Oscar Peterson halálára

A jazz szerelmeseit szomorú hírként érte az ünnepi időszakban a műfaj ikonjának halála: Oscar Peterson, a lélekbe markoló, a fölkavaró, a virtuóz zongoraművész elhunyt. Gyászolja őt halálos ágyánál hűségesen virrasztó felesége, leánya, a jazz minden művelője és hallgatója.
Peterson elemi tehetsége trombitásként, zongoristaként is megmutatkozott már gyermekkorában. Hamar kiderült, hogy a tüdeje gyönge és beteg, így a billentyűk mellett kötelezte el magát. Tizenöt évesen nyert meg egy tehetségkutató versenyt, s onnantól kezdve meredeken ívelt fölfelé a pályája. Már fiatalon elterjedt róla, hogy az az elementáris tehetségtípus, akitől a tanultság, a csiszoltság nem veszi el a természet adta erőt. Átélt, elemző játéka, ihletett rögtönzései méltóvá tették őt példaképeihez, a jazz-zongora óriásához, Errol Garnerhez, Bill Evanhoz, Art Tatumhoz. Magyarországon az ötvenes évekbeli tiltás után a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a jazz tűrt csemegének számított. Egyetemistatársaságokban a csöndes, elmélkedő összejövetelek elmaradhatatlan kelléke volt egy Garner-, Tatum-, Peterson-felvétel, amiről úgy éreztük, közelebb visz bennünket a lét titkaihoz. S bár a Glenn Gould-, az UNESCO-, a hétszeres Grammy-díjas, Grammy-életműdíjas Oscar Peterson megközelítően hét évtizedes pályafutása alatt, nyolcvankét esztendős fejjel elért mindent, amit muzsikus elérhet, sokan személyesen is gyászoljuk őt, hiszen vele együtt távozott ifjúságunk egy darabja.