Lübeck, Mengstrasse 4.

Tizenöt kilométerre a Balti-tengertől, Lübeckben leginkább az évszámokkal van elfoglalva a vándor, ha magyar. Összeveti az öreg kapuk, városfalak, templombejáratok fölé illesztett dátumokat az itthoniakkal, amelyeket inkább csak könyvekből ismer, nem nagy múltú köz- és magánépületek homlokzatáról. A társadalomtörténeti számtanóra végén azt sem tudja az ember, sírjon-e vagy kacagjon, keserűen. Amikor ugyanis Lübecket, ezt a fantasztikus északi települést megalapították, idehaza ádáz trónkövetelőkkel háborúzott Szent István koronájával hitelesített uralkodónk. Midőn szabad várossá nyilvánították, és ennek örömére szociális érzékenységgel megáldott polgárai közkórházat állítottak, II. András királyunk – ha máshonnan nem, Katona József drámájából, a Bánk bánból tudható – királynégyilkos nagyurakkal huzakodott. Mialatt a lübecki dómot, a nyerstégla gótikai csodáját építették a XIII–XIV. század fordulóján, a magyar trón és vele az ország is idegen fejedelmi házak küzdelmének tárgya volt. Amikor pedig a Máriáról elnevezett hatalmas székesegyház híres orgonistája, Buxtehude nyilvános orgonahangverseny-sorozatokat indított – a csütörtöki tőzsdenyitás előtt ajánlatos volt az alkuszoknak is meghallgatniuk a Marienkirche orgonistájának zeneműveit –, törökkel, Habsburggal háborúztak eleink, nagyurak feje hullt a porba, mert nem kértek a nyugatról érkező erőszakos hatalmi szeretetből. Mikoron az ifjú Händel, majd Johann Sebastian Bach Lübeckbe ment, hogy a kor legnagyobb hatású komponistájának az orgonajátékát tanulmányozza – Bach háromszáz kilométert gyalogolt a Buxtehudéval való reményteli találkozás kedvéért –, tájainkat II. Rákóczi Ferenc szabadságharca borította lángba. Amikor a marcipánkészítményeiről híres Georg Niederegger cukrászdát nyitott, I. Ferenc titkosrendőrei keserítették meg mifelénk az életet.
Niederegger cukrászdája ma is tárt kapukkal várja vendégeit. (Thomas Mann is kedvelte ezt a helyet, egyik írásában azon tűnődött, vajon honnan került az őrölt mandulából és cukorból gyúrt édesség receptje Niederegger kezébe. Talán Velencéből, így gondolta Lübeck világhírű szülötte. Nem tudta, írják így utólag a helytörténészek, hogy Lübeckben már 1530-ban is készítettek marcipánt, és a jó Niederegger „csak” a XIX. század hajnalán ismerte fel a nyalánkságban rejlő pompás üzletet.) A Marienkirche orgonahangversenyei is híresek mind a mai napig. (Hogy a tőzsdelovagok mostanság vevők-e rá, nem tudom.) A középkori közkórház, német földön a legöregebb, még az 1970-es években is egészségügyi intézményként üzemelt. Ma kórházmúzeum. Vagy száz méterre tőle, a Marienkirche mögött, a Mengstrasse 4. számú épülete Thomas Mann szülőháza. Az is múzeum, az írófejedelem életének az emlékhelye. Tán több is annál, a hagyományos polgári életforma bemutatója. Annak a társadalmi rétegnek a többemeletes „kiállítótere”, amelynek lételeme volt a családról, a cégről és a tágabban értelmezett közösségről, a városról és az általa kötött szövetségről való gondoskodás. Ennek a rendnek a tagjai még összhangban voltak a világgal, és békében éltek önmagukkal. Nemzedékeken át megőrizték azt a szellemiséget, azt az erkölcsöt, amely voltaképpen a kora középkortól a modern időkig a polgári rend meghatározója volt. A lübecki Mengstrasse 4.-ben voltaképpen azt az életmódot szemlélteti valamennyi kiállítási tárgy, irodalomtörténeti dokumentum, fotó és archív filmfelvétel, amely után mi, Kelet-Közép-Európa feudális és posztfeudális történelmi tanfolyamokon képzett népei oly nagyon sóvárgunk, és amelytől – néhanapján – félünk is. A polgári életforma szépsége s ereje jelenik meg e falak közt, a hanyatlás baljós jeleivel.
A hajlékot, amelyet Thomas Mann apja, egy 1790 óta működő gabonaszállító cég tulajdonosa, a köztiszteletben álló lübecki patrícius építtetett, ma Buddenbrook-háznak hívják. Arról a családregényről nevezték el, amelyet a Mann família másodszülötte, a Brazíliából származó, portugál-kreol felmenőit is számon tartó édesanya kedvence írt. Mindössze huszonkét esztendős volt a szerző, amikor a Buddenbrookok történetét – elmélyült kutatások alapján, szinte filológiai pontossággal – írni kezdte. Huszonöt, amikor befejezte. Az Egy család hanyatlása alcímet viselő nagyregény 1901-ben jelent meg (nem is volt olyan könnyű kiadót találni neki), s azóta egyfolytában azt találgatja a világ, ki komolyan, ki kandi komolytalansággal, hogy az író kiről mintázhatta a négygenerációs történet alakjait. Johann Buddenbrook, a családi gabonakereskedő cég vezetője Thomas Mann apját mutatja meg? Tony Buddenbrook, a lány, aki egyre lejjebb csúszik a lejtőn, Thomas Mann Carla nevű, kudarcos életű húgát formázza? És kit rejt a morális aggályokkal küszködő ifjabb Johann Buddenbrook alakja s az állandó bizonytalanságban élő, csupán a külszínre ügyelő Thomas figurája? Csak nem a névrokonát, az írót magát? A Mengstrasse 4.-ben járva persze szárnyakat kapnak az összehasonlító családtörténet alkalmi tudorai. Nem véletlenül: az emeleti tájképszoba festett idilljei, a kis harmónium, a bábszínház a Fidelio díszleteivel – emlékszünk rá, a regényben a beteges kis Hanno kedvenc játéka ez a szerkezet –, szinte minden azt sugalmazza, kulcsregényként tekintsünk az 1929-ben Nobel-díjjal jutalmazott műre, s hogy a költött nevek mögött igenis érdemes a lübecki Mann család egyes tagjait keresni. Persze vannak olyan látogatói is az emlékháznak, akik érzik, tudják, hogy nem egyetlen família egyszervolt hiteles története a világ szinte minden nyelvére lefordított családregény, hanem a XIX–XX. századi polgári létformáé úgy, ahogyan Thomas Mann gyermek- és kamaszéveiben megélte s megismerte. Lübeck, a kereskedő- és kikötőváros ugyanis a maga nyitottságával, szigorú szabályaival, szellemi igényességével, kötelességtudó, lelkiismeretes lakóival a polgári életvitelnek olyan kedvező feltételeit teremtette meg, amelyeket a tehetséges fiatalember, aki maga is a polgári rend tagja volt, a legapróbb részletekre kiterjedő alapossággal, ugyanakkor az egyetemesség érvényesítésével tudott megjeleníteni, ércnél is maradandóbban megörökíteni. A fény- és árnyoldalakat is, virágzást és hervadást egyaránt.
Még tizenhat éves sem volt Thomas Mann, amikor meghalt az édesapja. Végrendelete szerint cégét fel kellett számolni, házát el kellett adni. Nem mintha rosszul ment volna a vállalkozás, gondot jelentett volna a ház fenntartása, de a családfő megérezte, hogy művészi érzékenységgel megáldott-megvert, gyakorlatiasnak semmiképpen nem nevezhető fiait nem tekintheti az utódjának. A Mann-birodalom feje sem életében, sem holtában nem állított akadályokat a sorsszerű társadalmi folyamatok útjába. Alighanem ez a sajátos, a túlvilágról is üzenő nagyvonalúság is a segítségére volt Thomas Mann-nak abban, hogy megértő szeretettel örökíthette meg azokat az osztályos társait, akik erőtlennek bizonyultak a hagyományos polgári életstílus folytatásához, akik az egyéni érdeknél és a szerzett haszonnál messzebbre nemigen látnak. Úgy tűnik, Lübeck szülötte azt is idejében megtanulta, hogy miként lehet elnézőnek lenni azokkal szemben, akik megtagadták a polgári életfelfogást, és széttördelték a polgári rendnek még a külsőségeit is.
A múzeumként üzemeltetett szülőházban nemcsak a Nobel-díjas nagyregény megannyi idegen nyelvű kiadása tekinthető meg – köztük az egyszerű kiállítású magyar –, hanem az összes megfilmesítése is: az 1923-as némafilm, az 1959-es Weidenmann-rendezés, az 1979-es televíziós változat. A negyedik adaptáció forgatását nemrég fejezték be – Lübeckben. „Mi a gazdaságot állítjuk előtérbe – nyilatkozta róla a rendező, Heinrich Breloer. – A globalizációt, amely a XIX. században Lübeckben végbement.” A Breloer által mozgóképesített Buddenbrook-változat decemberben kerül a mozikba. Bevallom, félek tőle, a globalizációra hivatkozó beharangozó szöveg ismeretében talán nem is alaptalanul. Azt a dokumentumfilmet azonban, amelyet a Mengstrasse 4.-ben folyamatosan vetítenek, sosem fogom elfelejteni. Pár héttel a halála előtt Lübeck városa díszpolgárává választotta Thomas Mannt. A felvétel a városházán megtartott ünnepséget rögzítette. Óriási tömeg fogadta a nyolcvanesztendős írót, és ő a háborús sérüléseitől szenvedő, elcsúfított, megosztott és szétszabdalt Európa északi peremén 1955 tavaszán is az összhangról és az egyetértésről beszélt. Ezt tanulta Lübeckben, hiteles polgárok szülővárosában. A polgárság szülővárosában.