A tragigroteszk mű alcíme sem mindennapi: Egy óvilági fogoly tündöklése és bukása, avagy a szabadság, egyenlőség, testvériség rabjainak kéjes utazása az igazság nevű hölgyemény ölében. Bár a szerző 1969-ben, emigrációjának ötödik esztendejében írta a darabot, a lengyelországi ősbemutatóra 1982-ig kellett várni. Nem véletlenül, hiszen Mrozek nemcsak a létező és az eszmei szocializmussal, hanem a baloldalisággal és a gyökértelen liberalizmussal is leszámolt e darabjában, amely részben az abszurditásig költőivé stilizált valóságban, részben az emberi tudat nyomasztó lidércálmában játszódik. A szerző és a színre álmodott darab a történelem pokoli képmásával bizonyítja azt az egyre inkább nyilvánvaló tételt, hogy az újkori romlás, a vaskor nem Marxszal és Engelsszel, hanem Robespierre-rel és a példátlanul véres francia forradalommal kezdődött.
A Vatzlav kiváló lengyel fordítója, egyben a térszínházi előadás dramaturgja, Józsa Péter Bucz Hunor rendező és a műhelymunkában aktívan részt vállaló színészek közreműködő egyetértésével úgy dolgozta át a cselekményt, hogy abban felismerhetők az őszödi beszédre, valamint a tavaly október 23-i brutális rendőrattakra utaló jelenetek is. Így a dance macabre-ként, haláltáncként ábrázolt, zseniálisan sokkoló jelenetsorok azt szuggerálják belénk, hogy az emberiséget, kiváltképp az egykori szocialista táborból kiszabadult népek fiait újra meg újra becsaphatják egyre tehetségtelenebb diktátorocskák a szabadság, a fejlődés, a reform, az egyenlősdi, az igazságosság jelszavaival. Bucz Hunor látomásai is bizonyítják, hogy az ígért szociális érzékenység előbb-utóbb a guillotine-ig, a magyar 1956-os forradalom megtorlásának éveiből ismert, korszerűsített akasztófáig vagy a pajzsos, maszkos, gumibotos és viperás rendőrök tombolásáig vezet.
A groteszk, látomásos színmű címszereplője egy – feltételezhetően lengyel – menekült, aki a börtönből szökik meg – a szép, új világba, amely lehetne akár az Egyesült Államok, akár valamelyik dél-amerikai állam, de az egyik, szovjet zónából felszabadult posztszocialista ország is. Vatzlav – Nagy Zsolt – kiválóan alakítja az egykori ellenzékiből (talán forradalmárból) lett ügyeskedőt, majd újra tüntetőt, aki megpróbál alkalmazkodni a szép, új világ törvényeihez, ám azokat megérteni, átlátni nem könnyű. Így előbb-utóbb újra levízágyúzott, letartóztatott, bebörtönzött lázadóvá lesz ott is.
Mrozek zseniálisan érzékelteti a szabadság mámoros vágyától megittasult ember mérhetetlen csalódását, amikor találkozik az erkölcstől és a természetes rendtől megfosztott szabadosság, a nyitott társadalom embertelen káoszával. És elkezd visszavágyni a börtön biztonságába. Vatzlav találkozik a vérszívó denevérré stilizált „vadkapitalista” házaspárral (Szamosvári Gyöngyvér, Benedek Gyula), a félproli-félhajléktalan emberi roncsokkal, Maciejjel és Fácánnal (Balázsi István, Zanotta Veronika). A nézők is láthatják, hová torzul a fejlődéstől megittasult, barbárrá züllött Géniusz-diktátor (Csuka István) és az igazság szimbóluma, aki Justitia istennőből kacér félvilági örömlánnyá vedlik (Kaszás Villő). Vatzlav, a menekült megpróbál mindent újrakezdeni, először a régi-új rendszer kollaboránsaként, majd új lázadóként. De a forgatókönyvek egyre silányabbak lesznek. Fejlődés helyett korcsosulunk, az újjászületés megváltó angyalai helyett az apokalipszis új szocialista diktátorai, rohamrendőrré stilizált ördögök vesznek bennünket kezelésbe, ugyanúgy, mint az államszocializmusban.
Mrozek látnoki erővel megjelenítette már a késő hatvanas években az emberiségre leselkedő veszélyeket. Tudta, hogy a totális diktatúra és a totális anarchia egy tőről fakad, s végletei ugyanabba a világromboló káoszba torkollnak. Bucz Hunor és társulata remekül kiaknázták a darabban rejlő időtlen és aktualizálható lehetőségeket. A sokkoló színpadi haláltánc arra figyelmeztet: ha nem tér észhez az emberiség, elpusztul.
(Slavomir Mrozek: Vatzlav. Tragigroteszk színmű, Térszínház. Rendezte: Bucz Hunor.)
origo.hu
Nemvárt fordulat jön az időjárásban, mutatjuk mire számíthat
