Zászlóshajók

Legértékesebb nemzeti vagyontárgyunk a Balaton. Kérdés, meddig a miénk. A nádasfoglalás, magánstégépítés, mederfeltöltés évtizedek óta népi játék, újabban pedig az önkormányzatok más meccsre is kényszerülnek: tőkeerős befektetőkkel, akiknek elképzelései esetleg nem esnek egybe az ott élőkéivel, de akik nélkül – sanyarú helyzetükből adódóan – vajmi kevés fejlesztést remélhetnek.

Somogy, Zala és Veszprém megye önkormányzata 2004–2005-ben 8,4 milliárd forintért – 16,5 milliárd forint összértékű fejlesztési garancia mellett – adta el a tulajdonában lévő jelentős turisztikai vállalkozásokat egyetlen cégnek, az SCD Csoportnak. A társaság így 2004 júliusában 99,8 százalékos tulajdonosa lett a Siotour Rt.-nek, 2005 júniusában 97 százalékos tulajdonosa a Balatontourist Zrt.-nek, 2005 végére pedig a Zalatour Kft.-nek is. Mindez azt jelenti, hogy 2005 végéig a cégcsoport kezébe került az összes állami parti kemping. Az SCD ma 26 kempinget, négy nyaralótelepet, valamint egy háromcsillagos szállodát működtet a Balatonnál.
Tavaly decemberben 10-ről 15 százalékra emelte az Országgyűlés a balatoni kempingek beépíthetőségét, tehát soron kívül módosították az átfogó felülvizsgálat alatt álló 2000-es Balaton-törvényt. Az új szabályozás a helyi önkormányzatok döntésétől teszi függővé a kempingek és vízparti területek akár 30 százalékának a beépítését is: ehhez csupán az szükséges, hogy a tulajdonos közhasználatú parti sétány kialakítása céljából lemondjon ingatlana 30 méter széles közvetlen vízparti sávjáról. Nyár elején a parlament lehetővé tette azt is, hogy a maximum 4,5 méteres épületszintet 8–12,5 méterre emeljék.
Az 2004–2005-ös tranzakció után kétségkívül az SCD lett a legnagyobb parttulajdonos és balatoni befektető, így némi képet kaphatunk a tópart jövőjéről, ha átlapozzuk a fejlesztési programját tartalmazó prospektust. Badacsonyban a Balaton kemping területén négycsillagos Szőlőskert Hotel és Borászda épülne, Balatonakaliban háromcsillagos naturista kempingpark, Balatonfüreden a Füred kemping és üdülőfalu helyén exkluzív üdülőpark ötcsillagos szállodával és hasonló besorolású üdülőházakkal, Fonyódon Napsugár pihenőpark és lovasbázis, Balatonberényben Süllő horgászfalu, Balatonakarattyán Mahagóni Yacht Klub. És így tovább. A fejlesztéseket követően lenne a parton 2600 kempinghely, hat–nyolcszáz bungaló, 2000–2400 szállodai szoba, 260–300 kikötőhely. A hét évre tervezett beruházás összértéke 104,1 milliárd forint.
Az SCD a múlt héten jelentette be, hogy a világ egyik vezető ingatlanbefektető csoportjával, az ír Quinlan Private-tal írt alá hosszú távú együttműködési megállapodást a balatoni program megvalósítására. (A két társaság közös vállalat alapításáról állapodott meg, a tervek szerint 450 millió eurós beruházással szállodákat, üdülőparkokat és más turisztikai létesítményeket fejlesztenek a Balaton körül.)
Úgy számolnak az SCD szakértői, hogy beruházási programjuk nyolc–kilenc milliárd forint adóbevételt és 1500–1800 új munkahelyet teremt a régióban, érthető tehát, hogy a balatoni kiemelt üdülőövezethez tartozó önkormányzatok mentőövnek tekintik a cég megjelenését. Tisztában vannak azzal, hogy el kell mozdulniuk a minőségi turizmus felé, meg kell hoszszabbítani a szezont, az ehhez szükséges fejlesztésekre azonban nincs pénzük. A néhány száz állandó lakosú kis települések ugyanis évi két–háromszáz millió forintból gazdálkodnak, örülnek, ha a jelenlegi elvonások idején meg tudják tartani az iskolájukat. Jöjjön tehát a friss tőke!
Elkán Péter, az SCD Csoport kommunikációs igazgatója is azzal érvel, hogy a parton a minőségi kínálatot kell erősíteni, függetleníteni kell az idegenforgalom alakulását az időjárástól. Most a szezon nem hosszabb két hónapnál, a turistahiányt minden szolgáltató ágazat megérzi. Az idén jó nyár volt, az SCD tulajdonában lévő kempingek a vendégéjszakák tekintetében mégis csupán háromszázalékos növekedést értek el, ezt is elsősorban a magyarok produkálták. Nincs ugyanis olyan szállás- és szolgáltatáskínálat, amelyben és amellyel a vendég rossz idő esetén is el tudná magát foglalni.
Arra a felvetésre, hogy nem szorulnak-e ki ezekről a helyekről a fiatalok és a kispénzű magyarok, Elkán azt feleli, ők nem a „Zimmer frei”-nek kívánnak konkurenciát állítani, hanem azokat a bel- és külföldi vendégeket célozzák meg, akik a kempingben is a kényelmet szeretik, igénylik a nagyobb teret, a lakókocsijukhoz a szennyvízelvezetést, esetleg az internet-hozzáférhetőséget is. Ezekben a kempingekben több lesz a fedett szállás és a szolgáltatás. Aggodalomra pedig nincs ok, a hazai GDP 8,5 százaléka a turizmusból származik, egyre nagyobb a fizetőképes hazai kereslet, a wellness-szállodákat mintegy 60 százalékban magyar vendégek látogatják. Az SCD fejlesztései révén pedig, amelyekkel egész évre kinyújtható a szezon, és amelyekkel vonzóvá tehető ismét a Balaton, ez az arány tovább növelhető.

Burgenland vagy Tunézia

Csakhogy egységes fejlesztési koncepció híján a gazdaságilag kiszolgáltatott településeknek kellene eldönteniük, mit lehessen és mit ne lehessen megvalósítani a nagy ívű elképzelések közül. Virányi István, a Balaton főépítésze, pontosabban a Dél-dunántúli Regionális Közigazgatási Hivatal állami főépítészi irodájának vezetője is megerősíti, nincs nemzeti stratégia a tó és környéke jövőjét, kívánatos fejlődési irányát illetően, a Balaton-törvény pedig szigorú ugyan, csakhogy hatósági szinten is végre kellene tudni hajtani. A törvénymódosítások, így a legújabb, a parti kempingek területi és magassági beépíthetőségével kapcsolatosak is, elhamarkodottak, nem kerültek a szakmai egyeztető fórumok elé.
– Valójában az önkormányzatokon múlik, menynyire sikerül visszafogniuk a vízparton az építési hevületet – mondja Virányi István. A törvénymódosítás ugyanis csak a lehetőséget teremtette meg, az engedélyek kiadása a helyi döntéstől függ. Az illetékes főépítésznek csak véleményezési joga van, javaslatait a képviselő-testületek a belátásuk szerint mérlegelik. A Balaton jövőjét, bármilyen furcsa is, a helyi képviselők döntései határozzák meg. Nekik van a legnagyobb felelősségük abban, hol és mit engedélyeznek, milyen településrendezési terveket hagynak jóvá.
Virányi szerint az örökségvédelem és a fejlesztés tekintetében fontos lenne a hely szellemének és építészeti tradícióinak összeillesztése, félő azonban, hogy a napi működési gondokkal küzdő önkormányzatok egy része feladja a települések történeti és jövőképi értékeit, és meghajol a beruházó nyomása alatt. A főépítész ezért gátat vetne a gigantomán tóparti építkezéseknek, de a kempingeket is félti a beépíthetőség és az épületmagasság-szabályozás módosításának hatásától.
A helyi civil szervezetek is felemelik a szavukat egy-egy rossznak vélt döntés ellen. Szauer Rózsa, a Nők a Balatonért civil egyesület elnöke és Braccini Éva elnökségi tag azt mondja, sok sikerélményük nincsen, a legnagyobb eredményük az, ha egy építkezést, egy általuk károsnak tartott és nyilvánvalóan szabálytalan beruházást késleltetni tudnak.
– A Balatonnál sok minden félreszaladt az engedélyeztetésekkel – mondja Braccini Éva. – Csak próbálna meg valaki Ausztriában úgy építkezni, mint nálunk, hogy ahová rábök, oda épít. Tópartra, erdőbe vagy hegytetőre, mert épp ott kívánja meg a csendet és a kilátást.
Szauer Rózsa szerint sokféle beruházásnak helye lehet a Balatonnál.
– Nem biztos, hogy mindenhol ugyanazt kell akarni – mondja. – Legyenek helyek, ahol zaj van és forgatag, és más helyek, ahol pihenni lehet. Legyenek luxusszállók, de ne csak azok. Egy üdülőpark egyfajta rezervátum, mindegy, hol van, Hawaiin vagy Balatonfüreden. Onnan a vendég ki nem lép, ott megkap minden szolgáltatást, semmiféle kapcsolatba nem kerül a környezetével.
Az üdülőpark-építések ellenzői szerint – s e véleményével Szauer Rózsa nincs egyedül – az ide érkező vendégeknek a Balaton csupán szép háttérképül szolgál majd. Elkán Péter e felvetésre azt feleli, hogy a fejlesztéseket követően a területek nem lesznek semmivel sem zártabbak, mint a mai kempingek, és szinte elképzelhetetlen, hogy egy Balatonon nyaraló vendég két hetet úgy töltsön el a szállodai szobájában, hogy nem kíváncsi a környezetre. A kommunikációs igazgató hozzáteszi, a terveikkel szemben eddig egyetlen településen sem találkoztak ellenállással, sőt kimondottan jó az együttműködés, amire szükség is van, hiszen a helyi építési szabályzatot az SCD elképzeléseihez kell illeszteni. Az önkormányzatok ehhez garanciákat kérnek, hogy az SCD által az idén januárban bemutatott fejlesztések valósulnak majd meg. A települések vezetői értik, hogy e befektetések révén munkahelyek keletkeznek, nő az iparűzési és az idegenforgalmi adó. S értik azt is, a közös cél, hogy a Balaton ismét régi fényében tündököljön.
Csaknem egy éve kezdődtek az egyeztetések az érintett településekkel, a nemzeti parkokkal, az örökségvédelemmel, az összes érintett szakhatósággal, amelyből a Balatonon rengeteg van. Van, ahol a társaság rendelkezik már az elvi építési engedéllyel, de van, ahol még nem jutottak el oda, hogy a helyi építési szabályzat módosításáról megegyezzenek. A cég jelenleg a Balaton legnagyobb befektetője. A fejlesztéseket saját tőkéből, befektetőpartnerek bevonásával, bankhitelből és uniós támogatásból kívánják megvalósítani, az ingatlanok üzemeltetését pedig megfelelő tapasztalatokkal rendelkező és állandó vendégkört biztosító szállodaláncokra bízzák majd.
Természetesen előbb meg kell győzni az érintetteket arról, hogy a Balaton van olyan vonzó hely, mint a Garda-tó.
– A Balaton számára kétféle fejlődési irány lehetséges – véli Csite András szociológus, aki maga is egy Balaton-parti település, Gyenesdiás lakója. – A burgenlandi út, lásd Fertő tó és a tunéziai út, négy-öt csillagos üdülőtelepekkel körbeépített part, amelyben a vendégnek nincs kapcsolata a környezetével.
Valamilyen arányban mindkettőre szükség van, csak a mértéket kellene optimalizálni.

Erőtlen önkormányzatok

Jó koncepció kialakításához összehangolt fejlesztésre lenne szükség. Ám kudarcot vallottak azok, akik az egységes balatoni régió megalakulásáért harcoltak, miközben ez Magyarország egyetlen természetes régiója. Balatoninak lenni összetartó erő. A térség nyolcvan százaléka megszavazná a régió megalakítását, ám kivágása az ország közigazgatási testéből túlságosan sok érdeket sértene. Így a tó jelenleg három megye és három fejlesztési statisztikai régió hatálya alá tartozik, az igazgatási és politikai terület belső határokat metsz el. A Fidesz-kormány alatt még önálló költségvetési fejezet volt a Balaton, most a térség ki van szolgáltatva a három nagy régió fejlesztési programjainak. Azaz valamelyik alfejezetük része. Hiányoznak ugyanis a térségben a lobbierős nagyvárosok, a regionális szervezeteknek pedig gyenge az érdekérvényesítő képességük. Mihez kezdhet például tizenhárommilliós éves költségvetéséből a térség polgármestereit tömörítő Balatoni Szövetség?
Ezúttal nemcsak az a kérdés, hogy milyen arányban választják az önkormányzatok és a fejlesztők a tunéziai vagy a burgenlandi utat, hanem az is, hogy miképp valósul meg a beruházás.
– Kétféle fejlődési pálya lehet – mondja Szalóki Jenő, a Keszthely agglomerációs övezetéhez tartozó Gyenesdiás volt polgármestere. – Az egyik út sokszereplős, sok vállalkozóval és együttműködéssel. A másik a vállalati szellemű. Megjelenik a tőke ott, ahol leszálló ágat érez, és olcsón be tud vásárolni. Értéket teremt, ennek a sajátossága azonban ellentmond a sokszereplős modellel, mivel mindent kerítésen belülre tesz, a vállalkozásnak nincs köze a környezetéhez, nem akar együttműködni másokkal. Tehát nem érdekli, hogy milyen az erdei sétaút. Ha a balatoni régióban mozduló tőke kizárólag ezt a típusú fejlődést hozza be, lesz egy-két fényes beruházás, a többi viszont lehanyatlik. Mi a sokszereplős együttműködés pártján vagyunk, amelyik természetesen nem zárja ki a nagytőke által létrehozott értékeket sem. De vajon ellenőrizhető-e, hová adózik az üdülőpark, amelynek a vendége külföldön rendeli meg és fizeti ki a nyaralás árát? Van-e abból a helyi önkormányzatnak bevétele?
Más kérdés, hogy az önkormányzatok – pénztelenségük okán – egyre kevésbé képesek valódi döntést hozni. Ha ma valaki rámutat egy vízparti szakaszra, hogy ott kikötőt vagy lakóparkot építene, ha van elég pénze és lobbiereje, azt meg is teheti? A tőke ugyanis – szemben az állammal – jó befektetést lát Közép-Európa legnagyobb és legszebb tavában. A balatoni fejlesztésekhez két–háromszáz milliárd állami forintra lenne szükség. Ezzel szemben nemhogy állami befektetés, de állami tőkekivonás zajlik.
– A folyamat világosan kirajzolódik – magyarázza Csite András. – Az állam kiszívja az önkormányzatoktól a pénzt, még az amortizációt se pótolja vissza. Jön a vállalkozó, olcsón megveszi a leromlott ingatlant, ezzel betömi az önkormányzati kasszán lévő lyukakat.
– Tervezni, a saját területéről gondolkodni csak az tud, akinek van hozzá ereje – mondja Szalóki Jenő. – Mire lehetnek képesek a kirabolt önkormányzatok és a jogosítványukat vesztett szervezetek, amelyeknek csak a postásszerep maradt? Látni kell, hogy nincs már önálló döntési helyzet. A teljesítőképesség pedig fokozatosan romlik.
– A kiszolgáltatottság nagy, a mozgástér kicsi – teszi hozzá Gál Lajos, Gyenesdiás jelenlegi vezetője, aki a Balatoni Civil Szervezetek Szövetségének elnöke is. – Csak a csapadékvíz-elvezetési programunk kétmilliárdba kerülne, ehhez 15 százalékos önrészre lenne szükségünk, miközben a költségvetésünk ötszázmilliós. Azt már csak halkan említem, hogy a pályázatok utófinanszírozottak, vagyis az önkormányzatok felveszik a hitelt, fizetik a kamatát, és majd megkapják a pénzt, ha kész a beruházás.

Környezetvédelem, ökoturizmus

Nemcsak az a kérdés, hogy milyen beruházás valósul meg, és nemcsak az, hogyan, de az is, hogy hol. A Balatonnak ugyanis környezeti értékei jelentik a legnagyobb vonzerejét.
– Oda kell figyelni arra is, hogy egy-egy beruházás milyen környezeti megterhelést jelent – véli Szalóki Jenő. – Okoz-e például kárt a vízbázisban, ha valaki a golfpályáját akarja locsolni a vízparton? Elviseli-e a Balaton a nagyon energiaigényes szolgáltatásokat?
Bár a Magyar Tudományos Akadémia tihanyi limnológiai intézetének kutatói évente hívják fel a figyelmet arra, hogy a Balaton érzékenyen reagál minden beavatkozásra, építkezések zajlanak hatástanulmány nélkül. Szauer Rózsa sorolni is tudja a szabálytalan vagy felelőtlen fejlesztéseket. Bár a Balaton-törvény ezt tiltja, strandokat építenek be és magánházakat húznak fel engedély nélkül védett területen. Egy-egy kikötőépítés megváltoztatja a part menti víz áramlását, bizonyíték rá, hogy a kenesei kikötő miatt eliszaposodott a közstrand. Kikotorták, de a folyamat nem állt le. A befektetők, a házépítők sokszor nem lokálpatrióták, nem érdekük, hogy a befektetésük úgy hozzon profitot, hogy közben ne tegyen kárt a környezetben. Márpedig ha a vállalkozó rendeli meg és fizeti a környezeti hatástanulmányt, nem kérdéses, mi lesz az eredménye. És mire mindenki látja, hogy rossz volt a döntés, már régen késő.
Pedig ez nem csak természetvédelmi probléma.
– Mibe kapaszkodhat a Balaton? – teszi fel a kérdést Gál Lajos. – Elsősorban a vízi és fürdőturizmusba. Másodsorban a vízhez kötődő turizmusba. Ilyenek lehetnek a téli vízi sportok, már ha tisztességes tél van, és befagy a tó, tavasszal és ősszel pedig a horgászturizmus. És végül ott a bakancsos turizmus, amelyhez a tó és vidéke számtalan színhellyel szolgál. Jelen pillanatban azonban igen kevés az olyan fejlesztési szándék, amelyik az ökoturizmusra koncentrálna.
A horgászturizmus például a Balaton egyik kitörési pontja lehetne. Ám a horgászokkal megvetetik a drága jegyeket, a stégeket meg lebontják. Nincs hol horgászniuk, nincs hova kikötniük a csónakjukat. Többek között azért is, mert miközben jelentős mértékű köztulajdon ment át magántulajdonba, a köz nem tudja visszaszerezni jogos tulajdonát. A felmérések szerint a Balaton medrében tízhektárnyi az illegális feltöltés, az engedély nélkül épített földmólókat, faházakat, egyéb épületeket lehetetlen eltüntetni, a kényszerbontásra nincs pénz, a hatóságok hiába adják ki a határozataikat, a tulajdonosok fütyülnek rá. Miért is állnának neki szétverni a mólót a „saját” nádasukban, amikor vagy ezzel együtt vették a nyaralót, vagy annak idején még a nagypapától így örökölték?
– Egy Balaton-parti településnek nem Mátészalkával, hanem a horvát tengerparttal kell felvennie a versenyt – mondja Gyenesdiás polgármestere. – Ausztriában kevés a fürödhető tó, csak hegy és erdő van, mégis özönlenek a turisták. Nekünk van vizünk, hévizünk, hegyünk, erdőnk, még sincsenek hasonló eredményeink. Valamit tehát nagyon elrontunk.
Példát is említ. A településtől nem messze, a Nagymező nevű erdei tisztáson évente negyven-ötvenezer ember fordul meg, és mostanra tudták csak elérni, hogy a pottyantós vécét kicseréljék angolra. A turistaútvonal több települést is összefűz, kész tervekkel rendelkeztek arról, hogyan lehet ezt a területet fejleszteni, az itteni turizmust rekreációs pihenésként értékesíteni.
– Vártuk, hogy megjelenjenek az uniós pályázatok. És akkor kiderült, hogy a Balatonra a zalai régióban csak 160 millió forintnyi összeget szánnak, ezt használhatjuk önrészként, közben pedig nekünk csak erre az egy, ténylegesen szezont hosszabbító programra 180 millió kellene. Ám hiába tervezünk, ha eldöntik helyettünk, hogy Zalakarosnak, Hévíznek meg a keszthelyi Festetics-kastélynak kell a pénz és nem nekünk.
– A Balaton remek adottságokkal rendelkezik – mondja Oláh Miklós, a Balatoni Integrációs és Fejlesztési Ügynökség kutatásvezetője –, most már csak oda kell eljutni, hogy az itt élő emberek is boldoguljanak.
Ehhez állami segítségre is szükség lenne. Az első nemzeti fejlesztési tervből (2004–2006) azonban a balatoni kiemelt üdülőkörzet úgy került „kiemelésre”, hogy az egy főre eső fejlesztési forrás országos átlagának a felét se kapta (45 százalékot), a vízparti rehabilitációs terv megvalósítására pedig „mindössze” 27 milliárd forintra lenne szükség.
Ennek hiányában a Balatonnál sokan úgy tartják, hogy most, a második nemzeti fejlesztési terv időszakában a Balaton zászlóshajója továbbra is a Nemere II. nevű vitorlás marad.