Essünk túl a nehezén: László Csaba és Dimény Levente népi táncjátéka kétszer roggyan meg a bő egyórás előadás alatt. Középtájt álmosítóan ellaposodik, a végén meg olyan zavarossá válik, hogy szülőatyja, Tamási Áron sem ismerne rá – ami önmagában még erény is lehetne, mert az ötletadó novella, a Rendes feltámadás Tamási egyik legrosszabb írása. De a dramaturgiai bizonytalankodások miatt a színészek is csak belecsöppenek a csattanóba, mint Pilátus a credóba, mi meg a ruhatárba menet tanácstalanul merengünk a megoldási lehetőségeken – ami ennyire egyirányú alkotásnál tévútra vihet. Visz is, ám ez legyen a mi gondunk.
Nos, ennél több rosszat nem tudunk elmondani a Rendes feltámadás című táncjátékról, amely az év egyik legjobb előadása volt múlt pénteken a Hagyományok Házában. A Magyar Kollégium nemes missziója, hogy advent időszakában határon túli táncegyütteseket hív meg a fővárosba, szokás szerint idén sem vonzott jelentős számú közönséget, és természetesen a szakma is távol maradt, ahogy ez már adventi hagyomány a számára. De sebaj, az idén ötesztendős Nagyvárad Táncegyüttes mindent megtett azért, hogy a honi néptáncszínház hagyományait rombolva egyszerre mulattató és töprengésre, számvetésre késztető, összességében kitűnő bemutatót tartson.
Templomi jelenet: gyónás, áldozás után a székely falu népe szépen sorban elfoglalja helyét a padsorokban. Ahogy ez a percekig tartó enumeráció egyenként bemutatja a szereplőket a darab kezdetén, és arcot ad a bárgyún-kedvesen vigyorgó félkegyelmű lánynak, a pimasz csitriknek, a nagytermészetű gazdának, a fehérmájú menyecskének és magának a kenetteljesen mosolygó püspöknek is, egyszersmind néhány lendületes vonással felvázolja egy falusi társadalom szövevényes kapcsolatrendszerét – ez az atmoszférateremtés netovábbja. László Csaba és Dimény László rendező-koreográfusok és a nagyváradi táncosok félresöprik annak lehetőségét is, hogy paraszti uniformisba rejtett, lélektelen és személyiségüktől megfosztott viaszművészek vészeljék át koreográfiáról koreográfiára a színpadi jelenlétet. Erőteljes és átgondolt színészi játék, magától értetődő tánctudás és kifinomult mozgásgondolkodás, valamint zavarba ejtő, sziporkázó zenei bölcselet (például a szatmári cigány szájbőgőzés vegyítése a latin liturgia dallamvilágával) – a Rendes feltámadás az, aminek hangzik: néptáncművészetünk lelkiismeretes újjáélesztése.
Az már csak kötés a mentén, hogy a felcsíki, gyimesi muzsikára vér szökik az ember agyába és lábába, mindent piros-feketén vagy csángófehéren kezd látni, és a szájbarágós Tamási-tézismű a színpadon megtáltosodik, szinte önmaga cáfolatába fordul, a becsületes újjászületés kergetése pedig valóban drámaivá és abszurddá válik. A történet szerint a szentes életű Énekes bácsit megöli az új kocsis, fia bosszút áll ezért, majd bizarr – nagyszerűen kidolgozott! – haláltáncban vallják meg a falusiak minden bűnüket, hogy végül sorba rendeződjenek a mennyország kapuja előtt. Énekes és fia inkább némi táncpárbaj után visszafekszenek a sírjukba, semhogy a sor végére álljanak az Úristen igazságtalan intésére – hiszen egész életükben a jóságukért szenvedtek. „Aztán nekünk többet ne trombitáljanak!”
Isten és hitetlen hívő viszonya, az üdvözülés útvesztői, az öröklét boldogsága és boldogtalansága, a paraszti kistársadalom szövevényes viszonylatai – erről és még sokkal többről szól a nagyváradiak Rendes feltámadása. Decemberben még Berettyóújfaluban, Debrecenben, Hajdúnánáson, Püspökladányban és Biharkeresztesen is fellépnek vele. Aki teheti, el ne mulassza!
(Rendes feltámadás. Nagyvárad Táncegyüttes. Rendező-koreográfus: László Csaba, Dimény Levente. Zeneszerző: Lászlóffy Zsolt. December 7., Hagyományok Háza.)
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
