Gyerekjáték után szédítő tempó

Azután, hogy csütörtök éjjel válogatottunk 28-26-ra legyőzte Lengyelországot a franciaországi női kézilabda-világbajnokság dijoni középdöntőcsoportjának nyitányán, már bevallhatjuk magunknak és mindenkinek: a vereség annyira visszavethette volna a sportágat, mint az 1989-es kudarc és kiesés az akkor még létező B-vb-n. Hiszen e két pont híján valószínűleg nincs negyeddöntő, nincs olimpia, nincs az idén egy szemernyi siker sem, ebből következően jövőre nincs jelentős központi támogatás, nincs szponzori érdeklődés, bizonyára nincs kapitány és nincs csapat sem. Csupa nincs, ennyit veszíthetett volna a magyar kézilabdázás. De hogy mit nyert, az e pillanatban még megtippelhetetlen.

Jellemző kép a két góllal megnyert csütörtöki mérkőzés után: két magyar játékos sírva fakad, és egyikük sem örömében, Görbicz Anita pedig értetlenkedve fogadja a meccs emberének dukáló ajándékot, és azonnal továbbadja azt Pálinger Katalinnak. Igazi sportemberi gesztus. A lányok nem áltatják magukat, pontosan érzik és tudják, hogy még az is túlzó dicséret, ha kijelentjük: a vébén Pálinger a csapat legjobbja. Mert kapusunk nemhogy a legjobb, hanem az egyetlen igazán és folyamatosan jó magyar résztvevő. Hogy miért, egyelőre rejtély. Lassan húsz éve járva különböző sportágak világversenyeit, megismertem már különféle nihilista vagy hordaszerű csapatokat, de a női kézilabda-válogatott messze nem ilyen. Tagjai értelmes és lelkiismeretes emberek, szeretik egymást, a munkájukat, elismerik és tisztelik az edzőiket, felfogták, kiket képviselnek, miért jöttek, és mi múlik rajtuk. Csakhogy olykor valósággal becsődölnek.
Önmagában a téttel sem magyarázhatók a bakik, hiszen edzésen is sok a gyakorlati mellett az elméleti hiba is. Pedig e mentális béklyót most lehetne lerázni, mert itt az alkalom. A lengyelek feletti, nyögvenyelős győzelemből erőt kell meríteni; a skandinávok biztosan ezt tennék, ez egyszerre hasznos és logikus. Hisz ha elképzelhetetlen, hogy a remek játékkal, kiváló egyéni teljesítményekkel elszenvedett vereségnek örüljünk, akkor a győzelmen is tilos bánkódni, fanyalogni. Legalábbis körön belül.
A tegnapi szünnapon Németh Andrást és Tóth Tímeát kértük villámértékelésre, valamint rövid távú prognózisra, és mindkettőjükben érthetően ott munkált az eredmények és a teljesítmények közti kettősség. A szövetségi kapitány így fogalmazott: „Eddig egyértelműen gyengébben játszottunk a vártnál, de még nem buktunk el semmit. Nincs mese, a világ kézilabdázása hatalmas ütemben fejlődik, a különbségek kiegyenlítődnek, ami a sportág számára hasznos, de az úgynevezett nagy csapatoknak tudomásul kell venniük, hogy minden mérkőzés tökéletes koncentrációt követel. Természetesen abban bízom, hogy a bennünk lévő görcs oldódik, akár azért is, mert eddig mind a négyszer mi számítottunk esélyesebbnek, de szombaton a németek ellen fordul a kocka.” Az osztrák Hypo magyar légiósának, a BL-góllövőlista jelenlegi 2. helyezettjének szavai rímelnek a fenti véleményre: „Még egyszer sem játszottunk jól, ez a csapatra és rám is igaz. Pedig a klubomban minden rendben ment, a fizikai állapotommal sincs gond, nem fáradok el a mérkőzések végére sem. Abban bíztam, hogy ez a vébé meghozza számomra a kiugrást, húzóember lehetek, de ezt eddig nem sikerült megvalósítanom. Viszont a lengyelek ellen néha legalább már kezdtünk csapatként funkcionálni, ezt kell fejleszteni a hét végére. Ha a németektől és a románoktól elvennénk két pontot vagy még többet, akkor jövő kedden Koreával is egészen más alapról kezdhetnénk, de ha szombaton és vasárnap is kikapnánk, akkor attól félek, újra ránk törne a görcs.”
Ami szerencsére megvan az ellenfelekben is, mert a magyarokról kialakult általános, roppant kedvező képen nem rontott a vb-produkció. A lengyel kapitány például ahelyett, hogy felrobbant volna a méregtől, csütörtök éjjel azt taglalta, nagyszerű lehetőség volt számukra, hogy ilyen riválissal szemben, mint a magyar, mutathatták be képességeiket, koreai kollégája pedig a spanyolok és a lengyelek feletti sikerrel tartja kivívhatónak a legjobb nyolc közé jutást, a mieinket nem is számítva a potenciális áldozatok közé.
Mi azonban több és frissebb információ birtokában latolgathatjuk, mire juthatunk. Egyrészt adódik a maximális program: ha a csapat visszatér saját szintjére, hátralévő három dijoni mérkőzése bármelyikét megnyerheti – ma a németek, holnap a románok, kedden a koreaiak ellen –, és a negyeddöntőnek is ötven-ötven százalék alapon mehet neki. Másrészt itt a minimálprogram: három meccsen valahogy össze kell kapirgálni egyetlen pontocskát, ezekkel nagy valószínűség szerint meg lehet előzni a spanyolokat, ami garantálja a negyeddöntőt és az ottani vereség esetén is az indulási jogot az olimpiai selejtezőn.
Ez persze a közeli és távolabbi jövő zenéje, tegnap még a néhol szakadó eső dacára is felhőtlenül szórakozott a társaság. Dijon belvárosában kis híján megállt az élet, amikor Németh András befizette a komplett magyar válogatottat a vurstliba, és a lányok gondolákba, aranyozott hintókba, lovacskákra szállva fényképezkedtek, poénkodtak. Gyerekjáték, a franciaországi vébé idején bizonyára utoljára. Mert körvasút, körhinta ide vagy oda, a szédítő tempó bizony mától várható.