Az irodalom aprószentje

Az irodalmi élet hétköznapi terepei, megnyilvánulási fórumai, a folyóiratok is kénytelenek megalázó reformintézkedéseket végrehajtani. A szerzői tiszteletdíjak elvonásával, majd a szerkesztőgárda oly mértékű karcsúsításával, amely az adott orgánum komolyságát is veszélyezteti

Milyen nagy örömmel emlékezne a toll embere január 22-én csak arra, hogy Kölcsey Ferenc, nemzeti imánk, a Himnusz költője e napon nyilvánította befejezettnek a magyar nép zivataros századairól született költeményt. A lélekből fakadó fohászt, amelyben a magyarság a költő szerint már 1823. január 22-én megérdemelte volna, hogy Isten víg esztendőket hozzon rá. Hiszen: „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!” Szívesen elmélkedne az íróember csupán arról, milyen kegyelemteljes csoda volt a tény, hogy 1989-ben, a várva várt magyar újjászületés reményteljesen kezdődő esztendejében megfogadtuk: mostantól kezdve minden január 22-ét, Himnuszunk születésnapját a magyar kultúra napjaként üljük meg. Nem hittük volna, hogy néhány évvel később, a szocialista–liberális kormány visszatérésének első, dicstelen évadján valakikben fölmerült az a gondolat: pályázatot kellene hirdetni egy korszerűbb magyar Himnusz megírására. Bár az ötlet a magyar nemzet legjobbjainak jogos felháborodására hamvába holt, mégis azt gondoltuk sokan, ennél mélyebbre nem süllyedhet kulturális értelemben a nemzet. E korszakban, az írástudók árulásának betetőzéseként hangzott el ama elhíresült szocialista államtitkári gondolat, amely szerint az illető többre becsül egy másodfokú egyenletet a magyar történelemnél. Már nem is csodálkoztunk, amikor napirendre került még az a dicstelen gondolat is, hogy bizony el kellene törölni a magyar és a világtörténelmet is a kötelező érettségi tantárgyak sorából.
Nem gondoltuk volna, hogy a huszonegyedik század első évtizedének végén, a második Gyurcsány-kormány korában már-már visszasírjuk még az 1994–1998-ig tartó neoszocialista–liberális ámokfutást is, mert akkor még csak beszéltek a hatalmasok a kultúra másodlagossá tételéről. A magyar kultúra legfőbb hordozója, a szó művészete ma újra két sebből, aprószentként vérzik. Az egyiknek neve: reform és kormánypolitika, a másiké: pénz. Adyt idézve: Disznófejű Nagyúr. Szabad-e felhőtlenül ünnepelnünk a magyar kultúra napját, amikor a nemzet színházából, Katona, Vörösmarty, Madách szentélyéből egy középszerű rendező aktuálpolitikai üzenetként immár az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik Kádár-kori értelmezéséhez tér vissza: s alig burkoltan-kódoltan fasisztázza legszentebb forradalmunkat? Szívesen idéznénk a mára is vonatkoztatható pozitív példaként a Himnusz költőjének, Kölcsey című, csodálatos reformkori töredékét: „Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak, / Nyúgoti év forró kebelem nem tette hideggé: / Szép s nagy az, ami hevít: szerelemmel tölti be lelkem / Honi szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség.” Ehelyett arról kell elmélkednünk, hogy a reform, emez egykori dicső korszak jelzője az állami sarc, a kultúrasorvasztás, az egészségügy halála, az oktatás tönkretétele szinonimájává vált. Nyelvében él a nemzet, s valóban, a magyarságot a legnehezebb időkben a nyelve tartotta egységben, s mentette meg a teljes széthullástól, a jelentéktelenedéstől.
Azt szokták mondani, hogy az irodalmi élet folyamatosságát a lapok, a folyóiratok, az őket életben tartó szerkesztők, irodalomtörténészek, tanárok, az irodalom létezését a könyvek, a kötetek s azok teremtői: az írók biztosítják. Miközben a hetvenes évek közepétől szinte mindmáig dúlt és dúl a rapesített, nyelvrontó, metafizikai üzenettől mentes antiirodalom fekete tora, a nemes, a nyelvépítő, a bibliai morált sugárzó művészetek szépen, lassan, fokozatosan kiszorulnak a kultúra perifériájára. Pár évvel ezelőtt még egyik írótársam azért kesergett, hogy ma már csak azok tudnak megélni az irodalomból, akik tanítják, vagy a szakma önjelölt interpretátoraként értelmezik. Ma már az irodalmi élet hétköznapi terepei, megnyilvánulási fórumai, a folyóiratok is kénytelenek megalázó reformintézkedéseket végrehajtani. A szerzői tiszteletdíjak elvonásával, majd a szerkesztőgárda oly mértékű karcsúsításával, amely az adott orgánum komolyságát is veszélyezteti. Az, hogy az irodalmi folyóiratok nagy részénél elkopott a kontrollszerkesztő, az olvasószerkesztő intézménye, mondjuk ki, magyarul: a nyelvi igényesség elvárásainak föladásával jár. Majd végül a folyóirat megszűnésével. Ennek kirívó példája az egyik legigényesebb magyar irodalmi folyóirat, a Magyar Írók Egyesülete lapja, a Lyukasóra kálváriája. Még mindig hősiesen ellenáll a kényszernek, hogy bejelentse önfeloszlatását. Ám az a havi folyóirat, amelynek legfrissebb kiadványa az új esztendőben még mindig a tavaly szeptemberi szám, s a szerzői már abban sem nagyon reménykednek, hogy az összevont október–november–decemberi valaha is megjelenhet, a legrosszabbra is fölkészülhet.
S ami mindennél szörnyűbb és veszélyesebb: az irodalom létének záloga, a könyvkiadás is haldoklik. Az írói hivatás mint lehetséges életpálya is megszűnőfélben van. A huszonegyedik század első évtizedének második felére már az is természetessé vált, hogy az íróknak maguknak kell megvívni személyesen a csatájukat azért is, hogy műveik kiadására támogatót szerezzenek. Írói tiszteletdíjról már nem is beszélünk, a könyvkiadók hónapról hónapra alig tudnak arra is állami támogatást szerezni, hogy a könyv kis példányszámban, mutatóba megjelenjen, végső formát öltsön. Kénytelen maga az író – legyen bár József Attila-díjas, mi több Kossuth-díjas – beszállni a támogatásért folytatandó kilátástalan küzdelembe, s azért, hogy műve napvilágot lásson, s az irodalom folyamatossága meg ne szakadjon, jobbára lemond a honoráriumról. Ha a könyvkiadás is elsorvad, s maradnak az irodalompótlékok, a többnyire importált antiliteratúra kiadására szakosodott regénygyárak, akkor mit adunk a gyermekeink kezébe, ha a magas művészetek világába akarjuk kalauzolni őket?
Képtelenségnek tűnik, de reményeink, csak azért is hitünk a magyar irodalomban, a magyar kultúrában a 2008. évbeli magyar kultúra napján egy tőről fakadnak a látszólagos kilátástalansággal. Amerikából érkezett barátaink mondják, hogy itt és most mindennek dacára csodálnak bennünket. Bár a hetvenes évek óta vizionáljuk a nemzeti kultúra lassú halálát, még a 2008-as esztendőben sem tartunk ott, mint Amerika vagy Nyugat-Európa, ahol akár hisszük, akár nem, már egyetemi hallgatókkal sem lehet sem magas filmművészetről, sem irodalomról beszélni. Amerikában ma már szinte csak úgynevezett első lapos könyvekről folyik még művelt körökben is a társalgás. Magyarán: olyan művekről, amelyek a nagy bulvárlapok első oldalán szerepelnek szenzációként. Horror vagy giccs – ebben merül ki a kínálat. Ott, azon a földön, amelyet sokan még ma is a korlátlan lehetőségek hazájának hisznek, elképzelhetetlen volna a kultúra napjának megünneplése, vagy teszem azt, az ünnepi könyvhét olyan színvonalú megtartása, amire mi itt és most még mindig képesek vagyunk.
Meglehet, így van, ám a keserveinket mi itt és most, 2008. január 22-én mégsem tudjuk relativizálni, magunkat nem az Amerikából idevizionált sivár jövőképpel vigasztalni. Már szinte közhelyes alapigazság, hogy más népek fiai irigyelnek bennünket nemzeti imánkért. A Himnuszért, Kölcsey Ferenc nagyszerű verséért, Erkel Ferenc zenéjéért, a Szózatért, Vörösmarty nagy ívű költeményéért, a Boldogasszony Anyánkért. És mi mégis ott tartunk, hogy nemzeti kultúránk, irodalmunk aprószentként vérzik a sátán bálján. Ne hagyjuk hát, hogy aprószentként elpusztítsák nemzeti létünk legdrágább foglalatát, a magyar irodalmat, a magyar nyelvet, a magyar kultúrát. A mi gyermekeinkért, utódainkért sem.