Kinek malac, kinek lazac

Ódákat zenghetnénk a szezonon kívüli világjárásról, amelyben nem az a legjobb, hogy nincs idegbajos zsúfoltság, minden a töredékébe kerül, és kedvezőbb az alkupozíciónk, mint csúcsidőben; hanem az, hogy az őslakosok ilyenkor saját életüket élik saját szabályaik szerint – akárcsak a kongó téli Norvégiában.

Jó tudni. Budapestről Oslóba érdemes a Norwegian Air Shuttle légitársaság fapados járataival utazni, nagyon jó esetben akár 10–15 000 forintból is megúszható a retúrjegy egy személynek. Ám ezzel meg is szűnt a norvég olcsóság. Mivel Oslóban vendégeskedtünk, saját tapasztalatunk alapján nem ajánlhatunk szállást, az interneten lehetőségek garmada található. A múzeumi belépők: 40-50 korona egy felnőttnek (1 korona kb. 32 forint). Olso–Risor viszonylatban a buszjegy egy útra egy személynek kb. 300 norvég korona, a városkában két ünnep között kizárólag a Det Lille Hotelt (www. detlillehotel.no) találtuk nyitva, amelyért azonban érdemes komoly véráldozatot hozni akár egyetlen éjszakára is, ha valami nagyon norvégot és igényeset akarunk. Kemény alkuval 200 korona kedvezményt tudtunk kicsikarni a hotelmenedzsertől, így fizettünk 900-at, egynapi reggelivel két személyre. Egyszer vacsoráztunk egy pompás és hangulatos risori kikötői vendéglőben: egy leves (megosztva), két pohár sör, egy hal-, egy szárnyasétel, két konyak számlája felért egy lórúgással: 900 korona. Ha élelmiszerboltban vásárolunk, felezhetjük, harmadolhatjuk e költségeket, de igazán olcsó szállást nem fogunk találni.

Persze a skandináv országban a költségek töredékének még a töredéke is nagy érvágás a magyar pénztárcáknak, olyannyira, hogy az első buszjegy, korsó sör, múzeumi belépő befizetése után sokáig csillagokat látunk: minden legalább három-négyszerese az itthoni áraknak. De, mint mondani szokás, Norvégiát nem ezért szeretjük, még csak nem is olajozottan, emberbaráti módon működtetett, komfortos nyugatiasságáért, hanem azért a félpogány természetimádatáért, a mozgás, a felfedezés és a fenyőerdő kultuszáért, amely nélkül Skandinávia értelmezhetetlen.
December végén repültünk Oslóba délvidéki programozó matematikus barátunk meghívására, aki magyarországi feleségével és kisgyermekével öt éve igyekszik megkapaszkodni – nem kevés sikerrel – a protestáns gyakorlatiasság és gazdaságosság elveire alapozott északi államban. Mint mesélik, uniós csatlakozásunk előtt itt is meglehetős gyanakvással kezelték a magyarokat, azóta viszont megtört a jég: bár maguk a norvégok ódzkodnak az uniótól, a mi tagságunk valamiféle biztosítékot jelent számukra, hogy Magyarországon is működésbe léptek az „európaiság” normái.
Hamisítatlan euronaivitás ez, nem kétséges.
Amikor ünnepi bevásárlásra indulunk egy külvárosi szupermarketbe, magunk is megtapasztaljuk a norvégok távolságtartó európaiságát: a kínálat kitűnő minőségű, de jóval szűkebb, mint más nyugati országban, csakhogy a tej, a vaj, a kefir, a hús, a hal, a kaviár, azaz – a zöldséget, gyümölcsöt leszámítva – szinte minden termék hazai. Valamit valamiért.
Máskülönben az év végi Oslo nem a legvérpezsdítőbb metropolis: a délelőtt kilenc-tíz óra tájékán kivilágosodó, majd három körül megint téli sötétségbe fulladó, nyugodtan hömpölygő forgalmú főváros igazán nagy sétálásokra nem csábít. Ám ha valamit, akkor Bygdoy gyönyörű félszigetét vétek volna kihagyni az ide látogatóknak. Négy múzeumban és egy szárazra vontatott hajónál esik le az állunk: a vikinghajó-múzeumban három jó állapotban fennmaradt, főnöki sírokból előkerült, IX. századi hajótestet csodálhatunk meg, a viking díszítőművészet és tengertudomány remekeit, s kaphatunk némi fogalmat arról a rettegésről, amely az Európa szerencsétlenebb partvidékein lakó földművesek szívét töltötte be hajdan e sárkányos sziluettek láttán. A Tátra-csúcs alakú Fram Múzeum a földrajzi felfedezések egyik legfontosabb háromárbocosát, a Framot rejti. A három késő viking felfedezőzseni: Nansen, Svedrup és Amundsen szkúnerje mind a déli, mind az északi sarkvidéken évekig bírta a jég halálos szorítását. A hajó ma bejárható kívül, belül, ami nem mindennapi élmény; illetve körülötte angol nyelven is tanulmányozható a sarkvidékek felfedezésének lélegzetelállító történelme, amely valóságos norvég saga. A Framtól kőhajításnyira áll a parton, ma már szárazon, a másik sarki világutazó, a törékeny és aprócska lélekvesztőnek tetsző, ám az északnyugati átjárón – fedélzetén Amundsennel és maroknyi legénységével – legelőször áthajózó Gjöa. Megér egy csodáló pillantást.
A Bygdoy egyedülálló tárlatai közé tartozik még a Norvég Tengerészeti Múzeum, amely a hajózás történelmébe vezet be; illetve a norvégok természettiszteletét és Föld-kultuszát jól szemléltető Kon-Tiki Múzeum, amely a történelem előtti világ tengeri tudását feltámasztó, vakmerő Thor Heyerdahlnak állít méltó emléket. Akinek van még lelkiereje, és vágyik az abszurdra, az a világért se mulassza el az innen nem messze eső Vigeland Parkot, amely a múlt század első felében tevékenykedő Gustav Vigeland norvég szobrászművész 212 bronz- és gránitmunkáját, tusakodó szerelmeseket, Medúza-frizurájú lánygyereket, csecsemőkkel labdázó robusztus férfit és a leghétköznapibban meghitt vonású kőalakokat sorakoztat a gondozott parkban.
Ha Oslo a múzeumokban verhetetlen, Dél-Norvégia minden másban, ami mélyen és megkérdőjelezhetetlenül norvég. Bár az igazi fjordvilág innen nyugatabbra esik, aki a fővárosból Kristiansand felé autózik, nyakig merülhet észak tájesztétikájában. Kétszázötven kilométerre a nagyvárostól, földnyelven fekszik utazásaink egyik legszebb városkája, a halászatból és nyári turizmusból élő Risor, mindkét oldalán mélyen benyúló fjordokkal, parányi szigetcsoportokkal, világítótoronnyal, nehézkesen ballagó, nagy szakállú tengeri emberekkel és elképesztő túraösvényekkel a környéken, ami épp elegendő indok arra, hogy az ember risori polgárként igyekezzen halála után újra testet ölteni. Szállást nagy keservesen találunk a kísértetiesen kihalt településen, de ami kerül, annál jobb nemigen akadhatna: több száz éves, fehérre festett faházakból kialakított, jó ízléssel berendezett „tengerész”-apartmanok ablakából nézheti esténként az ember, amint visszatérnek a kikötőbe a kis halászhajók, amelyek szilveszter reggelén futottak ki, hogy északi szokás szerint megfogják szerencsehalukat. Kinek malac, kinek lazac.