Mivel olvasóink közül bizonyára lesznek olyanok, akik fennakadnak az interjú kendőzetlen szóhasználatán, a trágár történetek stilizálatlan közlésén a Magyar Nemzet hasábjain, talán szükséges ezt megindokolnunk. Úgy véljük, a magyar népmese, egyáltalán a népi gondolkodás egyik lényeges és letagadhatatlan jelenségéről beszélgetve Burány Bélával, a téma avatott kutatójával, nem kerülhetjük ki szemforgató módon a „terminológiát”, hiszen éppen az álszent gyakorlat kártételeiről esik a legtöbb szó. Akinek ízlését sértenék az interjúban elhangzott kitételek, annak azt javasoljuk, lapozzon tovább.
Honnan a mesék iránti szenvedélye?
– Olyan családban nőttem fel, amelyikben – de ez az egész Vajdaságra jellemző – paraszti a hárommal korábbi generáció. A föld közelsége magától értetődő. Ahol születtem, a zentai Újsor utca arról híres, hogy 1849-ben itt törtek be a honvédok a szerbek háromnapos szabad rablása után, és ugratták ki őket a településről. E szerb akciónak több mint kétezer magyar halottja volt: Eno mágyáró, ubiga! (Itt a magyar, öld!) alapon, de ez a genocídium nem szerepel így a történelemkönyvekben. Anyai nagyapám falusi kovács volt, aki tizenkét évig vándorolt, egészen a Felvidékig, meséi életes mesék voltak. Mi a nagykalapácson nőttünk. Nagyapa, már ütni is bírok vele! Na, akkor vigyázz, mert ha elszabadul, nagyot üt! Én, ha belegondolok, túlpisáltam Bodor öregapámat a vándorlásokat illetően, mert Zágrábban voltam egyetemista és katona is, aztán három évet töltöttem specializáción Belgrádban. Majd 1967-ben lekerültem Újvidékre mint egyetemi káder. Hogyan lettem epidemiológus, járványorvos, amikor mindenféle klinikai ágat kínáltak nekem? A belgyógyászatot nem ajánlgatták, zannyukba zistent, ahogy azt a zentaiak szépen mondják, megnyomott z-vel, de én már akkor szociálmedicinás szerettem volna lenni. Többször is elolvastam Németh László A minőség forradalma meg Illyés Magyarok című munkáját – a magyar népi írók miatt szakosodtam így.
– Lát valami hasonlóságot a járványtanban és a néprajzban?
– A járványtanban is le kell menni a legalsó lépcsőfokig. Az a szabály a tudományban, hogy a kíváncsiság viszi az embert, és az igazság általában nem az út megcélozott végén van, hanem mellette, ha észreveszed a fölcsillanását, van remény a győzelemre – hallottam egyszer a rádióban Szent-Györgyi Alberttől. Az én emberem a teremtő ember, aki épít, aki igazítja, jobbítja a világot. Így lettem néprajzos orvos egyetemista korom elején, a dallamos világban, mert a mesékbe véletlenül cseppentem. Az irodalom vonzott, először úgy gondoltam, elvégzem a tanárképzőt, ha visz az irodalom, hadd vigyen. De jó, hogy nem alakult így! Mennyit lettem volna börtönben, a jóistenit! Nem megmondani, nem kiállni: abba belepistul az ember, vagy elviszik a Kopár-szigetre. Viszont az írás szerelme örökké tart. Keresheted a pénzt, amivel akarod, az irodalom átüt, mint kötésen a vér. A Zágrábi Magyar Képesújságban megtanultam cikket írni, ott adtam el a verseimet is, darabját öt-hatszáz dinárért. Amikor havi kétezerből meg lehetett élni, s hat-hétszáz körül kerestél, ha vagonból hasábfákat hajigáltál! Minden próbatételnél újra meg újra feltettem magamnak a zentai kérdést: Tudsz úszni? Átúsztad már a Tiszát?
– Hogy viszonyult a titói rendszer a magyar néprajzi értékek feltárásához?
– Tűrte. Ezek ártatlan szerelmi dalok, legföljebb katonadalok voltak. A mégsem leszek a Tito katonája! sor után kérdeztem az egyik öregtől: Így dalolták ezt régen? Á, azt mondja, császárt azt szabad mondani? Úgy tudtuk kiadni 1962-ben az első balladáskönyvet, hogy az unokanővérem férje volt akkor a kultúra hogyishíjákján a csomó, és szerzett annyi pénzt, hogy húsz zentai népballadát megjelentethessünk. A Vajdaságban ez volt az első magyar néprajzi kiadvány. Sárosi Bálint erdélyi népzenekutató elmondta nekem: Kodály apró betűivel teleszéljegyzetelte, hogy ha ez az ipse egyszer följön Pestre, akkor ezt és ezt kell vele megbeszélni. Korábban sokszor gondoltam arra, meg kellene kérdeznem tőle: jól csinálom? De szégyelltem megkeresni. Mentem volna már, amikor megtudtam, hogy olvasta a könyvemet, de Kodály akkor már két éve halott volt. Még egy ilyen örök életre szóló adósságom van: hívtak a pestiek Kós Károlyhoz beszélgetni. Oda se mertem elmenni.
– Ezeket a balladákat a megjelenést követően mind aláíratta az „adatközlőkkel”. Manapság más szemlélet uralkodik a gyűjtésben.
– Nem mindegy, hogy ki az adatközlő, hol, mit és hogyan őriz. Ugyanazok a dallamok másként hangzanak a Bánátban és a Bácskában. Fekete, mint a bánáti föld. Egyik zártabban énekel, másik nyitottabban. Ács József néhai rajztanáromtól, aki akadémiai festő is volt – a csókai kompon utaztam épp –, megkérdeztem: Mész Bánátra Bánátot festeni? Megyek. Feketét hozol-e? Te is látod? Ezt nem lehet nem látni. Amikor a bácskai gyerek mulat, egyből az eget fenyegeti, a bánáti elsőbb a poharat, aztán egymást, s csak utána emelkedik a keze a magasba. Engem a bánátiak rettentően szerettek, pont a nyíltságom miatt. Egyszer dallamgyűjtés közben, két dallam között azt mondja valaki: álljatok már meg! Erről valami eszembe jutott – és elmesélt egy történetet. Aztán magnóra vettem, mert ez nem egyszerű vicc volt, hanem tele mesei elemekkel. Hozzátanultam itt a Délvidéken, akkor szaladtam rá, hogy ez a műfaj a trufa. Szűz terület, ahogy a balladák és a gyerekdalgyűjtemények voltak ezen a tájon.
– Azzal is járatlan területre lépett, hogy volt bátorsága lejegyezni ezeket a csípős humorú szövegeket.
– Benedek Elek meséi eredeti formájukban tele lehettek ilyen tabu szavakkal, ahogy azt a nép és a Jóisten megteremtette. Csakhogy ezek a mesék nála „gyerekszájra” vannak idomítva. Legalább valahol leírtad volna, s félretetted volna, Elek! Tele voltam ilyen záradékokkal magamban, hogy így nem csinálom. Legyél becsületes az anyaggal: kizárólag úgy, ahogy mondják. Hát így kerültek vissza a mesékbe a tiltott és a göcsörtös szavak.
– Hogyan tudta megteremteni a „pajzán” történetek elmondásához szükséges bizalmi helyzetet?
– Ahhoz a gyűjtést nem szabad „felülről csinálni”. Egyszer Csókáról jöttem haza egy gyönyörű éjszaka. Mintha furulya szólna az egyik széki major felől. Tudok trillázva fütyülni, kaptam magam, azt visszafütyültem. Aztán átálltam egy másikra: ezt tudod-e? Négy-öt ilyen éjszakai összefütyülés és -furulyázás után, amikor messziről fütyültem a Kelj föl, juhász, ne aludjál-t, egyszer csak megjelenik a sötétben egy kutya, aztán valaki zuhogó léptekkel: álljon meg, barátom, ne haragudjon, de ha már ilyen rég ismerjük egymást a levegőn keresztül… Na, ez volt a Banka Jani. Legközelebb innivalót is vittem, és balladákat gyűjtöttem. Aztán híva voltam minden Banka-lakodalomba. Ismerd meg a fajtádat! Akkor nehéz lelőni.
– Feltételezzük, járványorvos gyűjtőként egyedülálló lehetősége volt belépni a parasztcsaládok intim szférájába.
– A régi Jugoszláviában, Koszovóban az egész orahovaci járást én oltottam be hastífusz ellen. A muzulmán asszonyokat terelni, lökdösni kellett, az arcuk előtt tartották a kendőt. Amikor fel kellett volna húzniuk a ruhájuk ujját, erre nem voltak hajlandók. A szkipetár, az albán nyúlt a bicskáért, sutty, felmetszette az inget, én meg csak pislogtam. Máskülönben esett le énrólam is a gatya, amikor lenéztem a turszka kúlából, a „török toronyból”, ahol dolgoztunk: ugyanaz a kis birkanyáj, amelyiket tereltek a férfiak, milyen kecsesen mozog az utcán! Még egy felejthetetlen élményem volt ezen a vidéken: a vérbosszú. Vakcináltam, s láttam, hogy egy kartoték, amelyiken elég sok név szerepel, nem mozdul. Azt mondja egy ember: azok aligha jönnek. Vérbosszú törvénye alatt vannak. Az egyik család tagja átszökött Albániába, és út közben a másik család erdei kunyhójában bújt meg a tudtukkal, ám közülük valakinek eljárt a szája a kocsmában. Mentek a jugoszláv milicisták, s lelőtték, aki szökni akart – azóta háborúskodik a két família. Éppen a torony előtt guggolt egy férfi abból a családból, amelyik vérbosszú alatt tartotta őket: borostás, fekete arcú ember volt, hű, Béci, ezzel nem találkoznál éjszaka egy sikátorban. Higgadtan megkérdeztem tőle: Igaz-e, amit mondanak? S ha jön a másik család, mit csinálsz velük? Lelövöm őket, feleli. Álljon meg a menet! Ha miattatok nem jönnek, titeket büntet meg a törvény. Megbeszélték: közvetítők elkísérik a családtagokat, a doktor levakcinálja őket, utána visszakísérik a kapuig – s attól kezdve újra beállhat a hadiállapot. A borostás képű meg karba tett kézzel állt a rendelő sarkában, s csak nézte az ellenségeit. A kutya úristenit, micsoda világ ez!
– Milyen területekre járt gyűjteni?
– Zentán, a Szerémségben, a Bánátban és Nyugat-Bácskában. A szerémi sziget nagyon izgalmas, jól látszik Újvidékről a Duna túlpartja, s eszedbe se jut, hogy érdemes lenne átmenni a szerb vidékre. Pedig Dobradó, Satrinca magyar maradék. Naponta tizenhárommal-néggyel vagyunk kevesebben délvidéki magyarok. Utoljára több mint húsz évvel ezelőtt mértem meg a demográfiai állapotokat. Zentán ma a tíz százalékot ütik a szerbek s az egyebek, mi itt keményen vagyunk, ezért attól félek, hogy az arányt kicsit oldani szeretnék. Én ebben nőttem föl. A Kevi soron planíroztuk a földet a szerb telepeseknek. Ezer szerencséje a falunak, hogy amikor megérkeztek, épp esős idő volt. Van az itteni élet nehézségének bizonyos haszna is: amikor kerékagyig ér a sár, azt nem kívánja a hegyi ember. Engem itt temessenek el, azt mondják, mikor bejön a talajvíz!?
– Az 1997-es tusnádi orvosi konferencián, amely a Kárpát-medencei népességfogyásról szólt, kijelentette, hogy naponta száz-kétszáz fővel csökken a magyarok lélekszáma.
– A helyzet azóta nem javult. Magyarországnak és a magyar kormánynak nem éppen ordított célja, hogy a fogyást meg kell állítani. Milyen király az, amelyiknek marják szét a népességét, s az meg nem reagál, ha meg igen, akkor rosszul? Akár a népmesék, a politikusok is két nyelven beszélnek. Van egy kirakatszöveg, amelyen hülyére röhögöd magad, de a szimbólumokon keresztül van egyéb hozama is, amely más súlyt ad az egésznek. Mesélek egyet. Nem baj, ha benne vannak a csúnya szavak?
– Meg fogjuk érteni.
– Ha nem, megmagyarázom. Ádám meg Éva hevergőztek a Tigris vagy Eufrátesz partján – mesélte nekem egy érettségizett fiatalember. Ádám látja, hogy üzekednek az állatok, s ő is indít az Éván, de azon nem volt luk. Fölszól a Nagytalpúnak, hogy Atyám, én is azt akarom csinálni. Az Úrnak valami dolga volt, lehet, hogy épp a Balkánon volt valami kupleráj, nem ért rá ezzel foglalkozni, ezért megkérte a parton sétáló gólyát, hogy az Éván csípjen lyukat, hogy az Ádám ne panaszkodjon. A gólya kapta magát, a nagy csőrivel odacsapott, s az elkezdett vérezni. Ott handarikázott egy kismajom, azt odafogta Éva, a majom jól érezte magát a melegen, igen ám, de a vér alvadt, s egyszer csak megugrott, s a seggiről a szőr mind odaragadt az Éva lába közé. Éva nézi, ijedten be a vízbe, elkezdi lötyögtetni, mert nyilván sütött is a seb, s az új csatornába betévedt egy kishal. Tanulságok: azóta tudjuk, hogy mé piros a gólya csőre, mé kopasz a majom segge, azóta tudjuk, hogy ott az Éva miért szőrős, de azóta se tudjuk eldönteni, hogy a picsa büdös halszagú, vagy a hal büdös picsaszagú-e. Ennyit a kirakatról. A kishal, a gólya falloszszimbólum, a szétterjesztett szárnyak a here jelképei. A kismajom a krampusz szimbóluma, annak is a fenekéről ragad oda a szőr, utalva arra, hogy még sok gond lesz azzal a lokációval. A büdösség meg a romlottság jele.
– Sokan belemagyarázásnak érzik a népmesék, népdalok ennyire erotikus „dekódolását”.
– Alighanem a két lábra állás miatt lett probléma számunkra a szüzesség elvesztése, mert az állatoknak nem okoz gondot. Tarka szokások vannak: a zsidóknál régen az apa vagy az idősebb fiútestvér oldotta meg ezt a dolgot házasság előtt a lányon. Igen ám, de némelyek szerint hét–tíz, mások szerint 17 százaléka marad úgy az asszonyoknak az első alkalomkor, ezért törvényt kellett hozni, hogy ez ne így történjen. A babiloniaknál az utcáról hívtak be valakit, így a rossz varázslat idegenhez kötődött. A Himalája lejtőjén élő egyik törzsnél meg az volt a gyakorlat, hogy a férjhez készülő lány forgalmas útkereszteződésben felkínálkozott az utasoknak, akiktől a legkisebb pénzérmét kapta emlékül. Aki a legtöbbet gyűjtötte össze, az kellett legjobban a férfiaknak. Ma is élnek viccek: Milyen a feleséged az ágyban? Hát, sokan dicsérik… A mesék megfejtése roppant izgalmas, különösen olyan esetekben, amikor a vallásváltás korából jön a történet. Például a fiatalember a három királylány rejtett jelét úgy fejti meg, hogy kilesi, amikor fürdenek. Az egyik jele a csillag. Nem mondom meg, ha kiküldöd hozzám a nővéred, mondja a legény. A másiké a hold, a harmadiké a nap. A három nővért így kummintja meg a fiú. Farkas Anti, aki ezt mesélte, már meghalt. Döbbenetes volt számomra, amikor Anti elbeszélésében a királyné arra kéri a legényt: úgy mond meg a jeleket, hogy a többiek ne értsék! Jártam, keltem, éjjel-nappal, holdvilágnál, basztam három királylánnyal. S a királyné azt kérdi: Át tudnád-e úszni az én halastavamat? Szívesen átúsznám, de nem szeretem, ha a király úr összezavarja a vizet. Azt tudakolja az Anti tőlem: érted-e, mit mondott a királyné? Én értem, de te honnan tudod? Hát honnan vette a király a várat? – válaszolta.
– Ez a nyelvezet egyszerre káromkodás és költészet.
– Másik mese, amelyet éppen a szerémségi Satrincán szedtem fel: volt egy falu (a falu mindig egy közösség, sőt személy szimbóluma is), s keresztül ment rajta egy patak (nocsak, lányról van szó), azon volt egy híd (a híd az elhálás, a birtokbavétel jelképe), arra ráült egy ördög, s nem engedett át senkit. Három legény azt mondja, zavarjuk el az ördögöt. Te mit viszel? Én a kisbaltát? És te? Én a budákot (csákányt). Hát te mit viszel? Én a faszomat. Az ördög elé állnak. Neked mid van? Kisbaltám. Attól nem félek. Te mit hoztál, kérdi az ördög. A budáktól se félek. Te mit? Én a faszomat. Az ördög elszalad. Sok-sok kilométer után egy öregasszonnyal találkozik. Kérdi tőle: Mama, komoly fegyver az a fasz? Hát, kedves fiam, nagyon komoly, vagy hatvan évvel ezelőtt ejtett rajtam egy sebet, azóta se nőtt be. Ennek a tanulsága, hogy a rontás, az ördög odaült, nem engedte a megtermékenyítést. Ezt csak egy jó hímtag, ahogy mondják – a fene essen abba, aki kitalálta –, hozhatja helyre. Előadásokon is sokszor beszéltem erről: Tudják-e, mennyi minden kell a gyerekcsináláshoz? Csak egy jó női meg egy jó férfi nemi szerv, a többi meg ráfogás. Mert nekem senki ne mondja, hogy ahol kettő felnő, ott a harmadik nem nőne föl.
– Mi az oka annak, hogy végül „puha” változatban rögzültek a magyar népmesék?
– Az egyház miatt, amely borzasztó károkat okozott. Ebben a kérdésben nagyon pogány vagyok, mert halálos vétek volt ezt a kultúrát, hagyatékot eltékozolni: a szemünk előtt foszlik semmivé, s hülyébbek leszünk nélküle, no.
– Lát arra esélyt, hogy öröklődik ez a mesekincs, hogy a fiatalok is megtanulják értelmezni e jelképrendszert?
– A trufakincs, a „baszós” mesék, ahogy azt a zentaiak mondják, élnek. Természetes közegükben. Ha fintorgós úri menyecske van a társaságban, akkor megkerülik, mert kihümmögni nehéz. Csavaros a hühü fasza – szintén egy meséből: a disznóságokat nem szabad kimondani, János bácsi. A csavaros a disznó faszát kellett volna kihümmögni, és ez lett belőle. A magyar ember akkor pirul, ha kipontozni, megkerülni kénytelen. Penavin Olga népmesegyűjtő azt mondta: Én nem tudom, Béla, de amióta kijött a maga könyve, folyton ilyen történeteket kínálnak nekem – pedig azelőtt ez sose fordult elő. Ahhoz a mi kutyánk kölkinek kell lenni, nem fölülről leereszkedni. Kérdeztem: Mit csinál velük a tanárnő? Azt felelte, kínlódva hagyom, hogy belemenjenek. Erre mondta az én öregapám, no, földi, érted is hiába halt meg a Jézuska! A Kodály-féle anekdota jut eszembe: néprajzosok referáltak neki, hogy milyen anyag jött össze a nyáron, s valamelyikük az egyik dallamnál kihümmögött egy szót. Állítólag azt mondta Kodály a maga orrhangján: Miért, mi volt benne, fasz vagy picsa? Egy rendes néprajzosnak egyiktől sem szabad megijedni.
– Milyen volt erotikus mesegyűjteményeinek a fogadtatása?
– Szédületes. A Szomjas a vakló című könyvem kétezer példányban jött ki a Vajdaságban, ez volt az első olyan könyv, amelyik a saját lábán állt meg, s elfogyott az első esztendőben. Éppen akkor mentem szívoperációra is. Amikor a műtét után ébredeztem, s körülálltak a tanítványaim, kérdeztem a fiatal orvosokat, mit szabad nekem ezzel a billentyűbeültetéssel csinálni. Szabad-e kosárlabdázni? Szabad. Átúszhatom-e a Tiszát? Keresztbe is, hosszába is. Fölvihetek-e egy zsák kukoricát a padlásra? Föl, de mi a fasznak az a tanár úrnak? Én olyan vidékről való vagyok, hogy amikor ilyen munka van, s elmégy a kocsi mellett, ahol pakolják a zsákokat, a te válladra is raknak, ez természetes. Nagyszerű dolog volt egyetemi tanárként is benne lenni a népedben. Jó volt benne lenni az életben, hogy csak úgy habzott körülötted… a halastó.
– Nemrégiben jelent meg a Mé piros a gólya csőre című „best of”, erotikus mesegyűjtésének összegzése. Számvetésnek szánta?
– Abban a korban vagyok, hogy új könyvekre nem sok időm lesz, s okos, ha én magam rendezem le az összkiadást, mert az utókor még eltolja. Birkanyíráson voltunk a szálláson, és mondom anyám nagybátyjának, János bácsinak: nézze ezt, milyen szépen van nyírva. Á, nem látod, milyen hullámos, mint a rossz kasza után a tarló. A következő: sima, nem? Á, szaladj az ángyodhoz, hozzál zsákvarró tűt, ahol vérzik, összevarrjuk. Egyszer birkanyíráshoz hívtak zsűrizni, de mondtam, ebben nem vagyok szakember. Én csak ezt a két á-t tudom, de honnan tudjam, hogy még nincs három. Ebben a könyvben hetvenvalahány esztendő van. Amikor korábban előadást tartottam a szegedi Royalban, vittem három mesélőt, s megijedtem, amikor megláttam a sok úriasszonyt. A mesélők is csak pislogtak, hogy itt mit szabad mondani. Kiálltam: Hölgyeim és uraim, itt most olyan téma lesz napirendben, ahol a fasz-picsa-basz ott fog röpködni a fejünk körül, mint háborúban a golyók, úgyhogy akit ez zavar, tisztelettel kérjük, most hagyja el a helyiséget. Ezt kipontozni nem lehet, mert az nyögés, halálos vétek. Azt hiszik, elment valaki? Vették a lapot. Egyik ismerősöm látta, amint egy pesti könyvesboltban valaki kérdezte, kapható-e a Szomjas a vakló, s mindjárt kért vagy ötven példányt. Viszem ki falura, eladom felárral – mondta. Tehát visszakerült abba a kultúrába, ahol otthon van.
– Vannak tanítványai, akik folytatják az ön gyűjtőmunkáját?
– Nincsenek. Én ezt orvosként kívülről, nem mint néprajzos csináltam. Az új degenerációnak kéne a kész picsa, meleg málé, ahogy mifelénk mondják, szóval ez iszonyú sok munkával és hozzátanulással megy csak. Pöcök fiam (ifjabbik Burány Béla – A szerk.) néptáncol, muzsikál a mentőorvosi munkája mellett, s az én szemléletemet viszi tovább.
– Honnan van ennyi energiája, ideje? Gyűjtő, kutató-, gyakorló orvos, közéleti személyiség…
– Tudja az apja fasza, mert az bennjáratos, mint a szólás is tartja. Két lehetőség van: hagyd magad, előbb szabadulsz, ahogy a lányok mondják. Vagy a másik: a cigány vezeti a lovat, a kocsin ül a felesége meg a purdék. Az asszony nézelődik, s megjegyzi: Básnák a kutyák. Az ember meg vissza se néz, úgy felel: Ne hágyd mágád! Még egy történet. A katonák tele vannak tetűvel, a zsidó is mindig benyúl a hóna alá, s a körmén szétnyomja mérgesen. János szomszéd megkérdi: Kóbi, te mindig eltanálod? No, és ha mellényúlok?
– A magyar sajtó tele van a magyarokat ért délvidéki támadások hírével. Közéleti szereplőként mi erről az áldatlan állapotról a véleménye?
– Csúnya véleményem van a hivatalos magyar kormány hozzáállásáról. Bennem is automatikusan vetődik föl: biztos magyar kormány az? Mert az nem magyar érdek, hogy a kihalásunk fölött futtában megyünk át. Változást várok. Szinte késő. Mire megyek a véleményemmel? A szerbek is legalább olyan gyorsan fogynak, mint mi, de ők legalább ezt nem teszik zászlórúdra. Az öreg szkipetár nekem azt mondta, amikor oltottam ki belőlük a tífuszt: Doktor úr, mi a faszunkkal szerezzük vissza, amit ti puskával vettetek el. Mondtam: én ugyan nem! Ezt kéne beleültetni az én népembe. Én éltem a beszolgáltatások, bajuszszaggatások periódusában: a plusz egy gyerek minden családban elfért volna, s nem lett volna se szegényebb, se betegebb a vajdasági magyar társadalom – akkor most kétmillióan lennénk! A világnak ezen a táján nem tudok olyan gyerekről, aki éhen halt volna. Előadások temérdekén magyaráztam ezt: Hölgyeim és uraim, a magyar úriasszonyok adták el a nemzet jövőjét. Mert a csinálás technikáját szeretik, de szülni, zanyjukba zistent, azt nem nagyon akarnak. Csak pislogtak.
– A fiatalabb generációból meg sokan áttelepülnek Magyarországra.
– A délszláv belháborúnak nagy szerepe volt ebben. Amikor Pöcök fiam Szegeden tanult, akkor mentek a behívók, én meg Újvidéken, az egyetemen tanítottam. Telefonon üzentem neki, amikor hazajött Zentára: Roppant örülök, hogy itthon vagy, s rettentően sajnálom, hogy holnap, amikor érkezem, te már nem leszel otthon. Másnap ríttam, amikor mondta, hogy apám, én csak három havernak mondtam el rejtve, s aznap este hatan találkoztunk a törzskocsmánk előtt Szegeden. Így éltünk a Délvidéken. Az ördögbe azzal a magyar kormánnyal, amelyik a 2004. december 5-ét így rendezte! A húsz liter benzin ott volt bekészítve annak idején tömérdek családnál, ha menni kell. Ezt Magyarországon nem tudják, vagy nem hiszik el. Élj itt, s itt legyél ilyen hajlékony! Ma kalasnyikovért már nem nyúlnak. A kihalás csendben megy. Még a polgárosodott szerb családok is kivándorolnak külföldre, s egyetlen szent gyereket csinálnak. Értük is kár.
– Mostanában min dolgozik?
– Van egy régóta félbehagyott gondolatom. Léteznek olyan falvak, például a dél-bánáti székelyeknél, ahol ötven agglegény is él. Monostoron például rengetegen nem nősültek meg. Húsz-huszonöt év óta szopogatom ezt a gondolatot, hogy én ezeket a férfiakat úgy megmagnóznám már érett fejjel, megkérdezve: mit csináltál magaddal ettől eddig?
– Tudományos körökben mit szóltak a szókimondásához, a káromkodásához?
– Ilyen körökben én sosem viselkedtem így. Pedig nem nyers ez a beszéd. Nem kell megijedni a szavaktól, az szófetisizmus. Öregapámnak volt egy öreg disznója, amelyik nagyon ki volt tanulva, s az volt a szakmája, hogy csak megemelte a kiskertet elválasztó kerítést, mert ott talált zöldet. Nagyapa, amikor hallotta, hogy csörög a saroglya, mondott ezt meg azt. A nagymama meg főzés közben: Péter, Péter, miért káromkodsz így a gyerekek előtt? Mondd inkább, hogy azt a kutya nádvágóját! Megint csörög a saroglya, nyúl az öreg az ustorért, s azt kiáltja: azt a kutya nádvágó, kurvahajtó úristenit az anyádnak… Benne volt a nádvágó is. Káromkodni tudni kell. Kultúra kérdése. Egy svédországi ismerősöm, amikor hazajött, s megtapasztalta a káromkodásomat, kijelentette, ilyet nem hallott már húsz éve. Kérdeztem, mit mondanak a svédek, ha mérgesek. Ördög, pokol. Akkor hiányzik egy kultúrájuk. Abban nem hiszek, hogy valamelyik nyelv nem alkalmas a csúnya beszédre, olyan nyelv nincs, amelyikben ne volna kunkorlehetőség.
– Miért nem írt káromkodásgyűjteményt?
– Mi a fenének? Részint illemtelen, részint nem látom a formáját. Inkább szövegkörnyezetben, mellékhozamként, nem öncélúan van rájuk szükség. Itt vannak például a „baszós” népdalszövegek: A csantavéri kisbicskának 120 lejegyzett versszaka van. Jól kell tolmácsolni őket, úgy, hogy a játék is bennük legyen, de egy régi cigány mondás értelme is: ha jól nézem, ezek kupakolnak.
