Szóló

Nor­vég min­ta

Margittai Gá­bor

Ma­nap­ság, ami­kor a ma­gya­rok­ban egy­re gyak­rab­ban és sür­ge­tõb­ben me­rül föl a ki­ván­dor­lás gon­do­la­ta, a pá­nik­sze­rû me­ne­kü­lés eb­bõl az er­köl­csi­leg, szel­le­mi­leg, po­li­ti­ka­i­lag és min­den más szem­pont­ból is meg­rec­­csent tár­sa­da­lom­ból, jog­gal ke­rül­het­nek lá­tó­te­rünk­be olyan ál­la­mok, ame­lyek­ben az em­be­rek fa­ku­tyá­val jár­nak mun­ká­ba. Mert ah­hoz, hogy va­la­ki reg­ge­len­te idét­len boj­tos sap­ká­ban, ak­ta­tás­ká­ját lá­bai kö­zé szo­rít­va, ki­pi­rult arc­cal, két bot­tal ha­do­nász­va su­han­jon la­kó­szi­ge­té­rõl a fjor­dok je­gén hi­va­ta­lá­ba, nem csu­pán met­szõ tél­re és el­szánt­ság­ra van szük­ség, ha­nem va­la­mi nagy-nagy, ál­ta­lunk ta­lán so­ha meg nem is­mer­he­tõ har­mó­ni­á­ra is.
Idõ és idõ­já­rás ös­­sze­han­go­lá­sá­ra.
Amíg mi elõ­sze­re­tet­tel si­rán­ko­zunk hol a sok, hol a ke­vés hó mi­att, és egy­szer iz­zasz­tó­nak, más­kor meg ki­bír­ha­tat­lan­nak tart­juk a te­let, de so­ha­sem elég jó­nak, ad­dig ezek az em­be­rek fit­­tyet hány­nak mind­ar­ra, ami az ég­bõl jön: az óvo­dá­so­kat pél­dá­ul ónos esõ­ben vagy mí­nusz 20 fok­ban is ki­csap­ják a ját­szó­tér­re, s ha a gye­re­kek ös­­sze­sá­roz­ták ma­gu­kat, az óvó­nõk egy­sze­rûn slag­gal ve­re­tik tisz­tá­ra a kis­cso­por­tot. Ha pe­dig au­tóz­ni kell a sza­ka­dó hó­ban, ma­gá­tól ér­te­tõ­dõ­en au­tóz­nak sok száz ki­lo­mé­te­ren ke­resz­tül nyu­godt, jó rit­mu­sú kon­voj­ban anél­kül, hogy bár­kin is ki­tör­ne az elõ­zé­si, tü­le­ke­dé­si frász. A hos­­szú és sö­tét észa­ki tél nem sok le­he­tõ­sé­get ad a si­rán­ko­zás­ra, sem a más­képp ha­la­dók le­söp­ré­sé­re.
Sep­re­get­ni még­is sze­ret­nek ezek a fa­ku­tyá­zó em­be­rek: a fõ­vá­ro­suk­ban hi­á­ba ke­res­nénk til­tó KRESZ-táb­lá­kat, ame­lyek egy egész or­szág ab­szur­di­tá­sát fe­je­zik ki – fe­hér ala­pon pi­ros kör­ben trak­tor­ral. Ná­luk ugyan­is vá­ros és me­zõ­gaz­da­sá­gi ha­szon­jár­mû is össz­hang­ban van. Ha hó esik, vagy a me­re­dek ut­cák­ra jég­pán­cél fagy, a ke­rü­le­tek te­le­fo­nál­nak a fel­bé­relt pa­rasz­tok­nak, akik fél órán be­lül meg­je­len­nek trak­to­ruk­kal, hogy ta­ka­rít­sa­nak, és ap­ró sze­mû ka­vic­­csal fel­szór­ják az uta­kat. Ta­vas­­szal ugyan­ezek a pa­rasz­tok ösz­­sze­sze­dik az ap­ró sze­mû ka­vi­csot, mi­e­lõtt mun­ká­ba ál­lí­ta­nák gé­pe­i­ket a föl­de­ken.
Ez nem utó­pia, ha­nem Nor­vé­gia. Még­is at­tól tar­tok, nem len­ne sze­ren­csés ki­ván­do­rol­ni eb­be az or­szág­ba: mi, ma­gya­rok ne­he­zen vi­sel­nénk ezt a hét­köz­na­pi har­mó­ni­át meg a sok kény­sze­rí­tõ kö­rül­ményt, amely kul­tu­rált­ság­ra és együtt­mû­kö­dés­re ösz­tö­kél. Ne me­ne­kül­jünk sor­sunk elõl, csak csús­­szunk, csús­­szunk meg­ál­lít­ha­tat­la­nul, fa­ku­tya nél­kül, de boj­tos sap­ká­ban.


Nem­ze­ti imád­sá­gunk

Pé­ter Lász­ló

Ér­de­kes meg­fi­gyel­ni, ki mit csi­nál a ke­zé­vel, mi­a­latt a Him­nuszt ének­li vagy hall­gat­ja. A Hor­thy­-rend­szer­ben, fõ­ként a le­ven­te­in­téz­mény ré­vén, az a ka­to­nás szo­kás vált ál­ta­lá­nos­sá, hogy vi­gyázz­ál­lás­ban – „ke­zek a nad­rág­var­rá­son” – éne­kel­tük nem­ze­ti imád­sá­gun­kat. Még a nõk­re is át­su­gár­zott ez a szo­kás: oly­kor lát­ni, hogy õk is ké­tol­dalt le­eresz­tett kéz­zel áll­nak a Him­nusz alatt. Pe­dig sem­mi okunk er­re a me­rev, mi­li­ta­ris­ta tem­pó­ra.
Gyurcsány újab­ban az – egyéb­ként szép és jel­leg­ze­tes – ame­ri­kai szo­kást át­vé­ve az­zal kelt föl­tû­nést, hogy jobb ke­zét a szí­vé­re te­szi. Er­re a maj­mo­lás­ra sincs szük­sé­günk. Mert len­ne sa­já­to­san ma­gyar ma­ga­tar­tás.
A Him­nusz nem­ze­ti imád­sá­gunk. „Is­ten, áldd meg a ma­gyart” – kezd­jük, és mind­vé­gig Õt szó­lít­juk meg. Az imá­ra kul­csolt kéz­nek le­het­nek kü­lön­fé­le vál­to­za­tai, de ki-ki sa­ját mód­ja sze­rint él­het­ne ve­le. Aki egyet­ért ez­zel, ter­jessze sa­ját szû­kebb kör­nye­ze­té­ben. Hunga­rikum le­het­ne.