lyenkor ősszel koszorút kellene tennünk a gyilkosok és a meggyilkoltak emlékművére is. Szerbia-szerte ünnepeljük a jugoszláv felszabadítást a fasiszta uralom alól, ugyanakkor csöndben emlékezünk azokra a magyar civilekre, akiket a felszabadító harcok hevében lőttek a Tiszába, földeltek tömegsírokba vagy éheztettek halálra lágerekben – magyarázza zentai ismerősünk a Tisza-parton, majd elhallgat. Köd van, a bánsági túlpartot sem látni, egy stég a semmi közepén lebeg a vízen. – De végül is megfér a kettő egymás mellett – teszi hozzá csodálkozásunkat látva.
Mi megdermedünk, a sokat látott zentaiak csak rántanak egyet vállukon: ez az abszurditás a délvidéki tájak hagyománya. A tiszai nádasban például a legkülönbözőbb események emléke fér meg egymás mellett: Rákóczi kurucai a városból ide menekülő szerb lakosságra gyújtották a lápot, a szabadságharc alatt pedig a rácok ontották a zentai zsombékosba futó magyar lakosság vérét. Persze a magyarok bosszúja sem maradt el, jóllehet annak természete és mértéke nem volt a szerbekéhez hasonlítható. A második világháború végén a magyar közigazgatás deportálta haláltáborokba a zentai zsidóságot, aztán hamarosan befutottak a partizánelőőrsök, hogy „felszabadítsanak”, azaz ismét a nádasba öljenek néhány tucat magyar városlakót. Ebben az etnikai adok-kapokban a szerbségnek jutott a hősi emlékezet, a magyarságnak pedig a sok évtizedes kényszerű némaság és elfojtás. Mindezt tetézte, hogy az efféle dolgok rendje szerint akadt olyan ember, aki éppenséggel egy utcában lakott rokona gyilkosával, s volt olyan is, aki összefeküdt férje hóhérjával.
Nem könnyű az ilyesmit szóba hozni.
– Kollektív amnéziában szenved a délvidéki magyarság, hiszen a rendszerváltásig nem lehetett beszélni az 1944–45-ös magyarirtásról – ad magyarázatot Csorba Béla újvidéki néprajzkutató a Zentán megrendezett novemberi tudományos konferencián, amely a történelmi tudat és a kulturális emlékezet kérdéseit vizsgálta. – Olykor fél évszázad is elmúlt az események és a kutatás között!
Csorba szerint a győztes manapság nem csupán diadalt akar aratni, de azt is elvárja, hogy szeressék, vagyis a „lelkek pacifikálására” törekszik. A nagy délszláv és kommunista felszabadítás mítoszában a délvidéki magyarság – amely sokáig csak fasiszta nemzetnek számított – nem találta meg a helyét. Hallgatólagos kompromisszumot kötött a szerb többséggel, amire jó példa a magyarokból toborzott, jugoszláv oldalon harcoló Petőfi brigád átírt és ebben a hamis formájában elfogadott emlékezete. Csorba hangsúlyozza, ez az ágyútöltelékként bevetett, halálra szánt harci egység kapóra jött az állami mítoszgépezetnek: a „hideg napokért”, azaz az Újvidék–Sajkás körzeti razziáért elátkozott magyarok vetésforgóban kaptak szidalmat és a Petőfi brigád elszántságáért dicséretet a titói hatalomtól. Holott sem lojalitásról, sem végső eltökéltségről nem volt szó: sokan így akarták elkerülni a tortúrát és a kivégzést, de az ígéretekkel és a „rendes” katonasággal ellentétben esélyt sem kaptak a túlélésre a brigád tagjai.
Csorba Béla a magyarirtás, azaz az elbeszélhetetlen elbeszélhetőségét, a történelmi eseményekre rakodó mitikus elemeket vizsgálva kijelenti: „a magyarság 1944–45-ös bűnhődésének” toposza már maga is mítoszelem, mivel nem népirtásról, hanem szelektív gyilkosságokról volt szó azokban a háború végi hónapokban. Másrészt a szemtanúk, túlélők történetmondásában megjelenik a bibliai jóvátétel motívuma: a partizán hóhérok sorsszerűen meglakolnak, sokan megtébolyodnak, megbetegednek, vagy alkoholistává válnak, mielőtt nyomorúságosan elpusztulnának. Csorba Béla szerint e mitikus rétegek megléte érdekeltté teheti a néprajzost is a magyarirtás szóbeli hagyományának kutatásában.
Csupán szelektív mészárlás volt vagy genocídium a több tízezer délvidéki magyar „likvidálása” abban az időszakban, amikor géppisztollyal terelték át a magyar határon a bácskai–bánsági németeket is? (S ha a magyarok visszaküldték a svábokat a feladónak, akkor a jugoszláv katonák szép sorban fölállították őket, hogy ott, a határon a szemük láttára lőjék agyon valamenynyit, ha át nem engedik a transzportot Magyarországra.) Abban az időszakban, amikor szigorúan etnikai alapon és az etnikai tisztogatás leplezetlen szándékával terelték vagonokba a kitelepítendőket – szerte a Kárpát-medencében? Nem könnyíti meg a tisztánlátást, hogy e korszak szenvedéstörténeteit csak rövid ideje vizsgálhatják a kutatók, s a kommunista (nacionalista) történetírás gőzhengere éppen ezeknek az időknek a tanúit taposta el vagy kényszerítette sokszor öncsalásra. Noha elszakadva a Délvidéktől, Kotics József kulturális antropológus is azokat az elbeszélőket idézi föl, akiknek nem osztottak szerepet a szocialista történetírásban. Úgy véli, a magyar gulágrabok: a hortobágyi, nagykunsági deportáltak, akik papírra vetették emlékeiket, sokszor nem pusztán emlékezők, hanem tanúságtévők is egyben. Meghatározott benyomást akarnak kelteni hallgatóságukban: történeteikben megjelenik a múlt korrigálásának és újraalakításának szándéka is.
– A gulág-szenvedéstörténetekben hogyan lehet leválasztani a tényekről a rájuk rakódott egyéb elemeket? – kérdezzük Kotics Józseftől.
– Két léte van a kutatónak: az értelmező tudós és a közember. Tudósként egészen más szempontrendszer szerint kell értelmeznem az elbeszéléseket: azért értékelődik föl például Jakabfalvi Gyula műve a hortobágyi Borsóstanya világáról, mert nem 1989 után írta – vélekedik Kotics József. – Ha a rendszerváltozás után készül a könyv, akkor egy politikai beszédmód kisajátítja. Jakabfalvi szemtanúként számol be az átélt brutalitásról, megaláztatásokról, kiszolgáltatottságról, de nem terhelt a szövege politikai nézőponttal. Ugyanakkor mégsem gondolhatjuk: a múlt úgy jön létre, hogy ami volt, azt elmondom, amint történt. A múlt mindig az emlékezet révén jön létre. Jakabfalvi Gyula nem a nyilvánosságnak szánta memoárját, ő csak a saját szempontjait vitte bele. Hozzáteszem, hogy a szövegnek mindig van utóélete: megemlékezéseken gyakran idéznek tőle részleteket a szövegkörnyezetből kiszakítva. Politikai illusztrációként használják fel a művét. A politikai értelmezések persze elkerülhetetlenek. Nincs múlt, csak az emlékezetben létrehozott, szövegesített múlt létezik – nyomatékosítja a kulturális antropológus.
A magyarországi magyarok kollektív emlékezetéből sokszor még ez a „szövegesített” múlt is kihullik, különösen, ami a második világháború utáni időszakra és a kisebbségek megbüntetésére vonatkozik. S ha valaki elfogadja, hogy nincsenek tények, csak értelmezések, avagy nincsen objektív múlt, csak szubjektív emlékezet, azt is elbizonytalaníthatja a délvidéki genocídiumot követő események tárgyszerű képtelensége. „A magyarság helyzete Jugoszláviában nem fényes, de roszszabb is lehetett volna” – idézi A. Sajti Enikő szegedi történész a magyar külügyminisztérium állásfoglalását, amikor eljutott hazánkba az atrocitások híre. Eltúlzottak, légből kapottak az adatok, efféle barbár kegyetlenkedések egyszerűen nem történhettek meg – ilyen reakciókat váltottak ki nálunk a beszámolók a partizánhőstettekről. Nem volt hivatalos tiltakozás a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál, csak a kitelepítésekért, és akkor is csupán a bánásmód miatt, mutat rá a történész asszony. Sőt a magyar kommunisták a jugoszlávokkal rokonszenveztek a leginkább a környező országokból, jugoszláv mintára kívánták átalakítani a hadsereget, s Péter Gábor a délszláv állambiztonsági intézmények működését tanulmányozta 1947-ben.
A délvidéki magyarokat még ez sem lepi meg.
– Gondolom, tudják, hogy akik ide eljöttünk, nem azok közé tartozunk, akik nemmel szavaztak…
– Igen, tudjuk, maga is olyan igenigenes magyar – vág az egyik magyarországi tudós asszony pohárköszöntőjébe vendéglátónk, a kissé túlhevült zombori néprajzkutató. Az asztalok körül ülő délvidéki magyarok nevetésben törnek ki: egy szemvillanás az egész, de mély nyomokat hagy a közjáték Kupuszinán, a nyugat-bácskai magyar faluban. Mindkét félben. Gőzölögnek előttünk a finomabbnál finomabb húsok, a török világot és a Monarchiát egybeolvasztó mákos-mézes baklava, a kupuszinai asszonyok büszkesége, de keserű a szájízünk.
Pedig Kupuszina a megőrzés, nem a megszüntetés települése: a főtéren, ahol oszlop tetején, kék színű kőfelhőn üldögél a parasztos arcú Krisztus és Szent Péter, még palóc népviseletükben tolják biciklijüket a parasztasszonyok. A szépen felújított, gondosan karbantartott katolikus templomban pedig a szomszéd német falu szentélyének maradványait helyezte el az itteni plébános: egy márvány szószéket például, s az egyik fülkébe éppen csak beszuszakolhatta a díszes Szentháromság-szobrot, amely a német templom méreteire és pompájára emlékeztet. A délszláv háborúban, néhány éve robbantották fel a szomszédos istenházát a buzgó harcosok.
De a kupuszinai közjátékból úgy tetszik, a 2004-es magyarországi népszavazás detonációi talán ennél is nagyobb rombolást végeztek a lelkekben. Papp Richárd budapesti kulturális antropológust faggatjuk minderről:
– Azt kutattam, miképpen jelentkeznek december 5-e hatásai a Vajdaságban többek között a március 15-i ünnepi alkalmakon – mondja a fiatal kutató. – A márciusi megemlékezéseknek az összetartás, az összetartozás és ezáltal a hiteles nemzethez való tartozás lett a fő mondanivalójuk. A vajdasági magyarok kitűzték a kokárdát, elénekelték a Szózatot, a Himnuszt, nemzeti színekbe öltöztették a templomokat. A rendszerváltás előtt mindez tiltva volt. Az idősek most azt mondják: az ő nemzedékük már annyi kompromisszumot kötött, hogy nem volna hiteles, ha mondjuk az Ott, ahol zúg az a négy folyót elénekelnék – s hiteltelen lenne a kokárda viselése is. De a gyerekeik ruhájára feltűzik. A hétköznapi identitást kutató interjúimban is ez a kettősség jelentkezett, hiszen a mindennapok viselkedését a többségi kultúrához való alkalmazkodás is meghatározza.
Papp Richárd tudatosítja: miközben az ünnepek összekapcsolták a nemzetet, a napi tapasztalatok mást mutattak. Ahogy a Magyarországra menekült vajdasági magyarokkal bántak, a lejugózások, a napi és a hivatali konfrontációk, amelyek sokszor az anyaországi tudatlanságból és érzéketlenségből fakadtak – mindebből sokan azt a következtetést vonták le a délvidékiek közül, hogy ők mások, mint a magyarországi magyarok.
– Mi, vajdasági magyarok balkáni, déli mentalitású jó magyarok vagyunk, akik barátságosabbak, jószívűbbek, mint a hidegebb északi magyarok – idéz interjúiból a kulturális antropológus. – Ez a tapasztalat fölértékelte a kisebbségi identitást, amely az anyaországi magyarok és a többségi szerbek felé egyaránt megfogalmazódott. Ám ezzel párhuzamosan megjelenik az is, hogy az anyaországiak annyival jobb magyarok, hogy elmélyültebben ismerik a nemzeti történelmet. Ebbe a kettős viszonyulásba robbant be december 5.
Magyarországon a legtöbben nem hiszik, nem fogadják el, hogy mekkora traumát okozott a szavazás a határon túl, magyarázza Papp, felidézve egy idős délvidéki embert, aki arról mesélt neki, hogy amikor magyar katona volt, és a magyarságért harcolt a második világháborúban, az egyik karácsonykor idegen magyarországi városban kellett koplalnia. Ám nem kopogott be sehová egy tál ételért, bár megtehette volna – inkább egy kislány kezéből kiesett mákos kalács héját ette fel a hóról. Ennek az embernek nagyon rosszulesett, hogy a hozzá hasonlókat úgy állították be Magyarországon 2004-ben, mint akik a magyar nyugdíjasok pénzéből akarnak eléldegélni.
– Másvalaki azt mondta a népszavazás kapcsán: az a baj a magyarokkal, hogy fajgyűlölők. Utálnak minket, mert vajdasági magyarok vagyunk. Sokan arról beszéltek, „nekünk olyan kevés is elég lenne az anyaországtól, egy gesztus, enélkül viszont összeroppanunk a mindennapos kompromisszumok miatt, ezért jó volna a háttér, az otthontudat”. Sokan használják a mostohaanya-ország kifejezést is. Mértékadó cikkek Magyarverés Budapesten (Németh István publicisztikája, Magyar Szó, 2004. november 4.) és ehhez hasonló címmel jelentek meg már 2004-ben is a népszavazásról szóló vitákat értékelve – summázza Papp Richárd.
Bácskossuthfalván március 15-én ott áll a fő helyen, a Kossuth-szobor előtt a magyar zászló – ám gyászszalag van rajta 2004. december 5-e felirattal. A kutató szerint a sérelem feszültsége mára átment letargiába: 20–30 év múlva elfogyunk, ha ez a folyamat így megy tovább, fogalmazódott meg interjúi során. Ugyanakkor az, hogy Magyarország lemondott a délvidéki magyarokról, fölerősítette saját identitásuk értékét: mi vagyunk a hiteles nemzet; most a többi leszakadt nemzetrésszel az a küldetésünk, hogy a hiteles nemzettudatot megtartsuk, és ha egyszer igény lesz rá, átadjuk a magyarországiaknak.
– Szülőföldem: a Vajdaság. Hazám: Szerbia vagy a Vajdaság. Ez az itt élő magyarság azonosságtudatának lényege – magyarázza Gábrity Molnár Irén szabadkai szociológus-politológus 2007-es felmérésekkel szemléltetve a délvidéki magyar kisebbség kiábrándultságát és csömörét. A számok szikáran beszédesek: több mint ezernégyszáz fős mintából 49 százalék dacosan elutasítja az anyaországhoz való kötődést, 18 nemigen kötődik, s csak hét százalék ragaszkodik hozzá erősen, illetve még ugyanannyi nagyon erősen. De a Szerbiához tartozás tudata is gyenge: 25 százalék elutasítja, 21 százalék nemigen kötődik, 28 bizonytalan. S a számoknál maradva: 76 százalék számára nem szégyen a magyarsághoz tartozni, ám 40 százaléknak ez a hovatartozás közömbös; sőt 41 százaléknak nem is politikai kihívás, 44 százalék büszke, 56 százalék nem büszke rá vagy érdektelen, 19-nek hátrány! A vajdasági magyar ragaszkodik településéhez, nagyon erős a regionális és tartományi kötődése (80–90 százalékban), de ha nem talál partnerre Magyarországban, lemond róla – foglalja össze Gábrity Molnár Irén, hozzáfűzve, ha rendeződik Szerbia államisága, jobban kötődik majd oda a magyar kisebbség.
– A hatvanas–hetvenes évekből építkező vajdasági regionális tudat a mai napig kifejezetten erős, míg akár a szerb-jugoszláv, akár az anyaországi hazához kapcsolódó kötődés érzelmi alapú volt mindig – fejti ki kérésünkre a szociológus asszony. – A titói világban a jugoszlávság biztonságos hátteret, jobb életminőséget nyújtott, mint amilyen az összes környező szocialista országban vagy akár Magyarországon volt. Ám erről az elégedettségről gyorsan bebizonyosodott, hogy nem valós: a jugoszláv háború romba döntötte. A hazátlanság, a csalódottság, a szerb nacionalizmus lerombolta ezt az országtudatot, és a Szerbiához kötődés ma is kimutathatóan alacsony. A Magyarországhoz való ragaszkodás remény, hazakeresés volt. Amikor Jugoszlávia szétesik, amikor nemzeti kötődést keresnek a vajdaságiak, mivel kisebbségként atrocitások szorításában élnek, akkor persze a gyerek is az anyjához fordul, és tőle kér menedéket.
– A jugoszláviai magyarokat szokás az anyaországhoz legkevésbé lojális, ahhoz leglazábban kötődő, jólétében elszakadt kisebbségnek tekinteni – legalábbis a titói–kádári időszakban így volt.
– Valóban. Nekünk nem volt miért az anyaországhoz fordulni, hiszen Magyarország számunkra oroszpárti államnak tűnt, ahonnét csak proletárdiktatúrát lehetne importálni.
– Ha nagyon gyakorlatiasan nézzük, a délvidéki magyarság csak a délszláv háborúk alatt, után, jelentős életszínvonal-romlást követően fordult az anyaországhoz, ugyancsak gyakorlatias elképzelésekkel.
– Összeköthetjük ezzel is a Magyarország felé fordulást. Az anyaország uniós csatlakozása idején kezdődött igazán ezeknek a kapcsolatoknak a fejlődése, ugyanakkor a délszláv régiók elszegényedtek. Hova mentsük a vagyonunkat, amikor itt tönkrementek a bankok 1992-ben? Hova vigyük a gyerekeinket a katonai behívók elől? Azzal azonban legyünk tisztában, hogy a külföldre menekülésnek, az emigrációnak mindössze 15–20 százaléka irányult Magyarországra mint átmeneti lépés, 80 százalékban – a vajdasági magyarok régi kapcsolatainak köszönhetően – Nyugat-Európa, Kanada, Ausztrália, Skandinávia volt a célpont. A vajdasági magyaroknak Magyarország sohasem kizárólagos mentsvár, de abban az esetben, amikor a nemzetiségi tudatot kellene táplálnunk, amikor kutyaszorítóban vagyunk a szerb nacionalizmus miatt, akkor természetes kulturális-érzelmi elvárás volt Magyarország iránt, amelyet kiegészített az anyagi szempont. A kettős állampolgárságra vonatkozó sikertelen népszavazás után a hazátlanság, a talajvesztés talán egyetlen Kárpát-medencei régióban sem kínozta úgy a határon túli magyarságot, mint a Vajdaságban. Az erdélyiek Romániát mindig választhatták alternatív hazájuknak. Itt már nem volt Jugoszlávia, Szerbia se, azt sem tudjuk, hol húzódnak a határaink. De ez a hazátlanságérzés nem azzal párosult, hogy mindenáron átköltözne a vajdasági magyar. Hál’ istennek itt megvoltak a tartalékok, a magyar felnőtt lakosság 85–90 százalékának saját ingatlanja, autója van. Anyagi helyzetünk ma sem siralmas, jóllehet, összehasonlítva, korábban mindenfelé utazhattam a világban, most nem; akkor kétezer eurót kerestem tanársegédként, most mindöszsze 1500 eurós az egyetemi tanári fizetésem harminc munkaév után. Magyarországgal soha nem épült ki sem anyagi, sem kulturális függőség. A vajdasági magyar a régiójában életképes, ha kell, kimozdul, tudatosítja magában, hol tud dolgozni, megélni, kultúráját, nyelvét mindenáron meg akarja őrizni – s ha ehhez nincs segítség, úgy is jó! Nemcsak a szavazás döntött itt, más is: ahogy konszolidálódik, demokratizálódik a szerb állam, ahogy Európa felé kezd fordulni, azonnal – bízom abban, egy-két éven belül – a vajdasági magyarság újra megtalálja azt a természetes környezetét, ahol hazájának Szerbiát fogja elfogadni.
– Ez megint csak gyakorlatias közigazgatási kérdés volna?
– Nagyon is. Ha Szerbia a vajdasági magyarnak olyan útlevelet fog adni, amely az egész világon elfogadott, akkor semmivel sem fogja lakóhelyét felcserélni. Nincs rá szüksége.
– Mérték a kultúravesztés arányait?
– Szórványban igen. Ott erős a beolvadás. A természetes asszimiláció sokkal erősebb, mint az általunk vélt erőszakos. Aki vegyes házasságba lépett, az önszántából tette, amelyik szülő szándékosan adja a gyerekét szerb osztályba, önszántából követi az asszimiláció útját. Sokkal jobban szeretném, ha a szórványban a művelődés, a színház, az anyanyelvi iskola szorgalmazásával mentenénk át a magyarságot, de ezt egészséges hálózatban kell tennünk, mert nagy leépítések voltak.
– A „tömbben”, például Szabadkán nincs kultúravesztés?
– Nincs. Igaz, Szabadkán a magyarság aránya 42 százalékról 38-ra esett néhány év alatt a menekültek miatt, de ebben a városban van egy helyen a legnagyobb számú magyar: több mint ötvenezer. Szabadka a magyar oktatás és a tudomány központja marad. Egyébként az a gond a menekültekkel, hogy az itteni őshonos szerb sem fogadja be őket. Nehogy azt gondoljuk, hogy korábban kevesebbet verekedtek! Csak most már európai mérce szerint tudjuk jelenteni az eseteket. Diákkoromban én is kaptam pofont a szomszédos szerb osztály diákjaitól, mert magyarul beszéltem.
– És arra is volt precedens diákkorában, hogy öt magyar fiatal több mint száz év börtönt kapjon egy csetepatéért, ahogy az Temerinben történt korábban?
– A titói világban becsültük azt, hogy keményen büntetett mindenféle nacionalizmust, bármelyik oldalról jött is. Utána egyoldalúvá váltak a dolgok – ezt az etnocentrizmust kell most ledolgozni. Most már a szerb is érzi ezt: kisebbségben van Krajinában, Koszovóban, Horvátországban. Fölfedezte, hogy nem mindenhol uralkodik: már csak Belgrádban van túlnyomó többségben. A Vajdaságban 15 százalék a magyar, 68 százalék a szerb, ebben a menekültek is benne vannak. Szerbiában a szerb alternatíván kívül nincs más. Jóllehet a legutóbbi népszámláláskor minden ötödik vajdasági nem nyilatkozott, nem tudta hova sorolni magát, pedig fölkínáltak huszonnyolc lehetőséget. Korábban jugoszlávnak mondta magát, aztán jöttek a háborúk, akkor szerb volt, vitte a zászlót, aztán elszégyellte magát, amikor hallott a srebrenicai mészárlásról.
-------------
Zenta belvárosában, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet irodája előtt kétnyelvű felirat: milyen hivatalos feltételeknek kell megfelelni ahhoz, hogy valaki nemzeti vízumot kaphasson – azaz átléphesse a szerb–magyar határt. Közjegyzői papírok, hitelesített befogadó nyilatkozat Magyarországról: költség, sorbaállás, idő.
És megaláztatás.
– Szegedre jártam az egyetem médiaiskolájába – meséli Martina, egy fiatal zentai lány –, s a hozzám közel álló ismerősöket kértem, segítsenek a befogadó nyilatkozattal kapcsolatban. Elmondtam, ez nem jelenti azt, hogy be is költözöm hozzájuk, és hogy megkárosítom őket, hiszen ez nem áll szándékomban, de a törvény sem teszi lehetővé. Mégis elutasították a segítséget, ami természetesen rosszulesett – sóhajt Martina, kijelentve, a magyarországiak még mindig keveset tudnak az ott élőkről; s még azt is elhiszik a hazai kereskedelmi tévécsatornáknak, hogy például a környékről származó Rúzsa Magdi szülőfalujában ma is háborús viszonyok uralkodnak.
Életszínvonal-romlás ide, sérelmes identitástudat, sebzett kulturális emlékezet oda – Szarka László történész, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója jóval bizakodóbb. Úgy véli, a külső magyar világ egyik legdinamikusabban fejlődő közössége a vajdasági magyarság.
– Milyen adatokkal lehet ezt a tézist alátámasztani? – kérdezzük tőle.
– Azt tapasztalhattuk az elmúlt húsz évben, hogy a legtöbb politikai kezdeményezés innen indult ki – feleli Szarka László. – Az is tény, hogy a háború utáni helyzetben a Magyar Nemzeti Tanács – jóllehet sokak által vitatott módon jött létre – ki tudta alakítani s egyre inkább működtetni képes önálló oktatási, kulturális intézményrendszerét. Az új szerbiai törvénytervezetben is kezdeményező szerepet játszik. Hasonlóképpen sikeresnek tűnik az etnikai konfliktus- és válságkezelés, amelyre a vajdasági tartomány legnagyobb kisebbsége kényszerül. A hatalmas migrációs és a jelentős asszimilációs veszteség ellenére úgy érzem, a vajdasági magyarság megtalálta azt a biztos pontot, ahonnan viszszamenőleg értelmezheti történelmét, optimalizálhatja pártpolitikai szerkezeteit, és ahonnan előremutató politikai, gazdasági és kulturális programok is megalkothatók. Mindezt olyan jelenségeken lehet mérni már most is, mint a helyi programok, a vajdasági magyar értelmiség szuverén megjelenése, pragmatikus magatartása a mindenkori hivatalos Magyarországgal szemben. Különösen fontos, hogy politikailag vert helyzetben is képesek voltak egyetemi, főiskolai intézményeket teremteni. A magyar egyházak újraéledése társadalmi erőként, gazdasági szerepvállalás Dél-Magyarország és a Vajdaság között: ezek mind olyan fontos eredmények, amelyek mérsékelhetik a schengeni pánikot.
Szarka László úgy véli, a vajdasági magyarság kigyógyult a csodavárás betegségéből, többé nem hisz különböző politikai madárjósoknak, de nem fogadja el a reálpolitikai mezbe öltöztetett semmittevést, üresjáratot sem. Elképzeléseit remélhetőleg a szerb többség előtt is képes lesz megjeleníteni és érvényesíteni. S olykor-olykor talán az anyaországnak is jelezni tudja, hogy a szerb társadalommal máshogy kell kommunikálni: jóval realistábban, rövid távú programok sikerén keresztül lehet eljutni a fő célig.
– Minden lelkes prófécia ellenére a XXI. századi modern egyetemes magyar nemzet nem úgy fog integrálódni, hogy jön a királyfi, és majd egyesít bennünket – mutat rá a kisebbségkutató. – A határok mentén elhelyezkedő vegyes nemzetiségű regionális közösségek – amelyeken belül a magyarok ma is csaknem másfél ezer, a Vajdaságon belül száznál több településen többséget alkotnak – megtalálják Magyarországgal és a többi magyar közösséggel is a szervezett, sőt szerződéses bázist. Ez lehetőséget teremthet arra, hogy megállapodásokat kössenek: mit adnak, mit kapnak, mit kérnek. Ez az Európai Unió logikája is: az állami szint alatt is szuverén szereplők működnek együtt. Életerős, önálló regionális közösségek nélkül még a múlt sem a miénk. De ha a vajdasági magyarság dinamikus, önkormányzó környezetben fejlődhetne, ahogy az a hetvenes években egyszer már majdnem kialakult, akkor múltjával együtt jelene és jövője is lesz.
– Mintha gyakorlatiasabb szempontrendszere volna a délvidéki magyarságnak, mint a többi határon túli kisebbségünknek…
– A háború idején rövid időn belül megjelent negyvenezer vajdasági magyar menekült Magyarországon, sok ezren pedig korábbi tapasztalataikra, rokoni hálózataikra építve továbbmentek Skandinávia, Amerika vagy éppen Ausztrália felé. Akik Magyarországon maradtak, igen kevés kivétellel gyorsan integrálódtak. Sokan közülük kulcspozíciókban: vállalatok vezetőségében, szerkesztőségekben, kiadókban kaptak munkát. Ez azt is megmutatta, hogy pragmatizmusuk felkészültségükből adódik. Más ember ilyen helyzetben menekülttáborba futna – ezt láttuk a horvátországi magyarok nagyobb részénél, akik nem voltak felkészülve erre a helyzetre. A vajdasági magyarok körében az utóbbi években új típusú migráció alakult ki: elmenni és visszajönni. Közlekedni. A közlekedő magyarok világa lesz ez. Nem emigrálnak, hanem migrálnak. Ez olyan, akár posztmodernnek mondható életforma, amelyben a migráció a biztonság, a megélhetés forrása, nem pedig a menekülés útja. Kivált, ha otthoni házaikat nem kótyavetyélik el, hanem újjáépítik és benépesítik. Hasonlóan a rendes albán, montenegrói vagy éppen székely, csángó sorstársaikhoz.
– Talán az anyaországnak is át kellene hangolnia magát ezekben a kérdésekben.
– Az anyaországi társadalom és a kormányzati ciklusokon belül főként maga körül forgó hivatalos Magyarország sok tekintetben felkészületlen ezekre a gyors változásokra. Itthon is, otthon is azt a beszédmódot kellene megváltoztatni, amely a mindennapi sérelmekből, konfliktusokból táplálkozik. Véget kellene vetni annak, hogy a magyarországiak a kintiekben csak a rászorultat, menekültet vagy legjobb esetben a demográfiai és munkaerő-tartalékot lássák, az itteniek meg a magyarországiakban csak a kisebbségi világokról nem tudó és sorsuk iránt közömbös magyart. Nyolcvan–kilencven évnyi szétfejlődés után arra van szükség, hogy ne a fájdalom és a kiszolgáltatottság érzése uralkodjon, hanem a kölcsönös megismerés és a megértés szándéka. Miként a legnehezebb időszakban is emberi, szakmai kapcsolatok kötötték össze ezer szállal a két világot. A magyarországiak 95 százaléka azonban még sohasem látta a mai Vajdaságot, úgy beszélt róla a háború idején is, hogy fogalma sem volt az itteni viszonyokról. A vajdasági még ma is a legkevésbé ismert határon túli magyar közösség. Nem célpontja a tömeges turizmusnak, nem vonzó bevásárlóvidék: ismeretlenségében idegen. Önmagukban a többlettámogatások sem segítenek ezen a helyzeten, ha nem alakítunk ki jól végiggondolt kapcsolatépítő programokat, amelyekbe az egymással szomszédos régiókon túl is érdemes sok új szereplőt bevonni.
Zentán, ebben a polgári hangulatú, ám zaklatott kulturális emlékezetű dél-alföldi városkában mindenesetre mindent megtettek a novemberi konferencia résztvevői, hogy legalább a délvidéki történeti tudat bizonyos szövevényes kérdéseiben szétoszlassák a homályt. Mint Hajnal Jenő főszervező, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója mondja, a két délvidéki központ, Szabadka és Újvidék mellett nagyon fontos lenne, hogy az ilyen kisebb központokban is megtalálják végre a kisebbségi szellemi élet lehetőségét. Nekünk úgy tűnt, ez most maradéktalanul sikerült. A közeli Magyarkanizsától Óbecséig olyan kezdeményezéseket láthatunk a Tisza mentén, magyarázza Hajnal, amelyek túlmutatnak a központosított világon. Magyarkanizsán új színházi kultúra épül ki a Franciaországból hazaköltözött világhírű táncművész, Nagy József vezetésével. Zentán fölépült a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, vállalván a szórvány felé közvetítés felelősségét. S ez a mostani tanácskozás arról szólt Hajnal Jenő szerint, hogyan tudnak a délvidéki magyarok az anyaország felé fordulni, a Kárpát-medence kutatói, tudósai felé kezet nyújtani, ami teljes magyar nemzetben való gondolkodást jelent.
Aminek – amint a médiaszakot végzett Martina fogalmaz – az is feltétele volna, hogy a magyarországi magyarok is megkezdjék saját történeti tudatuk alaposabb kutatását.
Hiszen még Magyarország sem gyógyult ki a kollektív feledékenységből.
Vége
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter leleplezi a fogkefét
