Teleki Júlia vajdasági közíró, volt tartományi képviselő az ezredforduló óta harmadik könyvével jelentkezik ugyanabban a témában. A mondanivaló ugyanolyan aktuális, mint tíz éve bármikor, hiszen a második világháború végén Bács-Bodrog megye magyarlakta településeiről elhurcolt, megalázott és meggyilkolt őslakosság sorstragédiájáról ma is ugyanolyan szemérmesen hallgat a közbeszéd, mint akkor. A személyében is érintett, Csúrog községből származó asszony azért ír újra és újra ugyanarról – megkapóan tiszta stílusban, lefegyverző őszinteséggel és kiváló dramaturgiai érzékkel –, hogy a világ végre felfogja, a sajkási falvak magyar lakosságának kiirtása ugyanolyan holokauszt, mint a haláltáborokba hurcolt zsidók kíméletlen meggyilkolása. A Vajdaság a török időkig színmagyar lakosú volt, ám a Balkán elfoglalását követően sok sokác és bunyevác menekült ide. Később a betelepülő szerbekre bízták a vidék török elleni védelmét, s egy évszázad múltán jöttek a németek is. Bár a térség soknemzetiségűvé lett, az emberek évszázadokig békében éltek. Aztán jött a harmadik bécsi döntés és az értelmetlen öldöklés. Előbb a „hideg napok” 1942-ben, amikor szerbeket lőttek halomra magyarok, hogy példát statuáljanak, majd a bosszú 1944–45-ben, amikor a szerbek irtották ki szinte teljesen Sajkás magyar lakosságát. Teleki Júlia könyvei arról beszélnek, hogy tudomásul kell venni az utóbbi szörnyűséget is, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg. Keresem apám sírját, A csúrogi magyarok meghurcoltatása s most a legújabb, Hol vannak a sírok? című mind erről a sorsélményről beszél megrendítő hitelességgel. Az írónő tíz hónapos volt, amikor apját elhurcolták és megölték, a családot koncentrációs táborba telepítették.
A Hol vannak a sírok? című kötet újdonsága, hogy a túlélők vallomásaival rajzolja meg az iszonyú kor drámáját. Sorakozik egymás után a 24 éves fiatalasszony története, aki nem tudott elszakadni otthonától. Ő ugyan két gyermekével túlélte a tragédiát, de férjét lemészárolták a többi 16 és 60 év közötti magyar férfival együtt. Az az aszszony lőtte le, akivel egy iskolába jártak, egy mezőn játszottak. Aztán a gyermek története, akinek végig kellett néznie, hogy apját, nagybátyját kivezénylik a saját sírjukat megásni, majd levetkőztetik, brutálisan megkínozzák és kivégzik őket. Közben egyre hangosabban szól a zene, és a „győztesek” isznak, táncolnak. Aztán a férfiak, akik úgy úszták meg a kivégzést, hogy volt olyan bátor szerb ismerős, aki jót mert állni értük. Aki mellett nem szóltak, odaveszett.
Teleki Júlia minden évben újraállítja a keresztet az egykori temetőnél. És bár a kereszt újra és újra eltűnik, a kő síremléket újra és újra összetörik, kéri, követeli: a történészek nyissák ki végre a szemüket. A sajkási holokauszt tudományos feldolgozása ugyanis még mindig várat magára. Addig pedig nincs rehabilitáció, nincs kárpótlás, és nincs emléknap, még holttá nyilvánítás sincsen a jelöletlen sírokban nyugvóknak. Teleki Júlia azonban nem adja fel.
(Teleki Júlia: Hol vannak a sírok? Lux Color Printing, 2007.)
origo.hu
Így alázza meg Magyar Péter rendszeresen a nőket - videó
