Tóth László jogi doktorátussal rendelkezik, de szenvedélyes gyűjtőként, az ország egyik legszakszerűbben összeállított uniformisgyűjtemény köztiszteletben álló tulajdonosaként ismerjük. Hogyan és mikor támadt a könyvkészítés gondolata?
– Tavaly karácsonykor a szó szoros értelmében megálmodtam, hogy milyen legyen egy könyv a Horthy-korszak egyenruháiról. Reggelre az is világossá vált: tudat alatt évtizedek óta erre a munkára készültem, vidéki, fővárosi padlásokon kutakodva, konkrét címek nyomában, egykori sorkatonákat, tiszteket személyesen is fölkeresve. A legtöbb gyűjtő nem gyűjt teljes felszerelést, én ezzel szemben elejétől fogva arra törekedtem, hogy amint találok egy kesztyűt, sapkát, nyomban keresni kezdem a hozzá illő zubbonyt, cipőt, kardot is. Mivel korábban a Hadtörténeti Múzeumban is dolgoztam, úgy is mondhatnám: bár nem vagyok profi szakember, mégis muzeológusi szemmel kutakodok. Miközben pontról pontra kitaláltam, kinek kérem a segítségét, szüntelenül rajzoltam, így márciusra a könyv első komplett modellje színes ceruzával már el is készült. Természetesen a gyakorlati megvalósulás során sok minden megváltozott. Majdnem egy év kellett a fotózásra, a szakszövegek megíratására, a szaklektorálásra. A Magyar Királyi Honvédség egyenruházatáról, a Horthy- korszaknak az 1926–1945-ig tartó időszakában korábban egyetlen összefoglaló munka sem jelent meg. Az érdeklődők, a gyűjtők, a szakértők a Hadtörténeti Múzeum kiállításaiból, korabeli újságcikkekből kaphattak csupán adalékokat. A szomszédos népek már számos könyvet kiadtak a saját huszadik századi katonai viseletükről, nálunk eddig 1918-tól 1945-ig fehér folt éktelenkedett az egyenruhák történetében. Ennek most vége. És ezek a ruhák valóban páratlanul gyönyörűek. A magyarok ebben is kiválóak, hiszen sehol a világon nem készült a két világháború között ennyire művészi kivitelű, snájdig és egyedi uniformis, mint nálunk. A társasági viselet tekintetében tisztjeink az előírásokhoz csak nagy vonalakban alkalmazkodtak, a részletekben attól állandóan eltértek. Jobbára kiválóan dolgozó, civil szabómesterekkel szabatták ki a ruhát, drága, finom anyagból. Kis túlzással: ahány tiszt, annyi társaságiegyenruha-variáns volt. Irodalmi művekből, filmekből tudjuk, hogy a korszakban az utca, a társasági megmozdulások összképéhez szervesen hozzá tartoztak a fess egyenruhában parádézó tisztek és sorkatonák. Ez 1945-től mindmáig eltűnt a köznapi életből.
– Ön fölismerhető a könyv borítóján. Gondolom, élő modellekkel dolgozott mindvégig…
– Csak úgy tehettük munkánkat a laikusok számára is élvezhetővé, ha élő modellekről készítettünk kiváló minőségű fényképeket, ami a lehető legnehezebb megoldás. Ezek a ruhák a ma élő emberekre nyolcvan százalékban nem illenek rá. Eleve szűkre szabott, testhezálló öltözékekről van szó, akkor kisebbek és kevésbé testesek voltak az emberek. Ráadásul a hatvan évig a szekrény mélyén porosodó egyenruha öszszeszáradt, összement, az anyaga is itt-ott feslett. Nehéz volt megtalálni a megfelelő modelleket, nagyrészt gyűjtőtársaimat kértem fel a feladatra. Egy-egy fotózási napra egy hónapig készültünk, ami rendkívül kalandos, fölemelő, olykor mulatságos. Nézzük meg például, hogyan állt össze hiánytalanul a borítón és az ötvenötödik oldalon látható vezérezredesi kényelmes öltözet. A sapkát szegedi, a zubbonyt tatai, a nadrágot egri, a kitüntetéseket budapesti gyűjtőtársam, a cipőt a Hadtörténeti Múzeum bocsátotta rendelkezésemre az adott fényképezési napra. A csodaszép, piros bélésű köpeny a sajátom. A tárgyak kilencvenkilenc százaléka eredeti, ahol valamilyen módon utánzattal kellett pótolnunk bármit is, azt a könyvben jeleztük, de alig volt anyaghiányunk. A Hadtörténeti Múzeum főigazgatója, Holló József Ferenc altábornagy mindent a rendelkezésünkre bocsátott, ami hiányzott a gyűjteményeinkből.
– Művét kiknek ajánlja?
– Úgy gondolom, hogy ez a könyv eddigi életem és gyűjtői tevékenységem csúcspontja. Idestova negyvenéves koromra elmondhatom, hogy tettem legalább egyszer olyat, amivel maradandó nyomot hagyhatok magamról is az utókornak. Ennél először is fontosabb, hogy fölfedeztem egy hiányt, amelyet alkotótársaimmal úgy kell pótolnom, hogy magasra tettük a mércét. Most majd eldől, hogy elértük-e a harmadik, mégis legfőbb célunkat. Azt szeretném, ha politikai hovatartozásától függetlenül mindenki ráébredne, hogy ez a korszak, annak viselete az örökségünk, nemzeti hagyományaink szerves része. Közös kincsünk, amelyet valóban a végső pillanatban, de meg kellett mentenünk az enyészettől.
origo.hu
Sasvári Sándor megrázó vallomása: így tették tönkre a családját
