Mindent kiszivárogtatok (48.)

Hegedűslaci-intarzia

Fejem nehezéke húz a földre,
valami különös fény játszik a ködbe,
egyre messzebb kerül a távol.
Látom még a tüzet, énekel a tábor:
Rakd meg, rakd meg, cserkész pajtás
azt a tüzet!
Isten tudja mikor látunk megint téged.

Ideje már, hogy levetkőzz,
ahogy majd a lombos fák
semmi gúnyában zörgetik
csontra csupasz ágaikat
korbácsolni zordon telet.
Alvó rügyek,
kinyíltok-e újra tavasszal?

Sorsod elől mondd, hova?
Vagy aki volt, vagy aki lesz
égiek foglya.

Sárga-fekete csíkos hulla
lett volna még darázs,
de a lelkem szúrni akart
engem.
Lám a halálod
éltedről ledobta mérges
talárod,
s marad e fricska irkafirka
fejfádra felírva.

Útra hullik a hó,
hullik a csendre a hó.
Elvesztem,
örökké ott vagyok,
jégmezőn az ember,
ki ottfagyott.
Üvölts csak bűn,
de bízva bízz,
folyik vagy szilárd,
de víz a víz.

Uram,
köszönöm, hogy engedted látnom
teremtett világod.
Engedd majd látnom
a fenséges fényt,
az örök világosságot.

Megjött, elment – csupa volt,
visszfény, akár a hold:
emlék sugára.
A semmi szélén üldögélek – jövő –.
De mélység mélyén csobog a lét,
Teremtő keblében nyílik a rét.


Futurum

Perfectum
Elbújtam,
tépett lázadó, állampolgársága magyar.
A ház amit építek,
dacpalota,
álca,
rejteni végső gyengeségem,
várakozván a bölcsebb halálra,
hogy visszajárjanak
kísérteni
bottal szentelt soraim.

Imperfectum
Mire itt összehajolnak a fák is,
hallani lesz,
nemcsak a szél játszik.
Mások rohanása,
mások zokogása zúdul alá a lejtőn,
s bár senki se mondja,
hogy voltam,
állok itt mégis szélben,
állnom lesz itt
voltan.

Dolgod az,
mit tenni kell a parasztnak,
vetned ősszel
a tavasznak!