Időutazás a kisvasúttal

Különös oldalakat talál az olvasó a MÁV menetrendjében, ha a kecskeméti kisvasúthoz lapoz: ez a régi vicinális még naponta útnak indul, hogy húsz kilométeres sebességgel két szárnyvonalon is átszelje a Kiskunságot. De kinek van két és fél órája, hogy megtegye a Kecskemét–Kiskőrös vagy a Kecskemét–Kiskunmajsa távolságot? A tanyavilág lakói műút és buszjárat híján mást nemigen választhatnak. Az utasok – ahogyan a tanyák népe is – lassan elfogynak, bízni már csak a turistákban lehet.

Sokat keringve Kecskemét főútjain, többszöri útbaigazítást kérve, végül sikeresen megérkezünk arra a helyre, ahol pár munkásember ássa a földet, és tábla köszönti az arra látogatót: Üdvözöljük telepünkön! Mintha nem is Kecskemétre, hanem egy faluba érkeznénk. A kisvasút állomása, ami előtt állunk azonban a téli száraz hidegben is rejt magában egyfajta büszkeséget. A város déli felüljárójának aljában, XX. század eleji épület, mellette négyállásos mozdonyszín és három fogadó-indító vágány. A főépület és a sínek között pirospozsgás asszony végzi állomásvezetői teendőit, látva azonban, hogy idegen érkezett, gyors karmozdulattal elirányít a hátsó épület felé, ahol már vár a jobban ráérő, nyugdíjas korú vasutas.
Ferenc tizenéve dolgozik a kisvasútnál, azelőtt a „nagyon” volt. Nyugodt hangon, ráérősen fogad, kávéval kínál. (A csészéről még nem kopott le a Magyar Állam Vasutak felirat és a körülötte díszelgő népi motívum sem.) A kisvasúttal kapcsolatban mindenki, akivel szóba elegyedek, elsőként hozza szóba a megúszott megszüntetést. Hogy miért menekült meg ez a vonal, nem firtatják. „Úgysem mi döntünk” – mondogatják.
Ferenc örömmel mesél a kisvasútról, kérdezni sem kell. Körbejárva a kecskeméti állomást, kiemeli a számára értékesebb részleteket. – Látják azt a címert ott fenn? Egy kecske ágaskodik vaskeretben, a „KGV” felirat alatt. Nincs valami jó állapotban, de azt nagyon sajnálnám, ha eltűnne – meséli.
Az állomásról, amit lehet, visznek. Vas, réz – a szokásos értékcikkek – és ha idegen parkol le autójával öt perc erejéig, előfordult hogy azt is kipakolják. A főépület árnyékában egy valamikori vasúti skanzen emléke dereng. Az oda szállított mozdonyok, vagonok karbantartására nincs pénz.
Rátérünk érkezésünk fő okára, a kisvasutas utazásra a kiskunmajsai vonalon. Fél kettő lesz húsz perc múlva, így még van tíz perc az indulásig. A vonat menetkész, szállingózó utasok nincsenek. Egy nő ül már vagy negyedórája a vagon egyik faülésén. Ferenc komótosan mesél szakadatlanul: A kisvasút építésének ötlete Bakkay József erdőmérnök fejében született. A Bugac környéki fát szállították rajta – mondja a férfi, akinek tekintetéből az sugárzik, a vasútra születni kell. (Később ki is böki: mindig a vasúton akart dolgozni.)
Utóbb a kisvasút történetével kapcsolatban olvasom, hogy éppen nyolcvan éve kezdték el építeni ezt a vonalat.
A kalauz int, indulni kell, persze nem hagynák, hogy bárki lekésse a vonatot, aki látóközelségben van, azt megvárják. Figyelnek mindenkire. Egy vagon indul a mozdony után, hely még ezen is van bőven. Elmúltak azok az idők, amikor a kisvasút fénykorában hétköznap négyszáz, hétvégén ezer embert szállított. Egykori jelentőséggel teli napjai leáldoztak. Ugyan ma is reggel, délben, este közlekedik, mint a múlt század első felében, utasainak öszszeszámolásához azonban már egy kéz is elegendő. A mai napon a majsai járatnak öt utasa van. Egy férfi biciklijével utazik, csomagját az ablakpárkányra teszi, ő maga a kétkerekű mellett szorosan állja végig az utat. Kerüli a többiekkel az esetleges közvetlenséget. Egy cigány pár növeli háromra a személyek számát, ők hazafelé tartanak. A férfi kissé ittas állapotban van ugyan, ennek köszönhetően érkezésem után pár perccel odaszól: – Ne szüntessék meg ezt a vonalat! Szeretjük. Dohányozni nem lehet ugyan, de kimegyünk oda – int az előtér felé – és megoldjuk ott. Tiszteletben tartjuk a másikat – határolja el magát azoktól, akik másként vélekednek. A roma férfi nem sokkal az indulás után észreveszi cimboráit az ablakból, akik az út mentén egy fogadónál parkolnak autójukkal. Az ablakon keresztül – menet közben – meg is beszélik, hogy a következő állomásnál átszállnak a négykerekűre.
Utazik még a vagon fényesre lakkozott faülésein egy vasutas ember, aki mindennap ingázik Törökfái és Kecskemét között. Ő a nagyvasútnál van. Sokaknak az a bajuk, hogy lassú – jellemzi a kisvasutat, amely húsz kilométeres sebességgel szeli át a Dél-Alföld tanyavilágát nap mint nap. Kíváncsian figyelem, neki mennyire hiányzik a gyorsaság. – Megszoktam, és így fogadom el – válaszolja, és érezni lehet feleletében: nem kell siettetni azt, amit nem lehet.
Ül a vagonban egy fiatal nő is, akit felettébb feszélyez idegenségem. Az idő azonban gyorsabban telik, mint ahogy azt terveztem, a vasutas ember leszáll Törökfáinál, a vonat elágazik Majsa felé, roma utastársaink pedig más közlekedési eszközt választanak. Ezért oda ülök a nővel szemben, és igyekszem meggyőzni jó szándékomról. Igen lassan kezd mesélni, de ahogy közeledünk ahhoz a ponthoz, ameddig utazik, egyre jobban kitárulkozik. Megtudom, hogy három gyermek édesanyja, a porontyok között pedig két fiú van, így „férfiuralom” van a háznál.
A kisvasútról elmeséli, mindig ezzel jár haza Bugacra, de fel Kecskemétre, ahova iskolába jár, busszal közlekedik. – Nem figyelték a vasúti menetrendnél, hogy nem jön össze a munkával. Mert, aki mondjuk délelőtti műszakban van, annak túl korán van a visszaút, aki meg délutánra jön fel, annak meg későn – taglalja, de nagyon kell figyelnem szavaira, mivel a zakatolás olykor csöndet parancsol magának kettőnk között.
Márti azért jár a kisvasúttal haza, mert így hamarabb otthon van a családnál. – Azért nem mindegy, mikorra érek haza, mert várnak a gyerekek – szólal fel határozott hangon.
– Anyukám még sokat járt ezzel a vonattal, mesélte, hogy volt, amikor annyian utaztak, hogy a külső lépcsőkön is ültek emberek. Ez ma már nincs így, legfeljebb ennyien vagyunk, mint most. Akkor még sokan feljártak Kecskemétre piacra is – meséli.
Történelmi háttere az utasszám apadásának, hogy a nagy gazdasági világválság elsőként, a második világháború másodjára döntötte szegénysorba az embereket, nem volt ki megvegye a terményeket, a vasútnak sem volt mit szállítania. Az 1930-as években például Kecskemét vezetői először fogtak kampányba a kisvasút megmentéséért, amihez az idegenforgalmat hívták segítségül. Ehhez nyerték meg annak idején Móricz Zsigmondot, aki nyomán később Bugaci Kispöfögő néven még gőzöst is elneveztek. A sors pikantériája, hogy hetven évvel később szintén a turizmusra építve tartja fenn magát ez a vasútvonal, hiszen a majsai szárnyvonal érinti Bugacpusztát, ahol a nemzeti park bemutatóin sok ezer ember ismerkedik meg évente az ősi állattartás módszereivel, a valamikori pásztorélettel.
Egyre nyitottabb utastársam, Márti szüleiről kezd mesélni, akik immár negyven éve Helvécián laknak. Márti fájlalja, hogy bár szülei otthona mintegy harminc kilométerre van Bugactól, ritkán találkoznak. – Jobb lenne, ha közelebb laknának. A fiatalasszony a család egységének híve, szereti, ha együtt lehetnek a gyerekek is a nagyszülőkkel, és neki is lehetősége van édesanyjával beszélgetni. – Mindig nagyon jó volt a kapcsolatunk – magyarázza szinte önkéntelenül magának is, miért rossz a távolság a szülői háztól.
Márti gyermekei Bugacon járnak iskolába, a házuk azonban kicsit messzebb van, ezért a gyerekeknek az erdőn át vezet az út hazafelé. Emiatt is fontos, hogy az iskolában a tanárnő időben befejezze a tanítást, s hogy a karácsonyi műsorra a próba ne tartson tovább a kelleténél, nehogy sötétben kelljen hazamenniük a kisdiákoknak.
– Ha középiskolások lesznek, Félegyházára tudnak majd menni – mondja az édesanya, aki elmeséli, hogy cseppet sem tart attól, hogy gyermekei be akarnak majd költözni a nagyvárosba.
– Ha jó idő van, el szoktunk menni bringatúrára a környező vidéken, azt mindenki nagyon szereti. Felpakolunk és elindulunk hátizsákkal egy egész napra – meséli csillogó szemmel.
Kinézek a kisvasút ablakán, épp Kocsistanya, majd a jakabszállási tanyák mellett haladunk el, közeledve Bugachoz. A szénnel fűtött kis kályhából árad szét a meleg a vagonban, az elfutó tájban visszhangzik a kisvasút, amelynél méltóbban talán semmi nem illeszkedne a kinti környezethez. Autóút alig akad a láthatáron, nincsenek kimagasló épületek, idegen monstrumok. A kisvasút menetideje, amely a teljes 52 kilométeres hosszon két óra negyven perc, a természet üteméhez igazodik, amelyben az itt utazók mindegyike kényelmesen elfér, emberi határok között.
Belép a jegykezelő fűtésfelelős kalauz a vagonba, és szól, hogy Bugac következik. Az ablakban megjelenik a nagyközség peremén épült állomás, amelynek épülete a leírások szerint „környezetbarát kialakítással” készült. A festett, homlokzati díszítéssel büszkélkedő épület előtt kis kert fekszik, az egykor takaros ház megkopott falainak csendjét egyedül a beérkező vonat bontja meg.
Tovább Majsa? – kérdi a kalauz kedvesen. El kell jönni nyáron kirándulni, elhozni barátokat, rokonokat, ismerősöket – mindenkit – szólít fel a vagon külső lépcsőjén állva. Öregbítsük a kisvasút hírnevét! – erősödik fel a hangja, s hosszan int, miközben lassan továbbgurul a vonat, immár üresen.