Partraszállás dudaszóval

A diósgyőri Kaláka-fesztiválon a szlovák Muzicka együttes is fellépett a nyáron, s Agócs Gergely, aki meghívta az eseményre a zenekart, olyan bandaként mutatta be a közönségnek, amely büszkén hirdeti, hogy a magyaroktól vette át a táncházmodellt. A varsóiak pedig most nyertek meg egy kulturális pályázatot, amelynek témája és célja a táncházkultúra féléves magyarországi tanulmányozása. Agócs úgy véli, megérett az idő arra, hogy a táncházat mint hagyományoktatási módszertant hungarikummá nyilvánítsuk. A néprajzkutatóval, népzenésszel, a Hagyományok Háza tudományos munkatársával ennek lehetőségeiről beszélgettünk.

Akadnak, akik meglepődnek azon a felvetésen, hogy a táncházat hungarikumnak tekinthetjük.
– A táncház sokak fejében még mindig csupán olyan klubként él, ahol az ifjúság találkozik, s népzenére szórakozik. Ezzel szemben látnunk kell, hogy nemcsak egy szórakozási forma a sok közül, hanem összetett hagyományoktatási módszertan. A táncház, egyáltalán a hagyomány értelmezésének magyar modellje megadja a választ arra az idestova másfél évszázados kérdésre, hogy a hagyományos kultúra társadalmi szerepének felbomlásával megtartható-e, tovább éltethető-e bármi, amit tradicionális értéknek tekintünk. Magyarul, hogy megfelelő magatartás-e népdalt énekelnie olyan embernek, aki a legmélyebb álmában sem fogja már meg az eke szarvát, vagy a legvékonyabb szállal sem kötődik a guzsalyhoz. Manapság is számos kísérlet születik arra, hogy a népzenét, a néptáncot miként ültessük át „mai” környezetbe, vagy miként tegyük emészthetővé ezeket az értékeket a modern kor embere számára. Milyen érdekes, hogy Bachnak mondjuk a brandenburgi versenyekben alkalmazott polifóniáját senki sem akarja a modern kor embere számára dzsesszakkordokkal emészthetővé változtatni – sőt jó néhány zenekar és szólista korabeli eszközökön, például bélhúros vonós hangszereken játssza a műveit. Miért pont a népzene terén vetődik fel minduntalan a modernizálás igénye, miközben napjainkban a régi zene is a reneszánszát éli?
– Népzenére jó néhány országban táncolnak városi emberek. Miben rejlik a mi táncházaink különlegessége?
– A magyar táncház szellemiségében a hagyomány tiszteletének és bemutatásának példáját láthatjuk: tradicionális kultúránk értékei megkérdőjelezhetetlen esztétikai tartalommal rendelkeznek, amelyek eredeti megnyilvánulási formájukban is kiválóan alkalmasak szórakoztatásra, gyönyörködtetésre és eszméltetésre egyaránt. Ugyanakkor tudatosítani kell, hogy az ember életében ma ugyanazoknak az érzéseknek a kifejezésére formálódik igény, mint amilyenek a középkor vagy a kora újkor emberének életében is jelen voltak. Ezen érzések nagy része nem jelenik meg a modern művészetekben – gondoljunk például az árvaságra, az egyedüllétre, a hamis cimboraságra vagy a férfiak közösségeinek összetartozás-élményére. Ezekről mely popslágerek szólnak? Ebben az értelemben a népdal fontos lélektani, illetve társadalom-lélektani feladatok betöltésére is alkalmas, és a közösségi lét fontosságának hangsúlyozására is kitűnően használható. A táncház ugyanakkor felhívta a figyelmet a regionális értékek, a kultúra sokszínűségének fontosságára is. Hiszen mi a táncházakban nem egyszerűen magyaros jellegű zenéket muzsikálunk, nem egyszerűen csárdást táncolunk, hanem marosszékit, rábaközit, Ipoly mentit vagy felső-tiszahátit. Mindemellett azt is észre kell vennünk, hogy a helyi értékek fontosságának hangsúlyozásával szembemegyünk a globális nagytőke érdekeivel. Az önmagát lokálisan meghatározó egyénnek ugyanis az igényei, vagy legalábbis azok nagy része, helyhez kötöttek, az ilyen ember a fogyasztási szokásaiban is a helyi jellegzetességeket keresi. Márpedig ezen igényeket csak lokális termeléssel lehet kielégíteni. Ha én mondjuk egy bizonyos villányi borra esküszöm, akkor nekem nem lehet eladni az ausztrál, a francia vagy a kaliforniai tömegborokat. Ha a gyermelyi magyar kenyérre esküszöm, akkor nem veszem meg a tömegbagettet. Természetesen más népek vagy tájak kultúrái is lehetnek számunkra érdekesek, sőt az ezekkel való megismerkedés még segíthet is minket abban, hogy meglássuk és megtanuljuk helyesen értelmezni a saját nemzeti vagy regionális kulturális örökségünk értékeit. Nagyon finomak a kínai vagy az olasz ételek is, mint ahogy a táncházakban is megjelentek cigány, délszláv vagy román népzenék és táncok – de mindig fontosnak tartottuk, hogy ezeket a saját helyükön értékeljük.
– A népzene hazai tanítása mennyiben különbözik a máshol alkalmazott módszertől?
– Európa-szerte találkozhatunk görög rembetika vagy argentin tangó klubokkal, de az ír sztepptánc vagy a spanyol flamenco is nagyon népszerű. A magyar táncház abban különbözik ezektől az egyéb zenei és táncfolklorizmusoktól, hogy mi kifejlesztettük azt az eljárást, amelynek segítségével nem egyszerűen magyar dudazenét tanítunk, hanem például a tereskei Pál István játékán keresztül a Nógrádi-medence jellegzetes dudálását tanítjuk meg, illetve játsszuk. Nem egyszerűen csárdást tanítunk, hanem különbséget teszünk a nyugati palócok lent hangsúlyos, bukós csárdása és a keleti palócok fent hangsúlyos, csapásoló csárdása között. Sőt a keleti palóc vidéken belül érzékeltetni tudjuk például a Szilicei-fennsík, sőt ezen belül a Szádvárborsa falujára jellemző stílus sajátosságait. Ez azért nagyon fontos, mert a stílus maga az ember – hogy a szállóigévé vált mondást idézzük. De azért is szükséges, hogy meg tudjuk mutatni népi kultúránk gazdagságának csodáját, mert így hangsúlyozni tudjuk a kulturális sokféleség fontosságát. A sokféleség ugyanúgy elengedhetetlen életfeltétele egy kulturális rendszernek, mint ahogyan a biodiverzitás alapvető követelménye egy-egy természeti életközösség sokat emlegetett fenntartható fejlődésének.
– Ide kívánkozik, hogy a táncházmozgalom kialakulásánál akadémiai kutatók, tudósok is bábáskodtak, azaz a magyar táncházakban hallható zene és látható tánc tudományos kutatások eredményeit tükrözi vissza.
– Ez így igaz, s a tudósok közül Martin Györgyöt külön kiemelném. A táncházmozgalom ma is kapcsolatban áll a tudományos kutatással, és ez nemcsak abban ölt testet, hogy a táncház a népzene- és a néptánckutatók tapasztalatainak anyagából táplálkozik, hanem abban is, hogy a táncházasok nem elégedtek meg az eredeti felvételek tanulmányozásával, már a hetvenes évek elején felkerekedtek, és tudásukat ezen zenék és táncok természetes közegében, közvetlenül a hagyományőrző mesterektől, kézből kézbe vették át. E folyamat máig nem szakadt meg, Tatabányán jártam nemrégiben egy 1932-ben a Heves megyei Felsőtárkányban született idős cigányprímás tudását rögzíteni, dokumentálni – azaz gyűjteni. A táncházak szellemisége a kiváló magyar néprajzkutatás olyan nagy alakjainak, mint Győrffy István, Ortutay Gyula vagy a már említett Martin György, illetve a népzenekutató elődök, elsősorban Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László és Vargyas Lajos tanítására és örökségére támaszkodik, akik mindig hangsúlyozták, hogy a hagyományos kultúrának a modern műveltségünk fundamentumát kell adnia. E gondolat már megfogalmazása korában is forradalminak számított, és sajnos sokan ma sem értik igazán.
– Sőt talán még kevésbé, mint száz évvel ezelőtt…
– Így van. Magyarországon például gyakorta elhangzik olyan mondat, amely azzal kezdődik, hogy: „Bezzeg nyugaton ma már…” Akik így beszélnek, azon meggyőződésüknek adnak hangot, hogy a Nyugat előrébb tart, mint mi. Ám arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor négy és fél évvel ezelőtt a szövetséges csapatok partra szálltak Irakban, akkor a brit haderő kötelékében az első személy, aki a lábával megérintette Irak földjét a tengerészgyalogosok tömött sorai előtt haladva, a dudás volt. Mindenki láthatta, a hírcsatornák élő adásban közvetítették. A duda pedig népi hangszer, s ez a katona deréktól fölfelé zubbonyt viselt, deréktól lefelé pedig kiltet, azaz a skót népviselet egyik darabját. Csak annyit tennék hozzá, hogy nyugaton ma már így tekintenek a saját néphagyományukra. Gondoljuk el, milyen epés médiareakciókat váltott volna ki, ha mondjuk Magyarország uniós csatlakozásakor a központi állami ünnepségeket egy cifraszűrbe öltözött népzenész somogyi hosszifuruglával indította volna el. A táncházban kialakult annak a lehetősége, hogy különféle pózoktól, maníroktól és színpadi kliséktől mentes formában találkozhassunk eredeti kultúránk valóságos arcával. Úgy vélem, ez olyan érték, amelyet védeni kell, s megérett az idő arra, hogy a táncháznak mint sikeresen exportált magyar szellemi terméknek kialakítsuk a jogilag védett brandjét, azaz a hagyományoktatás e módszertanát a Pető-módszerhez hasonlóan nyilvánítsuk hungarikummá, s teremtsük meg ennek törvényi, jogvédelmi környezetét. E feladat különös aktualitást nyer azáltal, hogy a táncházas szemléletet és a hagyományoktatást, legalábbis annak módszertanát sikerült exportálnunk Szlovákiába és Lengyelországba. A mai szlovák táncházmozgalom és a lengyel táncházak is őszintén és büszkén hivatkoznak a magyarországi előképekre, sőt ma már az sem ritkaság, hogy a szlovák táncházakban a szlovák közönség a zenekartól kalotaszegi legényest vagy szászcsávási cigánycsárdást rendel.
– Bárcsak a politikusok gondolkodnának így!
– A két ország közötti feszült politikai légkörben ez a pozitív szakmai együttműködés különös jelentőséget kaphat, hiszen a mi szakmánkban mindenki számára magától értetődő, hogy az Ipoly menti kanásztánc a Felső-Garam menti szlovák odzemoktól, a bodrogközi „magyar szóló” – a verbunk helyi neve – a sárosi szlovák verbunktól, a zempléni szlovák krucena a marosszéki forgatóstól csak annyiban különbözik, amennyire e tánctípusok egyes változatai a magyar nyelvterületen belül eltérnek egymástól. Ez is azt mutatja, hogy akármennyire igyekeznek is a szélsőséges politikusok a két nép között ellenséges hangulatot teremteni, az elmúlt évezred a szlovákokat és a magyarokat úgy „egybegyúrta”, hogy valójában csak a nyelv választ el bennünket egymástól.