Köznapló

December 1., szombat
Hű, de mondja! Hű, de mondja! A Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke, akiből árad a sikertelenség, asztalra ugrott, és élteti magát. 2009-ben mi rendezzük a kispályás Európa-bajnokságot! (Vigaszként a nagypályás kudarcért, mondom én, de nem Kisteleki.) Mintha felhúzták volna, úgy hajtogatja, hogy kiharcoltuk, hogy ismét odafigyelnek ránk. Közben ügyel, hogy arca derűs legyen, amikor fotózzák, filmezik.
Én szívesebben venném, ha Európa döntéshozói sikeres futballistáinkra figyelnének inkább, ám azok éppolyan sikertelenek, mint az elnök. De semmi baj. Az aránytévesztés magyar tulajdonság: a balsorsot magyarázó néplélek ősi velejárója. A láz csillapodni fog, pár hónap múlva elmúlik. Nagyjából akkor, amikor a kontinens az Európa-bajnokság döntőire figyel. A nagypályás Európa-bajnokság döntőire.
Olyan ez, mint amit a kismarosi állomáson láttam. A nemzetközi gyors piros lámpát kapott, megállt. A kocsiban a napbarnított nyaralók az ablakhoz rohantak, lehúzták, nyújtogatták a nyakukat, mi történt, miért áll a vonat. És akkor egy asszony a hegy felőli oldalon észrevette a keskenyvágányú kisvasutat. Ó, de aranyos, kiáltott fel, és odamutatott, mint aki szeretné megosztani az örömét mással. Néhányan odafordultak, és láthatóan nekik is kedvük telt benne. Gyere, nézd meg, olyan, mint egy játék vonat, szólt be egy másik nő a fülkébe.
Egy percig se tartott, a mozdony tülkölt, s a nemzetközi gyors lassan kihúzott az állomásról. Gyorsított, az utasok élvezték, ahogy vágja őket az ablakon beáradó friss levegő, és amikor átrobogtak a következő állomáson, már senki nem gondolt a keskenyvágányú vicinálisra.

December 2., vasárnap
Tele vagyunk különös lakókkal. Egy nyestpár az éjszaka megint kotozott a tetőn. Mióta cserép helyett bádog került a kert felőli sarokra, akkora zajt csapnak, mintha egyszerre öt macska verekedne. Pár hete az írópultnál egyikük benézett az ablakon. Rám ügyet se vetve végigpásztázta a szobát, majd villámgyorsan otthagyott, mint egy melegházi puhányt.
Vaddisznót is várunk. Tavaly is jártak erre, az idén miért ne jönnének? A drótkerítés nem akadály előttük. Felfeszítik, és masíroznak befelé. Egyik a szőlőnél túrt nagyokat. Jó súlyban lévő disznó lehetett, körme egészen mély nyomot hagyott. A tágas lyukon bejárása volt nyúlnak, őznek, kóbor kutyának – jól tettem, hogy papírral betekertem a fiatal fák törzsét.
Délután kis ökörszem landolt az ablak keresztlécén. Járt itt többször. Kilestem, amikor a földre szállt, és bebújt a sárga levelű kecskerágó bokra mögé. Vártam, hogy előjön majd, de nem. Talán ott lakik. A madáretető a teraszon van, a ház túlsó oldalán. A cinkék közt eddig csak verebet, csuszkát és egyszer vörösbegyet láttam. A kis ökörszemet soha.
Lehet, hogy az ökörszem más. Elvegyült, aztán kivált, tehát költő. Ilyenkor nem tojáson ül, hanem paritúrán. Egész kertet betöltő daljátékon dolgozik. Címe: Madárverseny. Külföldi bemutató esetén: Meistersinger. Egyik szerepre már megnyerte a rozsdafarkút, és várja a fekete rigó válaszát is.
Gyanítom, jobban áll, mint én a könyvem átírásával. Időnként ki is nézek, hátha nyerek tőle némi biztatást.
Mindkettőnk határideje a kikelet.

December 3., hétfő
Kérdezek. Akik azért zsivajognak, s habzik a szájuk a magyar médiában, mert az orosz választás nem volt „demokratikus”, mire gondoltak? Arra tán, hogy a jambósapkás sakkozó pártja nyer? Vagy a handabandázó Zsirinovszkij, netán a kommunisták? Mit szerettek volna?
Megmondom.
Amit Hodorkovszkij és Abramovics. Demokráciába csomagolt anarchiát. Földönfutó milliókat, akiknek mindegy, hogy oroszok vagy mások. Olyan országot, ahonnan ki lehet síbolni nagy pénzeket. Ahol az olajmaffia határozza meg, ki lesz legközelebb kormányon.
A habzó szájú zsivajgók olyan választási eredményt szerettek volna, amely Oroszország ellendrukkereinek jó. Amerikának. Az Európai Uniónak. A magyar média néhány jelese szerint az orosz választások nyilván akkor lesznek „demokratikusak”, ha az ő kedvük szerint alakul a szavazás.
Hogy ezt mi bizonyítja?
Miklós Gábor cikke a Népszabadságban. Aki nem olvasta, kapaszkodjon meg: Putyin nemzetvezető (!) címmel jelent meg. Brávó, Miklós úr! Már nem sok hiányzik, hogy olyan harcias legyen, mint Horváth Márton. A Szabad Nép főszerkesztője ragadott tollat ilyen eréllyel, ő speciel Dulles és MacCartney ellen. De tapsot érdemel a rádió berlini tudósítója is: a választás okán orosz nacionalizmust emlegetett.
Semmi kétség, bosszantó, hogy Putyin tartást, öntudatot adott a népnek. Ez az öntudat ráadásul azt jelenti, az oroszokat nem érdekli Európa és Amerika véleménye. Naná, hogy az nem tetszik az olyanoknak, akik mindig másnak akarnak tetszeni. Csak megjegyzem, nem ártana tudni, hogy Dosztojevszkijt se érdekelte, mit gondolnak az ő Oroszországáról Európában. És ha jól olvastam, Tolsztojt se nagyon.
Én velük tartok, és nem önnel, Miklós úr. Dászvidányija!

December 4., kedd
Nekünk ugyan csak egy Suzukink van (a „csak” szó kishitűséget tükröz, hiszen megy, amikor mennie kell, és megáll, amikor rálépek a fékre), azt azonban aggályosnak tartom, hogy az APEH immár a „kézzel fogható” adótárgyakra is rászáll. Amilyen az autó. S ugyancsak szálldosni fognak a hat–nyolc milliós ingatlanokra.
Jó, jó, de mi lesz a nagyokkal?
Állítom, és levágom a fél fülem, ha megtörténik az ellenkezője, hogy a túlparton hatalmas pénzből épülő szállodát, amelyet pár száz méterrel a Lepence-völgy után vágtak gorombán a tájba, nem fogják ellenőrizni. És azért nem, mert egy prominens szocialista politikus pénze van benne. Ha pedig erre nincs esély, és láthatóan nincs, hisz a párt pénztárnoka is kacagva építhetett ezer négyzetméteres hodályt Tarjánban, az APEH-et besorolom a növekvő diktatúra erősítőinek kétszínű csapatába.

December 6., csütörtök
Ma zár Váli Dezső kiállítása a belvárosi Aulich utcában. Az elmúlt öt év képeit láthatta, aki ott járt. Szólnék róluk, de látvány nélkül reménytelen. Másról fogok: Váliról, az emberről és Váliról, a festőről. Hosszú ideig külön kezeltem a kettőt. Naplója felelős ezért. C. Napló – ezen a címen adták ki tizenöt éve.
Belelapoztam a boltban, elolvastam néhány följegyzését, és bólogattam: egész eredeti… Ez az „egész” a kitárulkozás miatti gyanút jelezte, mert akkoriban sokan vetkőztek pucérra, hogy odafigyeljenek rájuk. Ki a testét mutogatta, mint Hundertwasser, ki a lelkét, mint Beuys, bár én nem rájuk gondoltam, hanem Fakezű Péterre és Középszerű Pistára. Rájuk a kutya se figyelt volna másként, és így is csak percekre. Másodpercekre…
Az „egész” jelző hamar lekopott Váliról. Megvettem, elolvastam a naplót, és sok aláhúznivalót találtam benne. Persze magamutogatást és olyan figurázást is, ami miatt egy időre gyanúba fogtam. Miért szórakozik? A sok irkafirka eltakarja a festőt.
Váli jó festő. Fölösleges volt egy időben mindegyre Rothkót emlegetnie mint ámult-bámult példát. Kölcsönkértem két albumot, lássam, mit tud a bajszos, nagy orrú jenki, és nem győztem hüledezni, piktúrája mennyire hideg és egyhangú. A szemem semmi szeretnivalót nem talált rajta. Váli képein annál inkább.
Miután összeismerkedtünk, rájöttem, nemcsak jó festő, okos is. (A kettő nem mindig jár együtt, s nagynevű példákat csak azért nem hozok, nehogy dünynyögjenek a sztárgalériák gazdái. Bár a sznobok vásárlási kedvét aligha rontanám, hisz a bukszájuk vastag.)
Váli felismerte, hogy a kiállítások látogatója nem csak a képekre kíváncsi. Azokra is, akik a vásznat összekenik. Ha pedig így van, jobb, ha magát ő maga mutogatja. Nem bízta erényeit rossz tollú kritikusokra, érdektől vezérelt műtörténészekre.
Kiadta a naplóját, rostálva, hogy személyét érdekesnek lássa a néző. És írta tovább, írja azóta is. A www.deske.hu oldalon bárki megtudhat róla olyat, ami megragadja.
Festőnk ért a megragadáshoz. Naplójából tudni, egy időben jógázott, de abbahagyta. Zsidó temetők sírköveit fényképezte, szintén abbahagyta. Maradt a reggeli mise a Margit körúti ferenceseknél, úszás a Lukácsban, és ami végképp változatlan: a műteremképek.
Váli mániákusan festi már vagy húsz éve műtermének szegleteit, s amint láttam, nem fáradt bele. Ehhez talán kellett egyfajta poroszos puritánság is (ebben a szobrász Barlachra húz, bár ő nem porosz).
Magamutogató rendszeretetének bizonyítéka, ahogy sokéves munkával digitalizálta képeit, rendszerezte naplóját, és kiszórta fölöslegesnek ítélt könyveit és bútorait. „Tárgyaim rendben, gondosan rostálva.”
Ő maga nem szólhat róla, én igen: Váliban erős morál munkál. Egy alkalommal megbeszéltük, hogy ötkor felugrom hozzá. Pár perccel öt óra előtt érkeztem, nyomtam a kaputelefont: semmi. Ejnye már… De csak ennyit tudtam mondani. Egy laklit láttam közeledni a Széna tér felől. Futott. Hatvanöt éves, megtehette volna, hogy azt mondja: bocs a két percért. De nem. Ő futott. És ötkor ott volt.
Váli Dezső kiválasztott ember. Kiválasztotta magát, s keményen dolgozik azon, hogy választásának megfeleljen.