak vélt technikát, csak azért, hogy a műszer fedlapján egy híres német vagy svéd cég logója szerepeljen, holott a szerkezet teljes egészében Újpesten készül, még a márkajelet is ott nyomják rá.
A magyar termék azonban idehaza nem kell.
Jellemző az is, hogy míg más országokban a húzóágazatnak tekintett űrkutatás közvetlenül a kormány irányításával működik, addig nálunk minisztériumi alárendeltségbe került, ami azt sugallja: perifériára helyezték. A helyzet azonban ennél is bonyolultabb, a témával ugyanis 2005-ig a Magyar Űrkutatási Iroda önállóan foglalkozott, ezt követően került az Informatikai és Hírközlési Minisztériumhoz. A tárca azonban 2006 júniusában megszűnt, így az űrkutatás átkerült a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumhoz, ahol aziránt érdeklődtünk, ki is felel valójában most a kérdésért. Ám amikor az illetékest kerestük, a telefonközpontos visszakérdezett: „Űrkutatás nálunk?” A védelemkoordinációs főosztályra kapcsolt, ám a vonal végén beszélő férfi csak annyit közölt, nem az ő szervezeti egysége az illetékes, sajnos nem tud segíteni. Az elmúlt időszak kormányrendeleteit tanulmányozva aztán kiderült, hogy 2007. június 22-én a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumban (!) hoztak létre egy új főosztályt, s ennek lett része a közben külön irodába kiszervezett Magyar Űrkutatási Iroda (www.hso.hu).
Az Európai Parlament néppárti képviselőcsoportjában helyet foglaló Barsiné Pataky Etelka láthatóan sokkal inkább szívügyének tekinti a kérdést, mint a kormány, s minden létező fórumon hangot is ad a magyar tudomány és kutatás-fejlesztés fontosságának. Nem tesz másként az európai navigációs rendszer, a Galileo esetében sem, amelynek brüsszeli raportőre, vagyis jelentéstevője a magyar politikus.
November utolsó péntekén állapodtak meg az Európai Unió illetékes miniszterei a műholdas rendszer jövőjéről, amihez előzetesen a hiányzó források megtalálására volt szükség. A brüsszeli vita végére nem sikerült egykönnyen pontot tenni – több tagállam úgy érvelt, hogy még a Galileo kedvéért sem szabad hozzányúlni a költségvetéshez, hiszen ez a lépés precedenst teremthet. Végül azonban leszögezték, kivételes, meg nem ismételhető esetről van szó, így az unió versenyképességének javítását célzó pénzekből, illetve a 2007-ben fel nem használt és a tagállamoknak eredetileg visszautalásra szánt összegből ki tudták pótolni a 3,4 milliárd eurós büdzsét. Több magyar cég késznek mondja magát a csatlakozásra, remélhető, hogy a keretből nekik is jut.
– Persze továbbra is kérdéses, hogy ez a pénz elég lesz-e – mondja Barsiné Pataky Etelka, aki szerint feszes menetrendet kell tartani, hiszen minden elvesztegetett nap nagyon sokba kerül. A programhoz közbeszerzési eljárásokat kezdeményeznek, amelyek közül egy cég kettőnél többet nem nyerhet meg. Brüsszelben azt szeretnék, ha a beszállítók legalább negyven százaléka kis- és középvállalkozók közül kerülne ki. A Galileo atyjai nem tagadják, az amerikai GPS riválisát akarják létrehozni, amely akkor tudja teljesíteni küldetését, ha jobb tud lenni kihívójánál. A harminc műholdból álló navigációs rendszer, ha egyszer végre – a legkorábban 2013-ban – beindul, akár egyméteres pontossággal lesz majd képes a helymeghatározásra, szemben a mostani körülbelül tízméteres precizitással. Ahhoz, hogy ennek jelentőségét megértsük, Barsiné Pataky Etelka többek között a föld alatti vezetékeket üzemeltető cégek példáját hozza fel, amelyeknél korántsem mindegy, hogy milyen pontosan tudják bemérni az egymáshoz közel fekvő csövek elhelyezkedését. De a műholdas program ugyanígy sokat segíthet az autópályák üzemeltetésében, a flottakezelésben, a telekommunikációban és a katasztrófavédelemben is, Brüsszelben pedig azt remélik, praktikus felhasználhatósága révén népszerű lesz, s az ára is megtérül. Az illetékesek rendre hangsúlyozzák, hogy a Galileo civil célokat szolgál majd, aligha kétséges azonban, hogy a nemzetközi békefenntartó missziókban részt vevő európai katonák is használják majd a programot.
Erre szükségük is lehet, hiszen az amerikaiak érthető okokból – az 1999-es koszovói bevetés előtt pélául egy francia tiszt kiszivárogtatta a haditervekben szereplő koordinátákat – még a legszorosabb szövetségeseikkel sem osztanak meg minden információt.
Budapestről nézve azonban az európai stratégiáknál is fontosabb kérdésnek tűnik, megéri-e Magyarországnak, hogy a tűz közelében maradjon, s ha igen, miként tud hasznot hozni számunkra a program?
A képviselő és az űrkutató is azt állítja, létezik Magyarországon olyan tudás, amely képessé tesz minket a csatlakozásra, s ez nem csupán presztízskérdés, hiszen munkahelyteremtésről, tudományos fölzárkózásról is szó van.
Első lépésként tisztázni kellene, Magyarország be akar-e lépni végre az Európai Űrügynökségbe (ESA), ami Solymosi János szerint minőségi ugrást jelentene. Az ESA-val folytak is tárgyalások, ám megakadtak, mivel Magyarország a rendkívül kedvező tagdíjat sem hajlandó befizetni. Pedig – mondja a szakember – az összeg kilencven százaléka biztosan lehívható lenne a magyar ipar számára, de ha ügyesek vagyunk, mint például Hollandia, akkor a tagdíj többszöröse is visszaszerezhető. Az új tagországok mozgolódnak is, a cseh kormányfő a minap Párizsban maga jelentette be, hogy hazája 2008-tól csatlakozni kíván az ESA-hoz, de Solymosi szerint hamarosan Románia is elénk vághat.
Tagság híján a magyar cégek jelenleg a szabadpiacon próbálnak üzleteket kötni, így például részt vesznek a jövőre induló indiai holdszonda építésében. Jók vagyunk még többek között a fedélzeti energiaellátó rendszerek, szimulátorok, adatgyűjtő egységek, a kommunikációt segítő dekóderek gyártásában is, a kormányzati segítség hiánya azonban nagy hátrányt jelent. Barsiné azt mondja, jelenleg az akaratot sem látja. Solymosi János végül hozzáteszi, a fejlődési pályára való ráállás még körülbelül két-három évig nyitott, addigra az országok elfoglalják pozícióikat, s kialakul egy, a következő évtizedeket meghatározó együttműködés. Ehhez pedig a későbbiekben már aligha lehet csatlakozni.