Magyar vámpír

Holnap látható utoljára – legalábbis egyelőre – Budapesten az a megaprodukció, amelyet egyes színházi és sajtókörök majdhogynem teljes kiközösítéssel és elhallgatással sújtottak. A Vámpírok bálja című musical ennek ellenére rég nem látott siker. A színfalak mögötti horror nem kevésbé izgalmas: rémtörténet brancsokról, hitbizományról, emberi kicsinyességről és arról, hogy néha a tehetség és a küzdeni akarás is győzhet. Meghökkentő sztori abból a világból, ahol elmaradt a rendszerváltás.

A produkció nagy maflást adott a készülő színházi törvény előtt az egész magyar szakmának. Egyetlen adóforint sincs benne, a kétszázmillió fölötti büdzsét befektetők pénzéből, szponzorok támogatásából és magánhitelből szedte össze a mindössze ötfős (!) produkciós csapat.

Egyetlen szabad hely sem maradt, még a lépcsőn is ültek csütörtök este a Pesti Magyar Színház épületében a Vámpírok bálja előadásán, hogy a produkció végén állva, percekig tartó tapssal ünnepeljék a színészeket és táncosokat. Ma és holnap még felgördül a függöny a Hevesi Sándor téren, hogy aztán legközelebb június hetedikén láthassuk újra a – stílszerűen mondva – vérprofi előadást, mert addig nincs számára hely Budapesten.
De miképp lehetséges, hogy az utóbbi évek egyik leglátványosabb, leghozzáértőbben színpadra állított, több százmillió forintból megvalósított megaprodukciójának nincs hely a magyar színházakban? A választ a színfalak mögött érdemes keresni.
A történet 1997-ben kezdődött Bécsben, a musical ősbemutatóján, ahol Simon Edit producer megfogadta, hogy egyszer majd a magyar közönség is tapsolhat a darabnak, amelyet Roman Polanski azonos című, világhírű filmje ihletett. Az első lépéseket 2004-ben tették meg, a producer a Vígszínház befogadó nyilatkozatával a tarsolyában kezdett el tárgyalni a jogokról. Mire megegyeztek volna, színház nélkül maradtak – a Víg egy év hezitálás után meggondolta magát, és nem fogadta a magánprodukcióban létrejövő előadást.
A darab díszlet- és jelmeztervezője, Kentaur így beszélt erről az időszakról a Kultissimo című kulturális hírportálnak: „Kiderült, eszükben sem volt szerződni velünk, nem érdekelte őket, esetleg mekkora bevételhez juthatnának – pedig állandó pénzhiányra panaszkodik minden pesti színház! – csak azt akarták, hogy mi kicsússzunk az időből.”
Végül a Magyar Színház fogadta be őket. Amikor a jogtulajdonosok eljöttek Budapestre megnézni a helyszínt, a szocreál épület láttán azt mondták: úgy néz ki, mint egy koporsó, passzolni fog a vámpíros darabhoz…
A szervezők a szereplők és táncosok kiválasztása során is megtapasztalhatták, milyen az, ha a szakma be akar tartani nekik: akadt olyan zenés-táncos pesti színház, amely nem engedte el alkalmazottait a válogatásra. Pedig úgynevezett zárt castingot (válogatást) hirdettek, vagyis biztosították a jelentkezők névtelenségét. Csaknem hétszázan jelentkeztek, és nemcsak Magyarországról, de a külföldről érkező zsűrizők igényességére jellemző, hogy a tánckar csak a harmadik válogatás után állt össze.
A kezdeti ellenérzéseket egyes szakmai körökben tovább növelte, hogy – úgy tudjuk – a meghallgatásokon jó néhány „nagy név” elvérzett. Ezúttal nem az számított, hogy ki kinek a valakije, csak az volt a fontos, hogy a hangja, tehetsége alkalmassá teszi-e a szerepre. A jogtulajdonosok nem ismertek kompromisszumot, a táncosoktól énektudást vártak el és fordítva, a zenekart is hangszerenként pályáztatták meg, sőt színházi ügyelő is csak az lehetett, aki tudott kottát olvasni.
Ismeretlen, a megkövesedett magyar színházi struktúrában labdába rúgni sem tudó művészek kaptak lehetőséget: a címszerepet például olyan énekes alakíthatta, aki nem sokkal előtte az egyik belvárosi étteremben volt időnként dalra fakadó pincér.
A válogatást itthon hosszúnak számító, három hónapos próbaidőszak követte; a darabot a szerző mellett a holland származású Cornelius Baltus állította színre, az a szakember, aki ott volt az összes eddigi adaptációnál. A táncokat a világhírű koreográfus, Dennis Callahan tanította be, sok helyen (például az erdélyi fogadójelenetnél) magyarítva rajtuk. Külföldi világítástervező (Chris Ellis) és a magyar Kentaur a felelős a valóban fantasztikus látványért, a szövegkönyvet pedig Miklós Tibor fordította-magyarította.
*
A produkció a színházat is átalakította: kicserélték a színpadot, a nézőtér új padlószőnyeget kapott, és lefestették a faburkolatot, az előtér pedig igazi vámpírtanyává változott piros csillárokkal, hatalmas gyertyatartókkal és fekete drapériával.
Bár a premiert eredetileg 2006-ra tervezték, a bemutató tavaly nyárig csúszott. Sokan sokat dolgoztak azon, hogy ne sikerüljön: az egyik színház kitolta nyári programját, hogy konkurenciát biztosítson nekik, egy másikban pedig hasonló témájú musicalt írattak (!), és gyorsan be is mutatták, ami nyilvánvalóan nem használt az előadásnak.
Amikor hirdetni akarták a Vámpírok bálját, kiderült, hogy egyik nagy kereskedelmi tévé az egyik pesti zenés színház elkötelezettje, a másik meg a másiké, és hasonló a helyzet a nagy kereskedelmi rádióknál is, a médiumoknak pedig „engedélyt kell kérniük” arra, hogy egy új szereplőt hirdethessenek. Még a produkció médiatámogatói sem írtak róluk: a Pesti Műsor honlapján például ma sem található meg sem a szereposztás, de még a darab rövid története sem!
Miközben egy Oscar-díjas rendező, a titokban ideérkezett Roman Polanski személyesen is rendezett a Hevesi Sándor téren, a magyar sajtó arról cikkezett, hogy letartóztatják-e az Amerikában gyermekmolesztálással vádolt művészt, ha idejön. Nem tartóztatták le.
A bojkott látszott az első előadásokon: jó ideig fél házzal játszották, egészen addig, amíg a városban el nem terjedt a nagyszerű előadás híre. Mindennel megpróbálkoztak, hogy áttörjék a hallgatás falát: véradást szerveztek a Vöröskeresztnek, az ország nagyobb diszkóiban vámpíréjszakát szerveztek a darabból vett táncokkal és dalokkal, a nézőknek kulisszatúrákat szerveztek, és fanklubjukba hatvannyolc országból iratkoztak fel rajongók ezrei.
A hazai színházi világ, a kritikusok és a kulturális sajtó jó része azonban konokul hallgatott az új darabról.
Ám lassan olvadni kezdett a jég: ma már nem lehet bejutni az előadásokra, decemberben csak júniusra lehetett jegyet vásárolni a jegyirodákban és a produkció professzionális honlapján. Van olyan nézőjük, aki egy hónapban az összes előadást végigülte, de visszatérő vendégeik vannak Japánból is. Egyes kritikusok is felfedezték őket, Koltai Tamás például az Élet és Irodalomban tőle szokatlan módon így fogalmazott: „Nálunk, ahol a kedélyes amatörizmusnak van a legnagyobb sikere […], ahol kiérdemesült színpadi nagymamáknak negyven éve ismételt olcsó poénokért tombol a nézőtéri tapsoncok által vezényelt, de már nélkülük is tombolásra idomított publikum, ahol a szakma és a közönség egyaránt a privát poénokkal, az aranyos pongyolasággal, a véletlen bakikból szórakoztató rutint gyártó viccelődéssel azonosul – nos, ott kockázatos dolog olyan szenzációs vérprofi musical-előadást csinálni, mint amilyen a Vámpírok bálja. […] Rengeteg a tanulság a színházi életre nézve, ha a felét kimondanám, az is elég lenne, hogy a fejemet vegyék.”
Hogy hogyan történhet meg mindez ebben az országban, arra egy másik Koltai-jegyzetben találunk magyarázatot, amelyben frappánsan így fogalmaz: „A magyar színházban nem történt meg a rendszerváltás, megmaradt szocialista állami nagyvállalatnak, amely gálánsan és óriási ráfizetéssel gondoskodik arról, hogy a közönség hozzájusson a Marica grófnőhöz.”
Pedig nyilvánvalóan a Marica grófnőt is színre lehet vinni másképpen is. A Vámpírok báljának – ahogy Polanski egykori filmjének – is elég bugyuta a története. Egy vámpírvadászatra indult különc professzor inasával megérkezik egy erdélyi fogadóba, ahol senki sem hajlandó beszélni a várban lakó titokzatos grófról, ugyanakkor mindenki foghagymafüzérrel a nyakában járkál. Természetesen van szerelmi szál, a végére pedig majdnem mindenkiből vámpír lesz. Nincsenek benne világmegváltó ötletek, tanulságok, de a látvány, a zene és a fantasztikus (szóló)táncok úgy elvarázsolják a nézőt, hogy három óra erejéig átlép egy másik világba, ahol nem a ráció az úr.
Elképzelni sem tudtam, hogy magyar színpadon meg lehet tenni azt, ami itt olajozottan működik: a fogadót másodpercek alatt ki- és befordítják, a várkastélyból egyik pillanatról a másikra temető lesz, majd forgó könyvtár. Van néhány olyan kép, amelyre a néző egész életében emlékezni fog: a második felvonás nyitójelenetében a bálterem falán függő festmények (!) énekelik a refrént, később pedig vízszintesbe fordul az addig függőleges sírkert, hogy a hantokból fantasztikus történelmi jelmezekbe öltözött zombik bújjanak elő táncolni. Az előadás annyira gördülékeny, és a hang olyan jól szól (pedig az énekesek zöme a darab jellege miatt szakorvos által készített vámpírfogakkal kénytelen énekelni!), hogy a Broadwayn sem csinálnák jobban – ezt nem én mondom, hanem a produkciót rendszeresen ellenőrző jogtulajdonosok állítják. Szakemberek mondják, hogy a produkció nagy maflást adott a készülő színházi törvény előtt az egész magyar szakmának. Egyetlen adóforint sincs benne, a kétszázmillió fölötti büdzsét befektetők pénzéből, szponzorok támogatásából és magánhitelből szedte össze a mindössze ötfős (!) produkciós csapat. Meglehetősen borsos a jegy ára (a legolcsóbb négy-, a legdrágább tízezer forintba kerül), de a közönséget ez most már láthatóan nem érdekli, a minőséget hajlandó megfizetni. A rajongók CD-t, pólót és műsorfüzetet vásárolhatnak; a fanklub tagjai önkéntes munkában árulják a relikviákat, de a nézőtéri felügyeletbe is besegítenek.
Az újszerű kezdeményezésről és viharos történetéről megkérdeztük több színház vezetőjét is. A Vígszínház igazgatója, Marton László lapunk kérdésére elmondta: a produkcióval nem volt előszerződésük, és hosszas mérlegelés után döntöttek úgy, hogy nem vállalják az együttműködést, mert a musical nem illik a profiljukba. (Az igazgató kérésünkre az általuk jelenleg is játszott A padlást és A dzsungel könyvét nem musicalként, hanem ifjúsági darabként aposztrofálta, amelyeknek feladata a jövő közönségének kinevelése.) Marton elismerte: nem látta a darab magyar változatát, és nem bánja, hogy nem náluk megy a produkció, mert ez „megzavarná” a Vígszínházat más jellegű előadásokkal azonosító törzsközönségüket.
Kerényi Miklós Gábor, a Budapesti Operettszínház vezetője szerint jelenleg nem lehet létrehozni önmagát eltartó produkciót Magyarországon – ilyen világszerte is nagyon kevés helyen működik. Ő egyébként látta a darabot, „tisztességesen megcsinált előadásnak” tartja, de úgy kalkulált, hogy százmillió fölötti veszteségnél tarthatnak. A jogokat különben éveken át ajánlották nekik is, de ők nem akarták bemutatni az állítása szerint Amerikában és Lengyelországban nagyot bukott, Németországban és Ausztriában közepesen teljesítő produkciót. „Mi a hungarikumnak számító operett mellett más típusú musicalben gondolkodunk” – fejtette ki. Történelmi és irodalmi értékeket, valamint új magyar műveket akarnak bemutatni, „nem a Broadwayről importálnak”. Az igazgató úgy tudja, hogy a vámpírprodukció azért nem alkalmazott húzóneveket, mert a producerek nem tudták megfizetni őket, ráadásul a kezdeti félházas előadások miatt most több közreműködőnek tartoznak.
A produkció médiatámogatói közül a leglátogatottabb világhálós programajánló, a port.hu alapítójával sikerült beszélnünk. Veszelovszki Zsolt elmondta, náluk nagyon világosan kettéválik a hirdetés a szerkesztett tartalomtól, ezzel magyarázható, hogy kritika nem jelent meg az előadásról a honlapon. Elismeri ugyanakkor, hogy ettől még szakmailag indokolt lett volna írni egy ilyen nagyszabású produkcióról, de „valaki tévedett a tartalomszolgáltatási területen”.
Simon Edittel, az előadás létrehozójával a vámpírtanyává alakított színházi büfé előtt ültünk le beszélgetni. Este kilenc óra múlt, de percenként megszólal a telefonja. Nem hallgatja el a pénzügyi nehézségeket:
– Anyagi értelemben most kezdünk kijönni a gödörből – mondja –, a nehéz nyári kezdés megviselt bennünket, a sírból hoztuk vissza a produkciót. Nem kalkuláltam a közegellenállással és a rosszindulattal, meg kellett értenem, hogy csak a közönségre számíthatok.
Ugyanakkor hangsúlyozza: a beruházás elején nem is számoltak gyors haszonnal, hosszú távra terveztek. Különleges, kompromiszszummentes minőséget akartak létrehozni, és ennek gyümölcse most kezd beérni.
– Nem tízperces szórakozást adunk a nézőnek, hanem maradandó élményt – mondja.
Állítása szerint most már csak közeli barátaiknak tartoznak, közülük is csak azoknak, akiknél nem egzisztenciális kérdés, ha pár hetes késéssel jutnak a pénzükhöz. Néhány színházzal zökkenőmentes az együttműködés – a Madách például elengedte hozzájuk a művészeit, és több vidéki színházból is lépnek fel a produkcióban –, másokkal nem felhőtlen a kapcsolat. Talán azért sem, mert lényegesen nagyobb gázsit fizetnek, mint másutt, miközben egyetlen fillér állami támogatást sem kaptak az előadás létrehozására.
– Mindenért fizetnünk kell, miközben egy állandó színházban eleve adott a technika jelentős része. Nagyon hálásak vagyunk azért, hogy itt első szóra befogadtak – utal a Magyar Színházra –, és bízunk benne, hogy a nyáron soha nem látott sikerszéria kezdődik.
És hogy mi a siker titka? A filmes látásmód, a jó zene, a képzőművészet és a tánc egysége. A producer külön büszke arra, hogy a brit nemzeti légitársaság nyári akciójában Magyarországot a Vámpírok báljával hirdeti.
Az előadás végén a művészbüfében várok a nézőktől nehezen szabaduló színészekre, mikor a tükörre ragasztva különös használati útmutatót veszek észre: oldjunk fel egy pohár vízben két-három Hyperol tablettát, tanácsolják, majd az oldatba egy éjszakán át áztassuk a célszerszámot. Öblítés után aztán újra a szájba helyezhető – nyugtatnak meg. Természetesen a vámpírfog szakszerű használatáról és tárolásáról volt szó.
Amelyet jobb lenne a színpadon látni, mint a színfalak mögött.