Magnus barát sziklája

Ha valakinek az a perverziója, hogy jól megérdemelt vakációját szereti kiegyensúlyozott körülmények között eltölteni, nem rettegve attól, hogy a pénzéért még felerészben se kapja meg, ami jár; és aki különös örömét leli abban, hogy az autópályákról nem söprik le úri gyorshajtók, illetve napokig csak arra legyen gondja, hogy egy akkurátusan kitalált és működtetett ország ritmusát tartsa – annak érdemes Ausztriába utaznia. Sok rosszat el lehet mondani az osztrákokról – például pocsékul fűszereznek, olykor rátartiak a magyarokkal, kissé unalmasak, meg hát a közös múlt bizonyos szakaszai, ugyebár –, de hogy ne volna kerek és értelmes elképzelésük az életről, azzal nemigen vádolhatók.
Ausztria bármelyik évszakban csábító. A tél természetesen a hó és a fagy szerelmeseié, a sípályák ördögeié, meg azon kívülállóké, akik zúgó fejjel hallgatják a síbisztrókban hollálizó, a Híd a Kwai folyón örökzöld dallamát tiroli dialektusban üvöltő piros fejű helybélieket, és akik hüledezve bámulják a piros pályákon száguldozó osztrák óvodásokat. E kívülállók többek között az egyszeri túrázók és kulturális turisták, akik ugyancsak megtalálhatják számításukat a téli Ausztriában. Az elmúlt napokban módunk volt megtapasztalni, nyugati szomszédaink mindent beleadnak, hogy országuk jó hírét messzire röpítsék: újságírók tucatjait hívták meg Közép-Európából, hogy két exkluzív szálloda bemutatásával egyszersmind turisztikai értékrendjüket is szemléltessék.
Tirolban és Salzkammergutban korábban már szemügyre vehettük azt az osztrák idegenforgalmi modellt, amely a magas színvonalú, magától értetődően előzékeny, családias vendéglátást ötvözi a hagyományos életmód mindenek felett álló tiszteletével. A panziók félig paraszt, egészében öntudatos polgár tulajdonosaira gondolunk, akik sok magyar kollégájuktól eltérően nem fordulnak ki önmagukból, hogy kuncsaftjaik minden kívánságát teljesítsék, és eszük ágában sincs szégyellni az istállószagot vagy a sarokba állított trágyás csizmát. Gazdálkodnak, és vendégül látnak, a kettő szerencsés ötvözetével: a reggelizőasztalra mindig friss házi termékeket téve. Találkoztunk persze itt is bumfordi ügyeskedőkkel, de akkora a választék, hogy mindenféle előzetes foglalás nélkül, egyik napról a másikra továbbállhatunk.
December elején Stájerország szép szegleteit kerestük fel: Graz felől közelítvén meg a Turrach patak eldugott völgyét, két középkori apátságot látogattunk meg út- közben, egyik sem mentes magyar vonatkozásoktól: Seckau és Sankt Lambrecht bencés kolostora jó nyolc-, illetve kilencszáz esztendeje biztosítja a stájer vidékek szellemi-lelki egyensúlyát. Magyarországot elhagyva a Judenburg és Leoben között fekvő Seckauban szálltunk ki először az autóból, hogy úgy érezzük, nosztalgikus Krúdy Gyula-novellába csöppentünk, amelyben ősrégi erődfalak, zord bástyák között és hangulatos kisvendéglőkben zajlik a kedélyes élet a hegytetőn. Olyan kisvárosban, ahol előre köszönnek az idegeneknek, és a helyi cukrászdákban végigzongorázható a Monarchia minden édesipari remekműve.
A hatalmas seckaui apátság télen hivatalosan zárva a látogatók előtt, de mi beosontunk az udvarra és a román kori bazilikába, amelyet majd szétvetett a gyermekzsivaj: az itt működő gimnázium diákjainak éppen szünetük volt. A bazilika lélegzetelállító szépségű: apokaliptikus freskói, középkori márvány sírkövei, misztikus fényei megérnek egy látogatást.
Akárcsak Sankt Lambrecht apátsága, amely a változatos Grebenzen természetvédelmi park központjában található, ezerméteres magasságban. Omladozó bástyája, erődített kapuja, a falakon belül található két középkori temploma, hatalmas klastroma – a minden szegletkövéből áradó középkor mindenképp indokolttá teszi a kitérőt a Mura folyó völgyéből. Már csak azért is, mert bizonyos Magnus barát innen indult térítő útjára a XII. század közepén, hogy az útjába gördülő sziklát egy Mária-szoborral csodás módon kettéhasítva megalapítsa az ugyancsak stájerországi Mariazellt, a katolikus magyarság számára oly meghatározó búcsújáróhelyet.
Az apátságtól visszatérvén a Mura partjára, maga Murau település sem hagyható ki mindazoknak, akik kedvelik az évszázados nyugalmú, festői utcahálójú osztrák kisvárosokat. A Mura mellékfolyója, a Turrach szűk, jeges falú völgyben tör utat magának Stájerország és Karintia határvidékén. Turracher Höhén, a fennsíkon, csaknem 1800 méteres magasságban három gyönyörű tó, sípályák és szállodák sokasága várja a téli-nyári turistákat.
Bennünket a fiatal Strablegg házaspár látott vendégül évtizedről évtizedre tovább épülő, a hajdani kis hegyi panzióból mára háromcsillagos hotellé avanzsált Kornock szállóban, példájukkal büszkén igazolva, hogy aki Ausztriában jól működő szálláshelyet létesít, az generációk életét alapozhatja meg. Turracher Höhe nyüzsgő központjától elszakadva nagyszerű téli tájakon gyalogolhat az ember: a csonttá fagyott tavak körül jól kiépített ösvények, nordic walking és sífutóútvonalak, lesiklópályák pezsgőt kínáló síkomornyikokkal, cirbolyafenyvesek csábítják az embert. Amikor a havas utakon sétálva szóba elegyedünk az ugyancsak meghívott osztrák újságíró kollégákkal, azt tudakolják tőlük, hogy a magyarok miért olyan szégyenlős nép. Ha tudnánk a választ, akkor sem mondanánk meg.